Duba Gyula életművének legsajátosabb jellemzői, dióhéjban (rövidítve)

Duba Gyulát kicsi korától állatok vették körül, úgymint: kutyák, macskák, madarak – és sok más egyéb állat. Érdeklődése így fordult automatikusan ezek felé, mely érdeklődés a későbbiekben szerzőnk gyakori állatkerti látogatásai és két külföldi (ezen belül egy bulgáriai és egy leningrádi) útja során a flóra és a fauna világának további, az előbbieknél egzotikusabb egyedeivel gazdagodott, valamint, különösen Pozsonyba költözése után az egészen hétköznapi és szürke galambokkal. Amint ennek természetesen gazdag munkássága is magán viseli jeleit. A szerző módszere nagyon egyszerű és praktikus: amelyik állatról viszonylag kevesebb mondanivalója van, arról elbeszéléskötetet ír, vagy mesekönyvet: ilyen a Csillagtalan égen struccmadár című novelláskönyve, a Tűzmadár című mesekönyve és a Delfinek című novelláskönyve. Ezzel szemben amelyik állatról úgy találja, hogy bővebb kifejtést igényel, arról regény formájában kerekít hosszabb-rövidebb, de inkább hosszabb regényt: ilyen művei az Ívnak a csukák, A macska fél az üvegtől és a Sólyomvadászat.

Duba Gyula munkásságának a fentiek mellett van még egy roppant misztikus, szinte horrorisztikus sajátossága, melyről kissé bővebben is szólok, tudniillik az, hogy jó érzékkel felismeri, mi az, ami a világban, de ezen belül is különösen a szlovákiai magyar életben vajúdni kezd és pusztulásnak indulóban van. Természetesen ezeket a látnoki képességeit is kamatoztatja, szépprózai, esszéisztikus és kritikai művek sorában. Ezekről a művekről, de különösen a bennük ábrázolt tárgyról vagy jelenségről megállapítható, hogy rögtön azután, hogy Duba Gyula a tollára tűzte őket, kihalnak, elpusztulnak, megszűn?nek vagy semmivé lesznek. Erről a különös képességéről jó ideig maga a szerző sem tudott, csak akkor döbbent rá, amikor megjelent a Baj van a humorral című, humoreszkeket és karcolatokat tartalmazó kötete, 1967-ben, s utána nem sokkal, konkrétan 1968 nyarának végén már neki magának is föltűnt, hogy bizony sokak arcára hirtelen ráfagyott a mosoly, valamint hogy már sem az utcán, sem a szerkesztőségben nem vigyorognak és örülgetnek annyit, mint korábban, és az sem kerülte el figyelmét, hogy magukból az emberekből is mintha kevesebb volna az utcákon, mint annak előtte, a szerkesztőség alkalmazottjairól már nem is beszélve. Hasonló tapasztalattal járt egy 1980-as kötete is, Az elrabolt taliga című, mely a szocializmus építése fejlett szakaszában született; ennek megjelenése után ugyanis a gyorsan épülő fővárosban hirtelen nemcsak a taligáknak tűnt nyomuk, hanem mintha a föld nyelt volna el számos egyéb építőeszközt is, úgymint: lapátok, hordók, gumislaugok, kalfaszok, vakolókanalak, több vagon cement, sőt egy viszonylag megkímélt mobil munkásszálláshely, egy úgynevezett maringotka is. Ezek tudatában nem csodálkozhatunk azon, hogy mikor Duba Gyula belefogott élete egyik nagy művébe, a Vajúdó parasztvilág című szociográfiájába, tüstént megindult és aztán abba se maradt a szlovákiai parasztok tömeges elvándorlása az iparilag fejlettebb régiókba, valamint azon sem, hogy többen kérték a Csehországba történő visszatelepítésüket, míg mások ekkor léptek be a pártba – és így tovább; egyszóval futott, ki merre látott s ki merre remélte boldogulását. A maroknyi maradék parasztot meg a hetvenes évek végén elvitte a mű második kiadása. De Duba Gyula munkássága nyomán nemcsak természeti, társadalmi és kulturális jelenségek, osztályok és térségek, sőt egy egész rendszer zuhant a múlt mélységesen mély kútjába. Nemrégiben például egy termetes gesztenyefára esett a pillantása, mely lakhelye közvetlen közelében virágzott. Nos, ezt a fát ő napokig figyelte, aztán hazament, írt róla egy novellát, s mire az megjelent az Irodalmi Szemlében (s itt nem kell hosszú hónapokra gondolnunk, mert a szövegek átfutási ideje már az Irodalmi Szemlében is nagyon lerövidült), szóval, mire megjelent, a gesztenyefa kiszáradt, és sajnos ki kellett vágni. Ezzel kapcsolatban terjedőben van egy, a Lisszaboni Szerződés parlamenti ratifikálása után kiszivárgott, ám hivatalosan meg nem erősített információ, mely szerint sor került egy titkos hármas egyeztető tanácskozásra, melyen egyfelől Duba Gyula, másfelől a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, harmadrészt az MKP elnöksége megállapodott abban, hogy az utóbbi kettő szerény havi apanázst, afféle alkotói ösztöndíjat biztosít szerzőnknek, aki ennek fejében kötelezi magát, hogy e két, a szlovákiai magyarság megmaradásán és önazonosság-tudatának erősítésén szorgoskodó, tehát maximálisan kiemelt jelentőségű intézményről nem hogy regényt vagy novellát, hanem semmi mást soha nem ír: beleértve a humoreszket és karcolatot, sőt a krokit meg az aforizmát is, magyarán: egy árva büdös sort se.

(Elhangzott Diószegen, a Talamon-díjra jelöltek bemutatói közt, 2008. május 30-án)