Csehszlovákia és az 1956-os magyar forradalom

Az első sikerek után remélni kezdték, hogy a forradalmi eszmék Csehszlovákiában is elterjednek. Azt várták, hogy az új eszmék demokratizálják a politikai rendszert, ezért a magyarországi forradalmat saját ügyüknek is tekintették, és nagy szimpátiával voltak iránta. Egy visszaemlékezésben olvashatjuk: „No, legalább a magyarok egyszer megmutatják a ruszkiknak (…). Nagy Imrét úgy emlegették, mint Petőfit, Kossuthot, az ő személyében reménykedtek… (…) Az emberek titkon lelkesedtek, az aszszonyok titkon imádkoztak a forradalom sikeréért, teljes bizalommal volt minden magyar aziránt, hogy ha kimennek a bolsevista zsandárok, akkor az itteni csehszlovák politika visszazökken egy humánusabb, legalább a két világháború közötti republika demokráciájához.”

Csehszlovákiában a magyarok annyira meg voltak félemlítve, hogy a forradalom napjai alatt egyáltalán nem gondoltak tömeges megmozdulásokra, csupán rejtve és szimbolikusan tudták kinyilvánítani szimpátiájukat a forradalom iránt. Néhányan illegálisan próbáltak Magyarországra jutni, hogy segítséget nyújtsanak a felkelőknek. 1956. október 30-án a Losonchoz közeli Csákányházánál huszonheten próbáltak meg átjutni a határon, közülük hetet lelőttek, illetve elfogtak. A dunaszerdahelyi magyarok sztrájkját a hatóságok megakadályozták.

A Csemadokot felügyelet alá helyezték, és vezető tisztviselőinek megszabták, hogyan kell viszonyulniuk a magyarországi eseményekhez. A Csemadok Központi Bizottsága 1956. október 26-án ült össze. A résztvevők előrelátását bizonyítja, hogy a tanácskozásról nem készítettek jegyzőkönyvet, nehogy később felhasználhassák ellenük. Az október 29-i ülésen a testület elítélte a magyarországi felkelést, és felszólította tagságát, hogy vegyen részt a szovjet–csehszlovák barátsági hónap eseményein. A Csemadok nyilatkozatát a tagság nyílt árulásként értékelte, és 9–10 százalékuk, mintegy kétezer ember azonnal kilépett a szervezetből. A Szlovák Nemzeti Front 1957. július 24-i ülésén Lőrincz Gyula, a Csemadok elnöke a következőket mondta: „1957 már nem 1938 (…) a csehszlovákiai magyar dolgozók abszolút többsége a kritikus októberi napokban megállta a helyét, bebizonyították, hogy szeretik hazájukat, a Csehszlovák Köztársaságot, hogy jó hazafiak. Hiba volna azonban nem látni az érem másik oldalát, hogy akadtak eddig megbújt osztályidegen elemek, akik a magyar forradalom alatt felbátorodtak, és igyekeztek zavart kelteni, ha eredménytelenül is, a csehszlovákiai magyar dolgozók között.” A szöveg igazolásként hangzott, és az következett belőle, hogy nincs ok a magyarok kollektív megbüntetésére, mint 1945-ben. A hír publikálása az országos lapokban azt jelezte, hogy a szlovákiai magyarságot mint közösséget nem lehet azonosítani a forradalommal.

