Civilek és politika – ki hogyan látja?

Elnök a köbön

Hunčík Péter, pszichiáter

[[{"type":"media","view_mode":"media_small","fid":"218112","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"150","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"202"}}]]

Egy példa bemutatásával mondom el a véleményemet erről a dologról:

A kilencvenes évek legelején egy svájci újságíró arra kért, hogy szervezzek meg egy találkozót roma politikai vezetőkkel, értelmiségiekkel, kulturális vezetőkkel és vállalkozókkal, mert a lapja egy hosszabb cikket akar közölni a romák helyzetéről Kelet-Európában.

Szóltam az egyik roma barátomnak, aki néhány nap múlva már jelezte is, hogy minden elő van készítve az interjúkhoz. Egy irodaházban került sor az első találkozóra, melyen romák politikai szerepvállalásáról akartunk beszélni. Egy ismert roma személyiség fogadott bennünket, aki elmondta, hogy jelenleg ő a roma párt Elnöke, majd részletesen elemezte a romák előtt álló nehézségeket a politikai életben. Az újságíró arca ragyogott az elégedettségtől, mert az elnök úr minden kérdésére pontosan megfelelt.

A beszélgetés után átmentünk egy másik irodába, mely a roma kulturális szervezetnek volt a központja. Meglepetésünkre ebben az irodában ugyanaz a személy fogadott bennünket. Elmondta, hogy nemrég választották meg őt a kulturális szervezet Elnökének, mert a társadalmi problémák most olyan bonyolultak, hogy a kultúra vezetését nem bízhatják akárkire. Csakis olyan ember jöhet számításba, aki képes integrálni a különféle áramlatokat, és a politikával is jó kapcsolatot ápol, hiszen minden ott fent dől el. Végezetül azt is elmondta, hogy fiatalabb korában ő is táncolt egy roma csoportban, tehát tudja, mi fán terem a kultúra.

A harmadik találkozón roma vállalkozókkal és értelmiségiekkel akartunk beszélgetni, de a megadott irodában ismét az Elnök-Elnök úr fogadott minket. Kaptunk tőle egy névjegykártyát, melyen a neve előtt és mögött sok akadémiai titulus volt feltüntetve, a neve alatt meg az állt, hogy pártelnök, kulturális vezető, egyetemi oktató és nagyvállalkozó. Ismerősünk elmagyarázta nekünk, hogy szó sincs egyéni ambíciókról vagy hatalomkoncentrálásról. Ez egy speciális kisebbségi helyzet, magyarázta. Jól tudjuk, hogy modernizálni kell a roma társadalmat, különben elveszünk. Tudjuk, hogy kell a civil társadalom és kellenek az egyéni kezdeményezések is, de széthúzásra meg egyéni megoldásokra nincs szükség. Előbb egységet kell teremtenünk, csak aztán jöhet a sokszínűség. Aki ezekről a dolgokról másként gondolkozik, az nem igazi roma, és nincs helye köztünk. Értsék meg, egy roma nem lehet szociáldemokrata vagy liberális. A roma maradjon meg romának. Engem nem érdekel, mit hablatyol Európa, nekünk csak úgy van jövőnk, ha egységesek maradunk. A roma vállalkozó támogassa a roma kultúrát. A roma kultúra meg támogassa a roma politikát. Ilyen egyszerű az egész! Összefonódás, nem széthúzás! És amíg én vagyok az elnök, ez így is marad!

A svájci újságíró még megkérdezte tőle, hogy melyik az igazi roma politika, aztán kikapcsolta a magnóját, és megkérte őt, hogy ha befejezte a munkáját, és megteremtette a tiszta Roma Embert, jelentkezzen. De azóta sem jelentkezett. Nála viszont jelentkeztek bizonyos urak, és felszólították őt, hogy magyarázzon el némely anyagi összefonódást a kultúra, a politika és a vállalkozások között.

Három a magyar szektor?

Bolemant Lilla, női jogi aktivista

[[{"type":"media","view_mode":"media_small","fid":"218113","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"150","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"202"}}]]

A működő demokratikus társadalmakban az állami, a piaci és a civil szektor a saját helyén van, és egymást kiegészítve – és ellenőrizve – biztosítja az ország lakosainak nyugodt és biztonságos életét. Persze ez az ideális állapot, de már az erre való törekvést is díjazni lehetne, ha nálunk – és a környező posztszocialista országokban – nem ennek az ellenkezője történne.

