Dohogás egy változatlan utánnyomás könyvesboltokba kerülése kapcsán

Miután 1863-ban végre megjelent Kriza Jánosnak még az 1840-es években lejegyzett híres népköltészeti gyűjteménye, a Vadrózsák, egy román irodalmár, Julian Grocescu a Fővárosi Lapokban (1864/114) azzal vádolta meg a kolozsvári unitárius lelkészt (akkor már püspököt), hogy a könyvében közölt néhány ballada (jelesül a Kőműves Kelemen és a Molnár Anna balladája) románból való fordítás, és először Vasile Alecsandri, illetve Marinescu publikációjában jelent meg. S mivel Kriza a forrást másként tüntette fel (tudniillik, hogy eredeti székely népballadagyűjtésről lenne szó), egyszersmind plágium. Lopás. A magyar folklorisztikának nem volt még egy ilyen hatalmas port felvert népköltési gyűjteménye, mint a Vadrózsák. Vitacikkek sora jelent meg pro és kontra, bizonyítandó, hogy a kérdéses szövegek a román vagy a magyar népköltészet gyöngyszemei közé sorolandóak-e. A polémia legnagyobb, máig ható hozadéka talán az a felismerés, hogy a kérdéses balladák alapmotívuma ismert a legtöbb délkelet-európai nép körében, szó sincsen tehát plágiumról. A folklór számtalan jelensége ugyanis nyelvi és országhatárokon átnyúlva több nép kultúrkincsét is gazdagíthatja. A vitához a kor több jeles személyisége, így Gyulai Pál és Arany János is hozzászólt, s utóbbi nevezte el a tengeri kígyóként tekergő disputát Vadrózsa-pörnek. Fia, a népmesegyűjtő Arany László is hallatta hangját, s ő fogalmazta meg — Németh G. Béla szavaival —, hogy „számtalan esetben nem lehet sem a kölcsönvevőt, sem a kölcsönadót tisztázni, s valójában nem is az eredet, hanem a végső alak a fontos”.

Ez tehát a tanulsága a Vadrózsa-pörnek, de nem ez a most következő esetnek, ahol nagyon is kilóg a lóláb: a „kölcsönvevőt” és a (finoman fogalmazva: passzív) „kölcsönadót” pontosan ismerjük. A Könyvjelzőből szereztem tudomást arról, hogy a Méry Margit „gyűjtése” alapján összeállított Ipoly menti népmeséknek a közelmúltban megjelent egy, a 2001-es kiadást követő változatlan utánnyomása. A nyilván gyerekeknek szánt, tetszetős kiadványban összesen tizenhat szöveg szerepel közelebbi helymegjelölés és a gyűjtés idejének feltüntetése nélkül. Viszont ha nincsenek lokalizálva az egyes adatok, akkor felvetődhet a kérdés: mitől is Ipoly mentiek ezek a népmesék? Mert hát a Vadrózsa-pör tanulságából is okulva sejthetjük, hogy legtöbbjük — nem kis mértékben a Grimm-fivérek áldásos tevékenysége nyomán — Európa-szerte elterjedt és közismert. A szájhagyományból lejegyzett szövegek esetében persze elsőrendűen nem az a fontos, hogy honnan származik az adott történet, hanem az, hogy a mesemondó milyen művészi szinten önti formába és adja elő. Számomra hitelesebb lenne tehát (és a gyerek olvasókat sem zavarná), ha az egyes szövegek után ott szerepelne, hogy a gyűjtő mikor és hol, horribile dictu: kitől jegyezte föl őket. Miután azonban három történet egészen pontos forrására ráakadtam (nem volt nehéz!), kérdéses lett számomra a többi hitelessége is. Egészen konkrétan A két koma; A farkas, a róka meg szegény ember és Az együgyű házaspár című mesékről van szó, amelyek gyakorlatilag szó szerint megegyeznek a B. Kovács István által gyűjtött és összeállított Malac Julcsa. Gömöri népmesék című, 1990-ben megjelent kiadvány hasoncímű szövegeivel (melyben, sajna, a közölt szövegeknek szintén nincs feltüntetve sem gyűjtési helyük, sem idejük). S ebben az esetben nemcsak az a baj, hogy Gömörben bizony nincsen Ipoly mente, hanem az, hogy az Ipoly menti népmesék gyűjtője nyilvánvalóan ráunva a néprajz hagyományos kutatási módszereire, nem idős (vagy kevésbé idős) emberek elbeszélése alapján jegyzett le legalább három történetet, hanem a Malac Julcsát felütve, annak három szövegét némileg átfogalmazva gyarapította új variánsokkal az ismert magyar meseanyagot. Magyarul: lopott. Ilyen „fölfedezés” során a jóérzésű embernek persze eláll a lélegzete, s valahol magát is, a „maga fajtáit” is szégyelli, és szemlesütve hallgat. Ezt tettem én is 2001-ben, de amikor tudomást szereztem arról, hogy a kiadó, nyilván mert az előző kiadás már elkelt, újra piacra dobta a kötetet, úgy éreztem, nem szabad tovább csendben maradni. Nem a kóklerek és sarlatánok, a magyar népi kultúrát, a néprajz eredményeit önös érdekeik számára felhasználók, felpántlikázók, nyugodt lelkiismerettel akár meg is hamisítók miatt, hanem a magyar néprajz és folklorisztika legjobb európai hagyományait képviselő, köztünk élő vagy már földben porladó becsületes néprajzi terepmunkások emléke miatt sem.

És ha mindezzel most reklámot csináltam volna az emlegetett kiadványnak, ám legyen. Tessék bátran lapozni! S mivel B. Kovács István említett könyvének új kiadása a közelmúltban szintén napvilágot látott, könnyen ellenőrizni is lehet a fentebb elmondottakat…

Liszka József