A csehszlovák sajtó magyar vonatkozású hírei, kommentárjai egyébként híven tükrözték a kormány és a párt az ország bel- és külpolitikájának megszilárdítására irányuló törekvéseit. A csehszlovák kormány és a pártvezetés egyetértett a magyarországi szovjet katonai intervencióval, és ahhoz minden háttértámogatást megadott. A Nagy Imre-kormány idején annak egyes intézkedéseit – az aktuális érdekek szerint – kiemelték vagy elhallgatták. Október 24-én még nem jelent meg hír a magyar eseményekről – korábban ugyanis Novotný első titkár óvatosságra intette a sajtót, és azt az utasítást adta, hogy kerüljék a budapesti és varsói események értékelését –, a Rudé Právo viszont vezércikkben hívta fel az ország minden dolgozójának figyelmét az egység fontosságára, beszélt a megbonthatatlan csehszlovák–szovjet barátságról, és hangsúlyozta: „A mi helyzetünkből, a mi kérdéseinkből és problémáinkból kell kiindulnunk, és nem a másokéból.” A magyarországi harcok kitörésének első napjaiban „fehér terrorcselekményeknek” minősítették az eseményeket, és szovjet lapokból átvett cikkekkel igazolták ezt a véleményt. A Rudé Právo október 25-i vezércikke továbbra is éberségre és egységre szólította fel az olvasót, s az újságban már egyértelműen ellenforradalomnak bélyegezte a Magyarországon történteket. Október 25-től az egész sajtó terminológiája megváltozott: a magyar felkelőket embertelen és bestiális ellenségnek nevezték, akik eddig rejtőzködve gyűjtögették az erejüket, és most, élve a kínálkozó alkalommal, támadásba lendültek a magyar nép ellen. Az írások másfelől az első perctől kezdve szolidaritást vállaltak „a dolgozó magyar néppel”.

Az Új Szó – az akkori egyetlen magyar nyelvű csehszlovákiai napilap – először szintén október 25-én adott hírt a 23-i budapesti eseményekről. A pártpropagandára jellemző, hogy a cikk előbb közölte a párt állásfoglalását, mint magát a hírt. Az olvasóban azt a benyomást próbálták kelteni, hogy Csehszlovákiában minden a legnagyobb rendben van, és semmi ok sincs a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra. A konkrét budapesti történéseket csak a külpolitikai rovatban ismertették Komoly események Magyarországon címmel, ezzel is csökkentve az esemény jelentőségét. Véleményük szerint sikeres volt az ellenforradalmi bandák felszámolása. Az olvasóban azt a látszatot próbálták kelteni, hogy már megszűnt minden ellenállás. Október 27-én az Új Szó a szlovák és a magyar dolgozók egységét és párthűségét bizonygató cikkeket jelentetett meg, s magáévá tette az írószövetség pártszervezete álláspontját, mely szerint a Lengyelországhoz és Magyarországhoz való viszonyban a proletár nemzetköziség alapelveit kell szem előtt tartani. Október 28-tól már a magyarországi események megítélésével kapcsolatban is megszűnt a téma óvatos kerülgetése: ami Magyarországon történik, nem egyszerű helyi lázadás, s határozottan fel kell lépni ellene.

1956. október 28-ától néhány napon át az Új Szó két variációját adták ki. Az egyiket továbbra is a csehszlovákiai magyaroknak szánták, a másikat a magyarországiaknak. Emellett röplapokat szórattak szét Magyarországon – főleg Komárom és Nógrád megyében –, amelyeket megtévesztő módon a magyarországi forradalmi szervezetek nevében adtak ki. Az Új Szó különszámai – amelyeket egészen november 30-ig lehetett olvasni Magyarországon – naponta több ezer, időnként tízezer példányban jelentek meg. Az újság általában kétoldalas volt, november 7-én és 25-én négyoldalas ünnepi változata is megjelent. A Magyarországra szánt kiadások cikkeit előzetesen megvitatták a pártközpont illetékes ideológiai osztályával: szó sem volt bennük a felvidéki magyarság álláspontjáról, egyszerűen a csehszlovák pártvezetés szólamait és nézeteit tolmácsolták. A Magyarországon megjelenő Északmagyarország néhány számát Kassán nyomtatták, mivel az itthoni nyomdák dolgozói sztrájkoltak.