A szerepek ugyanis összefonódtak, jobban mondva összezavarodtak. A politika mindenáron ellenőrizni és irányítani akarja a civil szektort, igyekszik a saját érdekeire felhasználni. A civil szektor pedig szintén megtanulta kihasználni a politikát a saját hasznára. A piaci szektornak támogatnia kellene a civileket abban, hogy függetlenül végezhessék a munkájukat, ehelyett a piaci szereplők is beszállnak a játékba. Gyakran már nem különválasztható, ki kicsoda: ki a civil, ki a politikus, ki a vállalkozó. A vállalatok saját maguk által alapított civil szervezetükön keresztül önmagukat támogatják, sőt állami támogatásokat nyernek el, amelyekből aztán a „csak” civilként működőknek és nem politizálóknak nem jut. A civilek politizálni kezdenek, a vállalkozók az állam pénzéből civilt játszanak, a politikusok pedig mindentudónak és mindenhatónak képzelik magukat.

Mindez ugyanígy vagy még inkább jellemző a mi kis szemétdombunkra, ahol több a kakas, mint a gyémánt fél krajcár. A politika mindent áthat, és ez káros az egész társadalomra, a gondolkodásunkra, az életünkre.

A helyzet akkor változhatna meg, ha a kiírásokra azok pályáznának, akik valóban civilek, az elbírálásban pedig azok vennének részt, akik szakemberek. És így újra kialakulhatna – a szerencsésebb társadalmakban működő – önkéntesség és adományozás kultúrája, amely nem vár viszonzást, csak támogatni akarja a jó gondolatokat és projekteket. Mert aki ad, biztos lesz abban, hogy a pénze és a munkája jó helyre kerül, nem élnek vissza vele. A támogatási mechanizmusok adottak, csak a megvalósítás van hátra. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha végre hajlandók leszünk önmagunkon túl tekinteni.

Civileknek politikába menni nem kell félnetek jó lesz

Tokár Géza, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője

[[{"type":"media","view_mode":"media_small","fid":"218114","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"150","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"202"}}]]

Van helye a politikában a civil szervezeteknek? Mi a szerepük a közéletben az aktivistáknak? A rövid válasz a kérdésre: amit csak akarnak.

Az elmúlt években a „civilek” körül kialakult egyfajta mítosz, sok esetben kimondottan a politikusok ellensúlyaként jelentek meg azok az aktivisták, akik látványosan ellenszélben, vagy pont ellenkezőleg, hosszú évekig, kitartóan a feltűnést és a dicsőséget kerülve tevékenykedtek. Nem véletlen, hogy a közbeszédben a civil a politikus ellentéte: táblát fest, környezetet szépít, gyerekekkel foglalkozik és valamiféle látható, mérhető tevékenységet végez. Míg a politikus – tartja a köz – semmit sem csinál, csak élősködik az adófizetők pénzén, rosszabb esetben egyenesen csal és lop.

Leginkább a fenti sztereotípia okoz általános értetlenséget, ha kiderül, hogy a két közeg között létezik átjárás. Márpedig miért is ne létezne? Politikai képviseletünk neveldéje maga a társadalmunk, azt szeretnénk, ha sikeres emberek védenék az érdekeinket. Lehet jó politikus egy rátermett vállalkozóból, szakemberből, egyetemistából, civil aktivistából egyaránt.

Emellett létezik több olyan probléma is, amivel a civilek találkoznak, de a saját korlátaik között nem tudják azokat megoldani. Egy táblát felállítani viszonylag kis energia, déli autópályát építeni viszont nem az. Pénzt összekalapozni a kulturális tevékenységre viszonylag egyszerű, de megváltoztatni a támogatások rendszerét kívülről lehetetlen. Az, hogy valaki úgy gondolja, egy bizonyos ponton túl politikusként foglalkozik majd közügyekkel, lehet teljesen természetes folyamat – ahogy az is természetes, ha valakinek nincsenek ilyen ambíciói, és megmarad a saját közegében.

Az egyetlen hátulütő a politikusokhoz és jelöltekhez köthető civil szervezetek hitelessége. A szervezetek jellemzően témaközpontúan működnek, van egy fontos ügy, amit felvállalnak. A politika viszont konfliktusokat kelt, és magával hozza azt a veszélyt, hogy az emberi kapcsolatok sínylik meg a politikai szerepvállalást. Ez egészséges kockázat, amit mindenki a saját hatáskörében mérlegelhet.

