De Niro, a fodrász

Ez a szöveg nem feltétlenül az, aminek látszik. Nehéz eldönteni, kiknek is szól valójában. Születésének apropója a Neil Gaiman regénye alapján készült Csillagpor című film két jelenete, és a köztük lévő kapcsolat érzékelése. A DVD-formában is immár hozzáférhető produkció egyik jelenetében egy mágikus úton „felépített” fogadóban három figura vár egy negyedikre. A fikció szerint a fogadós valójában kecske, a fogadósné valójában boszorkány, a lányuk valójában férfi; a lány pedig, akinek csapdát állítanak, valójában egy csillag. A másik jelenetben a Shakespeare kapitányt alakító Robert De Niro nem akármilyen fodrászként debütál: Tristan haját nyírja, ám egy idő után a srácnak hosszabb haja lesz. Úgy tűnik tehát, hogy a szóban forgó film egyfelől eljátszik a szereplői identitással, másfelől vizuális poénokkal élénkíti a sematikus történetet. Ha a kettőt egymásra vonatkoztatjuk, a kérdés úgy is feltehető, hogy összehozható-e egy jól szituált frizura elkészítése a fantasy alapkliséivel. Nézzük a részleteket.

Roland Barthes-nak a hétköznapok mitológiájáról írt szenzációs könyvecskéjében olvasható egy kisesszé Mankiewicz Julius Caesarjáról, melyben a szerző azt boncolgatja, hogy a film minden szereplőjének azért lóg a homlokába egy hajtincs, mert ez a római?ságot hangsúlyozza. Történjen bármi, a homlokba fésült hajtincsek nem hagynak kétséget afelől, hogy tényleg a régi Rómában vagyunk. A Csillagporban De Niro fodrászjelenete szintén hasonló funkciót tölt be, hiszen ezzel veszi kezdetét Tristan átalakulása. A felnőtté válás persze folyamat, de itt olyan kísérőjelenséggel jár együtt, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy a hosszabb hajzattal rendelkező főre bizony jobban passzol a korona (ahogyan A Gyűrűk Ura-trilógia végén Aragorn hajviselete sem marad a régi). Vagyis innentől kezdve biztosak lehetünk abban, hogy De Niro nem véletlenül toldotta meg a frizurát, Tristan valóban Viharfok leendő uralkodója, a királysághoz tartozik, nem pedig Angliához.

Most vessünk egy pillantást arra, hogy ez a motívum milyen kontextusban lesz jelentéses. A Csillagpor története rém egyszerű. A DVD-kiadvány fülszövege szerint „Hogy elnyerhesse a gyönyörű Victoria (Sienna Miller) kegyeit, Tristan (Charlie Cox) megígéri szerelmének, hogy elhozza neki az égből hullott csillagot. El is indul a veszélyes útra, ám a becsapódás helyszínén csak meglepetések várják – egy égi tünemény, Yvaine (Claire Danes), a földre pottyant égitest. Amikor Lamia, a vén boszorkány (Michelle Pfeiffer) megpróbálja ellopni Yvaine fiatalságát, Tristánnak meg kell védenie a lányt – minden áron!” Eközben – tehetjük hozzá – kibontakozik egy mellékszál is: Viharfok haldokló uralkodója (Peter O’Toole) útnak ereszti fiait, hogy keressék meg a nyakláncából származó rubintkövet, s aki megtalálja, az lesz a király. A szálak többszörösen keresztezik egymást, míg a kalandokkal tarkított szerelmi történet eljut a valóban mesés és megnyugtató végkifejletig. Ennél azonban érdekesebb most, hogy a történetben – ahogy Yvaine megfogalmazza – „Senki sem az, aminek látszik.” Nézzünk erre néhány példát a több tucat közül.

Az indító jelentben kiderül, hogy a Falon túl egy másik világ kezdődik (Viharfok), ami az innenső oldalról szimpla mezőnek látszik. A városban a főhős leendő apja találkozik egy kék ruhás virágárus lánnyal, aki valójában királylány, akit rabszolgájává tett egy boszorkány. A fiú egy szál hóvirágot kap, amiről megtudjuk, hogy egy mágia ellen védő talizmán. Viharfok királya első ránézésre jóságosnak látszik, ám hamar bebizonyosodik, hogy nagyon is körmönfont uralkodó (vetélytársait eltette láb alól). A rubint nem szokványos nyaklánc tartozéka, a gyertyafény utazásra szolgáló „jármű”, a Septimus (Mark Strong) és fivérei által kóstolt bor részben mérgezett (az egyik fiú egy pillanatra még királynak is látszik, amire a zene igen profin játszik rá); a jövendőmondó áruló, Shakespeare kapitány legénysége kalózbandának tűnik, de nem az (villámbegyűjtő kereskedők). A kapitány maga korántsem dühöngő őrült, hanem egy jószívű homokos (ruhatára és parókakészlete önmagáért beszél), akinek persze oda lesz a hírneve (a hajóját ért támadás alatt kánkánt táncol). A kék madárka valójában Una, a királylány (Kate Magowan); a Fal átjáróját vigyázó öreg őr, mint akciójelenetbe illő megmozdulása mutatja, fürge bunyós. Tristant rágcsálóvá változtatja a kofának hitt boszorkány; a csillagok sem azok, aminek látszanak, hiszen figyelik az embereket; a végső jelenetben Lamia mintha bűnbánónak tűnne, de ez átverés; illetve a jól vívó ellenfél, Septimus ekkor már valójában hulla. És végül kiderül, hogy Una Tristan anyja („Légy az a férfi, aki vagy!” – hangzik az anyai tanács), a főhős tehát trónörökös stb. stb. Victóriáról pedig nincs mit mondani.

Az átalakulások érdekessége, hogy a néző szinte mindegyiken átlát, majdnem minden egyes alakról tudja, hogy ki valójában. Ha nem tudná, akkor később meg fogja tudni; mindenesetre előbb, mint maguk az érintett szereplők. E csodás átalakulások közül némelyik közvetlenül is a szemünk előtt zajlik. Ilyen például Lamia első megfiatalodása, mikor a rút boszorkány a gyönyörű Michelle Pfeifferré változik; s közben előáll (a számítógépes trükknek köszönhetően kinő) a sokak által ismert szőkésbarna hajzuhatag. A színésznő haja persze ellenirányú dinamikát jelez, mint a már említett De Niro-féle fodrászjelenet, hiszen abban Tristan szellemi-lelki éretté válása (tehát öregedése) reprezentálódik. Ez a keret és a sok-sok metamorfózis elválaszthatatlan a fantasy műfajától, amelynek heroikus változata sok szállal kötődik a mítoszok világához. A frizurák ily módon nagyon is funkcionálisak, hiszen általuk – Barthes szavait variálva – a film legfontosabb mesterembere, a fodrász képes összefogni a széttartó szálakat. Világos ezek után, hogy a Csillagport nem ajánlhatom mindenkinek, csak azoknak, akik kíváncsiak a jólfésült hajtincsekre; vagy még inkább azoknak, akik felnőtteknek látszanak, de valójában gyerekek.