A csehszlovák sajtó október 29-től kezdte elemezni a forradalom kirobbanásának okait. Rámutattak a súlyos gazdasági hibákra, a vezetés széthúzására és bizonytalanságára. Józanságra intették a dolgozókat, és arra hívták fel a figyelmet, hogy „nem lehet hazárdjátékot űzni a munkásosztály hatalmával”. Egységre és kitartásra szólították fel saját országuk dolgozóit, és dicsérőleg említették, hogy amikor október 24-én a prágai Vencel téren összegyűlt emberek között provokációs kísérlet történt, azt azonnal elfojtották, így nem történt rendbontás. 1956. október 30-án már Horthy Miklós ellen kezdtek el kampányolni, Soha többé Horthy uralom címmel. Ugyanezen az oldalon Éberen, szemünk fényeként őrizzük a proletár internacionalizmust kezdőmondattal jelent meg cikk. A csehszlovák pártvezetés szükségesnek tartotta, hogy a szlovákiai magyarok is tegyenek hűségnyilatkozatot. A Pozsonyi Magyar Pedagógiai Iskola tanárainak és tanulóinak például a következő nyilatkozatot kellett tenniük: „Biztosítjuk Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságát és a köztársaság kormányát, hogy szilárdan állunk a Központi Bizottság és a kormány mellett. Semmilyen körülmények között nem engedjük, hogy hazánkban, a Csehszlovák Köztársaságban az ellenforradalmi elemek megzavarják a nyugalmat. Továbbra is szilárd barátságban akarunk maradni a Szovjetunióval és a népi demokratikus államokkal.” A magyarországi események értékelésében újabb fordulatot jelentett október 31-e, amikor a lapok hírt adtak Nagy Imre bejelentéséről, hogy a magyar kormány szűk kabinetjében részt vesznek az 1945-ös koalíciós pártok vezetői. A csehszlovák sajtó ezt úgy értékelte, hogy megnyílt az út a reakció hatalomátvételéhez.

November 2-án az Új Szó első oldalán, a Magyarország népeinek döntenie kell című cikkben bemutatták, milyen kegyetlen sorsban volt részük a magyarországi munkásoknak és parasztoknak Horthy fehérterrorja idején. A cikkhez két képet is mellékeltek. Az egyik egy modern budapesti városrészt ábrázolt, melyet a háború után építettek a munkásoknak. A másik kép az 1940-es éveket idézte: egy család volt látható rajta, akiket lakbértartozás miatt kilakoltattak. A kép üzenetét a szlovákiai magyarok egyfajta burkolt fenyegetésnek is vehették, a látvány nagyon is emlékeztetett egy kitelepített szlovákiai magyar családra, s ezt a szerzők megfélemlítésül is használhatták, hogy az ottani magyarok tudják, ha a forradalmat támogatnák, milyen sors várhat rájuk.

November 4-én délután és november 5-én délelőtt valamennyi csehszlovák központi napilap rendkívüli kiadásban jelent meg. Az „ellenforradalom” bukását általános megkönnyebbüléssel fogadták, és egyúttal ünnepelték a szovjet csapatok győzelmét. Kifejtették, hogy a Nagy Imre-kormány szétesett, és a vezetője áruló. A Kádár-kormányt megalakulása első pillanatától elismerték és támogatásukról biztosították.

Egyetértésüket és szimpátiájukat a magyar események iránt sokan tettekkel is kifejezték – csehek és szlovákok egyaránt. 1956. november 7-én Ostravában az egyik forgalmas utcán plakátot függesztettek ki, a következő szöveggel: „Katyn–Varsó–Magyarország, a szovjet gyilkosok művei”. Prágában és más városokban is találtak államellenes és szovjetellenes röplapokat. Plzeňben november 12-én a Szabad Európa Rádió fejlécével Gomulka egyik beszédét dobálták ismeretlen tettesek a levelesládákba. Egy másik röplap szabad választásokat és a Slánský-per újratárgyalását követelte. Nyitrán öt diákot fogott el a helyi rendőrség, mert kommunista- és szovjetellenes újságokat és röplapokat osztogattak. 1956 végen Pardubicében egy héttagú egyetemista csoportot ítéltek el, mert a magyar forradalom időszaka alatt tüntetéseket akartak szervezni a rendszer ellen. A csehszlovák rendőrségi jelentések a magyar forradalom leverése után arról számoltak be, hogy Csehszlovákiában kezd konszolidálódni a helyzet, nagyobb megmozdulásoktól nem kell tartani. Egy november 10-i brünni jelentésben az olvasható, hogy a cenzúrázott levelekben az emberek egyáltalán nem ítélték el a magyarországi forradalmat – ebből arra következtettek, hogy itt sokan rokonszenveznek a magyar eseményekkel. Pozsonyban falragaszokon tüntetésre és a magyar szabadságharc támogatására hívták fel a polgárokat, és szokás lett így köszönni: „Čépé” (a szlovák „fordulatot várunk” rövidítése). A város egyik pályaudvarán a következő felirat volt olvasható: „Szabadságot és függetlenséget akarunk, halál a kommunizmusra!” A vezetés leginkább attól tartott, hogy az októberi szocialista forradalom évfordulójára szervezett ünnepségek alkalmából megmozdulásokra kerülhet sor, ezért országszerte megelőző intézkedéseket tettek. A novemberi felvonulás előtt a nagyobb városokban – a korábbi rendőrségi listák alapján – összegyűjtötték a „gyanús” személyeket, akikről feltételezték, hogy zavargásokat kelthetnek.