Ha nincs átjárás, az sokkal nagyobb probléma: nincs annál rosszabb, mint a civil társadalom és a politika közti falak. „A politikát a politikai pártokra kell hagyni” – hangzott el a Híd egyik képviselőjének a szájából tavasszal, mikor kiderült, hogy nem lesz közös lista. Pedig a politikát a politikai pártokra hagyni, felhúzni egy korlátot és elvonulni nem szabad. A politikai sikerek, tágabb értelemben a boldogulásunk, az bizony mindannyiunk érdeke ideológiákon, hovatartozáson, politikai elköteleződésen túl.

Mások az eszközök

Dittel Laura, a Kárpáti Alapítvány munkatársa

[[{"type":"media","view_mode":"media_small","fid":"218115","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"150","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"202"}}]]

A nonprofit, civil szektor munkája természetszerűen összefüggésben áll a politikával. A legtöbb téma, amellyel a civilek foglalkoznak, többé-kevésbé kötődik a politikához. Ez a tétel attól függetlenül érvényes, hogy szociális témáról, környezetvédelemről, oktatásról, egyének vagy kisebbségi csoportok érdekvédelméről van-e szó. Minden említett témának megvan a maga gyakorlati síkja, és ezen belül kivétel nélkül valamilyen módon kapcsolatban állnak a politikával. A legtöbb civil szervezet tagja valamilyen tematikus szövetségnek – ernyőszervezetnek –, amelynek feladata a tagok érdekképviselete, a lobbing és a szektorra vonatkozó törvényhozás befolyásolása. A kormány és a nonprofit szervezetek közötti párbeszéd megteremtésére és fenntartására például létrejött egy kormánytanács, amelyben az egyes nonprofit platformok is képviseltetik magukat.

A nonprofit szervezetek munkájában nagyon fontosnak tartom a politikát, de természetesen itt nem a pártpolitikára gondolok, ami teljesen más kérdés. Nem tartom szerencsésnek, ha egy civil szervezet „összefonódik” egy politikai párttal. A civil szervezetek és politikai pártok közötti személyes kapcsolódások nincsenek jó hatással egyik félre sem – és többnyire a vitatott témákra sem. Az ilyen jellegű együttműködés olyan, mint ha vékony jégen táncolnánk, és gyakran a civil szervezet hírnevének és becsületének a csorbulásához vezet.

Úgy vélem, az érdekvédelem az emberek számára legfontosabb kérdésekben ugyanúgy feladata a nonprofit szervezeteknek, mint a politikai pártoknak. Azonban mindkét félnek különböző eszközök állnak a rendelkezésére, és ezeket nem szabad összekevernünk.

És a belgák hova álljanak?

Urbán Péter, a TANDEM nonprofit szervezet munkatársa

[[{"type":"media","view_mode":"media_small","fid":"218116","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"150","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"202"}}]]

Érdemes tisztázni, mit értünk összefonódáson. Ha azt, hogy személyi átfedések vannak vezetői pozíciókban a civil és a politikai szféra között, az erősen magában hordozza a szerepkonfliktus veszélyét olyan kérdésekben, amelyekben érdekütközések merülnek fel. Ezt nem tartom szerencsésnek. Ha azt értjük összefonódáson, hogy politikusok és civil szereplők együttműködnek, az lehet hasznos, sőt kívánatos is. Akkor, ha ez egyenrangú együttműködés egy közös cél érdekében, s nem egyoldalú partnerség, ahol az egyik fél függ a másiktól.

Ez a válaszom a szigorú elkülönülés kérdésére is. Inkább úgy fogalmaznék, hogy olyan civil szférára van szükségünk, amely nem függ a politikai vezetéstől. (Ezen elsősorban anyagi függőséget értek.) Legyen kapcsolat közöttük, kommunikáljanak, de történjen ez mellérendelt pozícióból, ne alárendeltből. Ez hosszú távon a politikusoknak is érdekük, erről meg vagyok győződve. Mert az egészséges civil szektor jellemzője, hogy nem választási ciklusokban gondolkodik, hanem ügyekben, misszió mentén, így képes lehet olyan eredményeket produkálni, amelyekhez hosszú távú munka kell.

