Dr. Jekyll jóslata

H. NAGY PÉTER

A horrorkirálynak bizonyos szempontból igaza van, hiszen ez a három alkotás a popkultúra számos területére – így a rémtörténet-hagyományba is – behatolt, hatásuk szinte felmérhetetlenül (az expresszionista filmtől kezdve Lady Gaga videoklipjeiig).

De váltsunk hagyományt. Bényei Tamás Rejtélyes rend című monográfiája a krimi és az anti-detektívtörténet viszonyát elemezve arra a következtetésre jut, hogy a 19. század legfontosabb szövege a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete, mégpedig azért, mert a posztmodern látásmódot messze megelőzve „a klasszikus detektívtörténet szerkezetét és logikáját ütközteti egy, a klasszikus detektív(történet) számára megoldhatatlan rejtéllyel, másrészt a detektívtörténetet az általában vett olvasás ellentmondásosságának és befejezhetetlenségének allegorizálására használja”. A kiváló irodalomtörténész emellett az egyik lábjegyzetben idéz a Stevenson-műből egy olyan részletet, amely szerinte az ember szétszóródottságának, sokszorosságának posztmodern felismeréséhez vezet. A részlet – hosszabban idézve – a következő: „És úgy esett, hogy tudományos kutatásaim, melyek misztikus és transzcendentális irányban haladtak, világosságot derítettek a tagjaim között dúló örökös háború e tudatosságára. És így mindennap, értelmem mindkét oldaláról, az erkölcsiről és a szellemiről, mindinkább közeledtem ahhoz az igazsághoz, melynek részleges fölfedezése olyan rettenetes hajótörésbe vitt; hogy az ember igazában nem egy, hanem kettő. Kettő, mondom, mert tudomásom nem halad túl ezen a ponton. Következnek majd mások? Mások, akik túlszárnyalnak engem; és megkockáztatom azt a feltevést, hogy az embert végül mint különféle, egymástól elütő, független lények közösségét fogják megismerni.” (Benedek Marcell fordítása)

Jekyll jóslatértékű megállapítása egészen egyszerűen hajmeresztő. Korunk posztstrukturalista szubjektumképe mellett ugyanis megelőlegez valami mást is, aminek a megértéséhez először a természettudományhoz kell fordulnunk, két irányba tájékozódva. Egyfelől a biológiában fontos felfedezés volt, hogy sejtjeink valójában sok-sok ősi élőlény leszármazási vonalait őrzik. „Ma már nem vitatott – írja Lynn Margulis Az együttélés bolygója című könyvében –, hogy az állati és növényi sejtek szimbiózis útján keletkeztek. A molekuláris biológia, beleértve a géntérképezést, sejtszimbiózis-elméletemnek ezt a szemléletét igazolja. A növényi és állati sejtekbe történő állandó baktériumbeépülés plasztiszok és mitokondriumok formájában része »sorozatos endoszimbiózis teóriámnak« (SET), amely ma már egyes középiskolai tankönyvekben is szerepel.” Innen nézve az ember valójában nem más, mint többmilliárdnyi parányi élőlény közössége, ezek az apróságok nem csak a beleinket és a szempilláinkat árasztják el, de minden egyes sejtünkben jelen vannak az ősi szervezetek leszármazottai, amelyek szimbiózisba léptek a sejtjeink őseivel. Jekyllnek igaza volt.

Másfelől a fizikában beköszöntött a nanotechnológia korszaka. Richard Feynman híres, Lenn bőven van hely című előadása óta – amely a miniatürizálás jövőjéről szólt – elkezdődött egy új mérettartomány meghódítása. A nanotechnológia korunk egyik legdinamikusabban fejlődő iparága. „A nanotechnológia – írja Sánta Szilárd Mesterséges horizontok című remek könyvében – már jelenleg is megtalálható használati tárgyainkban: a napfény erejétől védelmet nyújtó kozmetikumok, a teniszütők és -labdák, az autókat borító festék, a talajcsempék legújabb kivitelezése mind a nanorészecskék felhasználásának eredményeként született. Michael Harvey, a Queenslandi Egyetem tudósa pedig olyan védőréteget állított elő, amely megakadályozza a tükrök és üvegfelületek párásodását. Hosszasan lehetne sorolni a példákat, hogy hol is bukkannak fel a nanotechnológián alapuló találmányok a környezetünkben, de ez a pár kiragadott példa is jól érzékelteti, hogy a mindennapjaink részévé váltak.” A miniatürizálás által nyitott perspektívából eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi történne, ha szervetlen anyagok és szerves molekulák összeépítésével létrehozott nanorobotokkal lehetővé válna például a genetikai állomány átépítése. Vagy képzeljük el azt, hogy az embert ellepnék a mikrók, betársulnának az életfolyamatok szabályozásába. Jekyllnek ez esetben is igaza lenne.

Az idézett biológiai látásmód és fizikai forradalom számos remekművet ihletett, melyek közül érdemes kiemelnünk néhányat. Greg Bear A vér zenéje című regénye arra épül, hogy olyan, genetikailag módosított limfociták támadják meg az emberiséget, melyek értelmes vírusokként szaporodnak és terjednek. A molekulák komplex mikroorganizmussá állnak öszsze, melynek saját viselkedése, szociális rendszere és napirendje van. A fertőzés során ezek a lények átépítik a gazdatestet és kommunikálnak vele. A járvány eltörli az individualitást, majd kaput nyit egyfajta poszthumán rendnek. A vér tehát önálló életre kel, s a folyamat következtében a szereplők sok-sok apró lény galaxisaivá változnak át. Joan Slonczewski Génszimfónia és Agypestis című regényeiben a Prokarion baktériumhoz hasonló intelligens szervezetei (a mikrozooidok) képesek szimbiózisba lépni az emberekkel, kolonizálják az emberi agyakat. Neal Stephenson Gyémántkor című regényének már a címe a nanotechnológia korát jelöli. Illetve az emberi lények által befogadott nanók témája olyan művekben is megjelenik, mint Greg Egan Diaszpóra vagy Lauren Beukes Moxyland című regénye, és a sor hosszan folytatható.

Ha tehát – jelen pillanatban – engem kérdeznének, hogy a popkultúra szempontjából melyik a 19. század legfontosabb szövege, akkor a fentiek alapján a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetére szavaznék. Azt eddig is tudatosítottuk, hogy az önmagán kísérletező doktor esete sok-sok krimit és átváltozásra épülő történetet ihletett, de hogy megelőlegezte a 20. század végi hard science-fiction és nanofikció emberképét, azt nagyon kevesen sejtették. Márpedig Stevenson 1886-ban írt mesterműve éppen ezt mutatja.