Prágában hat egyetemistát letartóztattak, akik bevallották, a Vencel téren a rendőröktől akartak fegyvert szerezni, hogy megindítsák a felkelést. Plzeň városában a rendőrség négy orvostanhallgatót fogott el, akik fegyvereket és gyógyszereket halmoztak fel, és a Szabad Európa Rádió híreit terjesztették.

November 4-én Tiszaágcsernyő közelében a szovjet határ felé vezető vasút felső vezetékét – magyarországi felkelők vagy velük szimpatizáló helyiek által elhelyezett – akna rongálta meg; a Csapról Csehszlovákián át érkező szovjet csapatoknak gyalog kellett bevonulniuk Magyarországra. Prágában november 7-én mintegy huszonötezer ember gyűlt össze az ünnepi nagygyűlésre, és óriási üdvrivalgással fogadta a magyarországi „ellenforradalom” leveréséről szóló híreket. Október végén, november elején a magyarországi események és a szuezi válság miatt az országban elterjedt a hír: küszöbön áll a harmadik világháború, mozgósítás várható, ismét bevezetik a jegyrendszert, a csehszlovák koronát pedig rubellel váltják fel. A lakosság óriási felvásárlásba kezdett: fogytak a tartós fogyasztási cikkek, de főként az élelmiszer (a cukor, a liszt, a zsír), valamint a szappan. Húsz-, ötven-, százkilós csomagokban vásárolták őket. Az üzletek előtt hosszú sorok kígyóztak. Az egyik csehországi faluban a rendőrségnek kellett közbelépnie és szétválasztani az asszonyokat, amikor pánik tört ki, hogy nem jut mindenkinek élelmiszer. Prágában az arany és az ezüst felvásárlása is elkezdődött. A hatóságok igyekeztek megcáfolni a „reakció propagandáját”, miszerint hamarosan áruhiány lesz. Zápotocký elnök rádióbeszédében kijelentette, ezt a rémhírt az ellenség terjeszti, azzal a céllal, hogy zavart keltsen. Beszédében megemlítette: ha a lakosság az összes forgalomban lévő pénzt azonnal elköltené, akkor sem fogynának ki az élelmiszerüzletek. A hatóságok elrendelték, hogy az árut katonai teherautókon szállítsák az üzletekbe, így nem alakult ki tartósan áruhiány. A felvásárlási láz csak november 10-e után hagyott alább.

A csehszlovák párt- és állami szervek is vontak le bizonyos tanulságokat a magyarországi eseményekből. A korábban december 3-ra tervezett árleszállítást néhány nappal korábbra hozták. A kötelező beszolgáltatások rendszerét nem szüntették meg ugyan, de a beadás feltételeit megkönynyítették.

1956. november elejéig 220 magyar nemzetiségű fogoly került Pozsony egyik börtönébe, ebbe valószínűleg olyan magyar állampolgárokat is beleszámolhattak, akik Rajka közelében akartak átjutni Ausztriába, és Csehszlovákia területére tévedtek. A többi fogoly olyan szlovákiai magyar lehetett, aki 1956 októberében a forradalom mellett agitált, vagy megpróbált átjutni a határon, hogy a szabadságharcot támogassa. A pozsonyi magyar konzulátus egyik munkatársának – aki 1957. július 29-én bemutatkozó látogatást tett Rudolf Strechajnál, a Megbízottak Testületének elnökénél – a házigazda megemlítette, hogy Szlovákiában az ellenforradalomnak nem volt különösebb bomlasztó hatása, s külön kiemelte, ez vonatkozik a csehszlovákiai magyarokra is. Tudomása szerint Szlovákiában 43 magyar nemzetiségű személyt vettek őrizetbe az ellenforradalom alatt, nagy részük korábban földbirtokos vagy horthysta katonatiszt volt.