Szlovákiai magyar viszonylatban azt látom, hogy amíg csak egy magyar pártunk volt, addig szülő-gyerek viszony volt a politika meg a civilek között: majd az MKP segít, támogat, megoldja. Mióta megalakult a Híd, átrajzolódott ez a kép. Ma az a kérdés, hidas vagy emkápés vagy. És az nem lehet, hogy egyik sem? Vagy mindkettő? Mikor a beszélgetésekben ide lyukadunk ki – nagyon sokszor találkoztam ezzel a kérdéssel az elmúlt években –, mindig a belgákról szóló vicc jutott eszembe: a vallonok jobbra, a flamandok balra, és a belgák hova álljanak? Szlovákiai magyar viszonylatban a se hidasok, se emkápésok hova álljanak? Én személy szerint elutasítom ezt a paradigmát, hogy magunkat vagy más civileket eszerint határozzak meg. És szerencsére ezzel nem vagyok egyedül.

A „közös ügy” örve alatt

Mészáros András, filozófus, egyetemi tanár

[[{"type":"media","view_mode":"media_small","fid":"218117","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"150","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"202"}}]]

A véleményem a civil szféra és a politika összefonódásáról egyértelmű: károsnak tartom. Persze tudom, hogy a kettőt egymástól elválasztani nem lehet és nem is célravezető. Mindkettőnek megvan a maga funkciója egy adott feladat végrehajtásánál. A probléma akkor kezdődik, amikor az egyik szféra a másik funkcióit kisajátítja, vagy pedig úgy véli, hogy beavatkozhat a másik működési mechanizmusaiba. És ez a probléma fokozódik azzal, hogy az átfedések és összefonódások egy Maya-fátyol mögött rejtőzködnek. Miközben egyik félnek sem áll közvetlen érdekében fellebbenteni ezt a fátylat. A politikának azért nem, mert valamiféle proklamált „közös ügy” örve alatt szeretné a saját aklába terelni a civil szervezeteket, sok civil szervezetnek pedig azért nem, mert a tisztázás felfedné az elhallgatott politikai irányultságot.

Hasznos-e ez az összefonódás? Azoknak az ún. civil szervezeteknek biztosan, amelyek részesülnek a politikai támogatottság nyújtotta előnyökből. De ez csupán időleges, partikuláris és a szlovákiai magyarság szempontjából kontraproduktív haszon. Főként azért kontraproduktív, mert felerősíti az amúgy is létező animozitásokat. Habár lehetséges, hogy itt is csak a régi, megszokott hatalmi manipuláció érvényesül: Oszd meg, és uralkodj!

Nem kellene-e a kettőnek elkülönülnie? Ezt követelni alighanem meddő próbálkozás. Egy dolgot kellene elvégezni: elválasztani egymástól a szakmaiságot és a politikumot. Mivel az eredendő kérdés az anyagi támogatások rendszerét érinti, egyszerűnek tűnik a megoldás. Mindenfajta pályázat elbírálását és kiválasztását rá kell bízni a szakmára, a politika pedig hasson oda, hogy a kiválasztott projektumok megkapják a megfelelő anyagi fedezetet. Az a politikusi meggyőződés, hogy „mi úgyis tudjuk, kit és miért kell támogatni”, bennem azokat a kérdéseket veti fel, hogy ki az a „mi”, és hogy honnan adódik a „miért”. Az első ugyanis egy mindenható kollektív szubjektumot feltételez, a másik pedig egy olyan teleológiát, amely mögött gyakran idejétmúlt ideológiai eszmék húzódnak meg.

Nemcsak szlovákiai, hanem közös kelet-közép-európai betegség a civil szféra kötődése a politikai pártokhoz. A mi esetünkben ez azért jár több negatívummal, mert egy civil szervezet csupán akkor tud valamilyen önálló létre vergődni, ha számítani tud folyamatos létének a biztosítására. Ezt pedig csak úgy tudja elérni, hogy „bízhat” a politikai támogatásban. Ha pedig független akar maradni, akkor számolnia kell azzal, hogy a vak véletlen cérnaszálán függ. És akkor még nem szóltam arról, hogy sok, 21. századi szellemben megfogalmazott projekt sorsa 19. században rekedt politikai korifeusok kénye-kedvén múlik.