Csodák pedig...

Csodák nincsenek! – mondják ki sokan bátran. S hogy mégis vannak, arról mondunk most el egy igaz történetet.

1945 januárjában történt, a háborúban. Tankok dübörögtek, bombák robbantak, katyusák üvöltöttek. Majd némiképp halkult a harci zaj. Az oroszok 1944. december 14-én foglalták el Ipolyságot, 15-én szülőfalumat, Kistompát. Huszadikán már Léván voltak, ahol aztán a Garamnál három hónapig állt a front.

Éjjel-nappal robotra hajtottak bennünket. Állomásunk volt az utolsó, ameddig eljutottak a lőszert szállító vonatok, s nekünk, civileknek kellett kiraknunk a vagonokból. Volt, hogy este kihajtottak az állomásra és másnap este a sötétben tudtam megszökni onnan. A rétjeinken pedig repülőtereket építettünk, oda hajtották ki a népet a környék több falujából.

Nap mint nap az oroszok között voltunk, megtanultuk gyorsan a nyelvüket is. A katonák újságot kaptak, azt olvasgattuk, meg beszélgettönk is velük.

Az egyik januári estén egy orosz katona tért be hozzánk szállásra. Meglepő volt, hogy csak egyedül jött. Künn szitált a hó. Benn a szobában különleges mécsessel világítottunk. Minden házban ilyen világított akkor; az oroszok tanítottak meg az elkészítésére. Légvédelmi ágyúgolyók rézhüvelyeinek nyitott végét laposra kalapáltuk, rongydarabkát tettünk bele kanóc helyett. Benzint a katonák adtak. Ebbe kis sót kellett tenni, hogy föl ne robbanjon.

A házba toppant vendég kunarcú magyarnak nézett ki inkább, mint orosznak, barna szemeiben barátság csillogott. Látszott rajta, jólesik neki, hogy végre valakivel szót tud érteni. Magyarul nem tudott. Elővette katonaigazolványát, mutatta, olvassam el, mert őt Keresztes Vaszilnak hívják. Majd elbeszélte különös történetét:

Valahol Magyarországon történt a második világháború idején. Egy késő esti órában az oroszok elfoglaltak egy falut. A katonák egy része a falun túl ásta be magát, mások bemerészkedtek a házakba, ott tértek pihenőre. A pincék, kiásott fedezékek rejtekéből előmerészkedtek a falusiak is; félve osontak be házaikba, melyekben orosz katonák voltak. Nem is láthatták egymást a sötétben.

Virradatkor mozgolódni kezdtek a katonák. Az egyik ásított egy nagyot, majd pislogva nézett körül. Egyszer csak felkiáltott, majd hangosan zokogni kezdett. Meglepődve bámultak rá a katonák és a helybeliek. Neki pedig csak patakzottak a könnyei.

– Mi lelte, mi történt? – érdezték, de ő nem tudott megszólalni. Csak sírt, csak zokogott... Végül az egyik bajtársa alaposan megrázta, s kérte, szólaljon meg, mondja már el végre, mi baja. A katona letörülte könnyeit, és a falon függő egyik képre mutatott: – Vot moj papa, moja mama!

Mindenki megdöbbent. A falon szüleinek a képe függött. Most már megértették, miért fakadt sírva az orosz katona egy messzeföldi idegen házban. Azaz, most már nem volt idegen. Ezt az esküvői képet az első világháború után édesapja küldte haza magyarországi rokonainak. Mint hadifogoly ugyanis Oroszországban maradt és ott nősült meg.

Az események ezután gyorsan peregtek. Ki magyarul, ki oroszul magyarázta az esetet. Keresztes Józsi bácsi a messzi távolban maradt, fia, Keresztes Vaszil pedig most ott állt földbe gyökerezett lábbal apja szülői házában. Mindenki sietett hozzá. Jöttek az idősebbek, a gyerekek. Ölelték a fiút. Bár nem értette, amit mondtak neki, a szemekből kiolvasta a szeretetet, az egymásra találásból fakadó meghatódottságot. Mindenki magyarázta, kik az apja testvérei, azok gyermekei, kik az unokák. Nem lehetett azt meg nem érteni.