Csehszlovákiában 1956. október 23-án összesen 5757 magyar állampolgár tartózkodott. 1956. november 28. után 5010 fő visszatért Magyarországra, 392 fő Csehszlovákiában maradt, 353 fő pedig más államba távozott. 1956. október 23. és november 28. között 1367 fő lépte át illegálisan a csehszlovák–magyar határt. 1956 decemberéig Csehszlovákiában 665, egy másik forrás szerint 674 személy ellen indult bűnvádi eljárás. Az adatok nem véglegesek, a pontos szám meghatározásához további kutatásokra van szükség.

A Csehszlovák rendszer átvészelte a kritikus 1956-os esztendőt, és megerősödött. A vezetés gyors és határozott fellépésével megakadályozott mindennemű lázadási kísérletet. A sietség indokolt volt, okkal tarthattak attól, hogy ha Magyarország kikerül a szocialista blokk országai közül, a magyar kisebbség állandó nyugtalanság forrása lesz Csehszlovákiában, ezért elsődleges érdekük volt, hogy a forradalmat mielőbb leverjék, és a rendet helyreállítsák. Ezt bizonyítja a Rudé Právo főszerkesztőjének, V. Kouckýnak a CSKP 1957 márciusában Karlovy Varyban lezajlott kerületi konferenciáján elhangzott beszéde, aki a CSKP KB küldöttsége vezetőjeként volt jelen: „…ha a szovjet hadsereg ilyen vagy olyan okból nem tudott volna segítséget nyújtani, akkor mi hasonló módon segítettünk volna a magyar munkásosztálynak”. A CSKP KB Politikai Bizottsága rendkívül gyorsan reagált a Magyarországon történtekre, már másnap összeültek, és döntéseket hoztak. Az 1953-ban megkezdett óvatos irányváltás és a gazdasági lépések 1956-ra meghozták gyümölcsüket, a forradalom ezért nem terjedhetett át Csehszlovákiára. A hatalom taktikája, ami a „húzd meg, ereszd meg” elvét követte, bevált. Csehszlovákia társadalma az ötvenes években nem volt felkészülve politikai fordulatra, ez csak a hatvanas évek második felére következett be. A magyarországi eseményeket követően Csehszlovákiában a legtöbb probléma az író- és az ifjúsági szövetséggel, valamint az értelmiséggel volt. Az államvezetés a megelőző intézkedésekkel el tudta érni, hogy az ifjúság tartózkodjon minden „reakciós” megmozdulástól. A vitákon felvetették ugyan a Kádár-kormány legalitásának kérdését és a szovjet beavatkozás jogosságát, de aki a vitákon ellenvéleményét hangoztatta, számíthatott a retorzióra.

A szlovákiai magyarság 1956 őszén választhatott a kisebbségi megmaradás és a történelmi túlélés, valamint a felkelés között. A józan gondolkodás kizárta a nyílt kiállást a magyar forradalom mellett. A szlovákiai magyarság körében még elevenen éltek az 1945 utáni meghurcolások emlékei, és erős lehetett az irredentizmus vádjától való félelem is, így értelmetlennek tartottak bárminemű megmozdulást. Csehszlovákia magyar nemzeti kisebbségét minden csehszlovákiai és magyarországi sorsfordulón a vádlottak padjára ültették, így történt ez 1918-ban, 1938-ban, 1945-ben és 1948-ban is. 1956-ban volt választási lehetőségük. A felvidéki magyarság megmozdulásai egy-két elszigetelt esetet kivéve nem voltak jelentősek, a passzív ellenállást választották, ettől függetlenül láthattuk, hogy a magyar szabadság eszméje kedvezőbb történelmi helyzetben a csehszlovákiai magyarok számára mozgósító erővé válhatott volna. Az 1956-os események után Csehszlovákiában is megbüntették azokat, akik kiálltak a forradalom mellett, de az egész kisebbséget kollektívan büntetni már nem lehetett. Ebben az időszakban ez már nem állt érdekében Csehszlovákiának, de nem lett volna összhangban a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeivel sem.

A szerző az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa.