Csallóközi vadászolvasmányok

Meg kell abban merülni.”

(Móra Ferenc)

Noha Móra Ferenc nem a vadászoknak szánta intelmét, s nem is a vadászirodalomra vonatkozóan vetette papírra, mégis az ő sorai jutottak eszembe Grellneth Károly Csallóközi vadászösvényeken című könyvének olvasásakor. Csakis úgy lehet a jó (vadász)könyv örömünk forrása, ha elmerülünk, alámerülünk benne. Akárcsak a vadászatban. Amikor a budapesti Vadász Könyvklub Egyesület megalakulásának ötödik évfordulóját ünnepelte (1999-ben), Évkönyvébe a következő sorokat írtam: A vadászat élet és öröm, nem puszta vadölés; irodalom nélkül pedig a vadászélet szürke és örömtelen lenne.

A fentieket azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert hiszen a vadászok s a vadászat is az emberi kultúrát képviseli, azaz értéket, melynek irodalma van — s emellett más művészeti ágak, például a zene és a képzőművészet tárgyát képezi. Az ember általában — főként ha történetesen nincs a családjában zöldkabátos, aki a vadászat örömeivel megfertőzné — először a vadászirodalomra kap rá, s csak azután terelődik figyelme a fegyverek s a vadászat irányába. Először Kittenberger Kálmánt, Széchenyi Zsigmondot, Bársony Istvánt és természetesen Fekete Istvánt olvassa, s akaratlan is felötlik benne a gondolat, de jó és szép is volna vadásznak lenni!

Minden vadászkönyvnek megvan a maga sajátos varázsa: mérete, vastagsága, borítójának színe, tapintása és még az illata is. Nem a papírra meg a nyomdafestékre, vagy antikváriumban vásárolt könyv esetén a dohos szagára gondolok, hanem arra, amit a tartalma sugároz. Széchenyi Zsigmond könyveiről nekem a nagy utazások jutnak eszembe, Afrika illatai, melyeket személyesen még sosem szívhattam magamba. Bársony Istvánéi a romantika és az álmok párlatait sugározzák, hiszen történetei egy különös, talán sosem is volt világban játszódnak. Kittenberger soraiból szakszerűség és pontosság árad, Fekete István a széles, tágas, távoli rónákat idézi elénk, Jurán Vidor pedig a kárpáti havasokat, az ordasok, a fagy és a téli esték világát. Jurán Vidor Kárpáti ordasok című könyve (Tatran, 1966) éppen akkor került a kezembe, amikor vadászvizsgákra készültem, s lettem vadász; azóta is féltett kincseim között őrzöm…

Grellneth Károly most megjelent könyvében az is külön öröm számomra, hogy az AB-ART Kiadó vállalta egy eddig ismeretlen szerző kötetének kiadását. A Csallóközi vadászösvényeken szerzőjére vonatkoztatva az „ismeretlen” kifejezést abban az értelemben használom, hogy Grellneth nevével, írásaival ez ideig nem találkoztam — ettől függetlenül persze publikálhatott, s a csallóközi vadászok körében nyilván közismert személy. Bizonyára már csak azért is, mert jól lövő sportember, aki sok helyen megfordult a Csallóközben, hivatását tekintve pedig pedagógus.

Grellneth Károly eléggé korán kezdte a vadászatot, 1953-ban tett sikeres vadászvizsgát, s Nyárasdon, a körvadászat után esett át a vadászavatáson. Nyárasdon egyébként ma is kitűnő vadásztársaság működik, a magyar vizslák munkaversenyét is ott tartottuk néhányszor, s kitűnő szervezőket, vadászokat ismerhettünk meg a nyárasdiakban. Vadállományuk, gazdasági helyzetük jó, ám azt az apróvadas, nyúl- és fogolyállományt, mely a szerző kezdő vadászéveit jellemezte, ma már nyilván nem érik el.

A csallóközi vadászkrónika 1961-ben kezdődik, amikor is a nagymegyeri vadásztársaság tagjaként a szerzőnek lehetősége nyílt — apróvadas vadászatok után — egy őzbak elejtésére. Türelmes, méla les után a fa lombjai közül sikerült célba vennie az első őzbakot. A találat tökéletes volt: „Nem kellett sokáig mennem. Feje előrenyúlva, agancsa az ég felé mered. Ünnepélyes a csend körülöttem. Örömömet kicsit zavarja a vér látványa, a véré, amely kis foltokban vöröslik a barázda alján” — olvasom.

Igen, a vadászat vérrel jár. Véres esemény a vadra nézve, öröm a vadásznak. Ámde érdemes odafigyelni a szerzőnek a mérsékletes vadölésről szóló mondataira is: „Szerencsére azonban a legtöbb vadásznak nem viszket az ujja, így a terítéken egyre kevesebb a ronggyá lőtt kakas. Nem az a fő, hogy ki lő többet, hanem az, hogy a vad, amit a múlt vadászidénytől etettünk, neveltünk, szépen és gusztusosan kerüljön terítékre.”

Számomra ismerős a kolozsnémai határ is, Grellneth Károly szép élményeinek színhelye. A kilencvenes évek utolsó fertályában Babiák István hajós és tapasztalt vadász vendégeként vaddisznók után tapostam a behavazott tájat. A vaddisznók ugyan messzire elkerültek minket, a csatornákon azonban lőttünk vadkacsát. A nyúl, a fácán tiltva volt (akkortájt a Csallóközben, sajnos teljes tilalmat rendeltek el az apróvadra), mert bizony, kevés volt belőle. Estefelé a Dunához vezetett utunk, a móló kihalt volt, csak a túloldalon levő Gönyű hangjait, lüktetését hallottuk. Már majdnem sötétben ért bennünket az invázió: piaci kofák veszekedéséhez hasonló erős libagágogás verte fel a csendet. S itt-ott, bizony, szólt a puska is… Ezt azért említem, mert vadlibázásról, vadkacsázásról nem ír a szerző, pedig aligha elképzelhető, hogy csallóközi vadászként ebben ne lett volna része.

Szép fejezet a vad trófeájának kikészítéséről szóló rész, az ilyesmit a vadászkurzusokon is csak felületesen tanítják, s úgyszintén igen fontosak a fegyverhasználatról és a lövészetről szóló fejezetek is. Mindezeken túlmenően számomra a könyvet illusztráló fényképek jelentik az igazi meglepetést. Még nem találkoztam felvidéki vadásszal, aki Grellneth Károlyhoz hasonló értékű felvételeket készített volna. Nem ártana ezekből egy külön albumot készíteni, mely szolid szöveggel kiegészítve a felvidéki vadászatok patinás krónikája lehetne.

Motesiky Árpád