Célkeresztben: a szlovák mítosz

E tény is bizonyítja, hogy milyen nagy jelentőségű egy olyan kiállítás, amely felvállalja a műtörténészek egy–másfél évtizedes kutatási eredményeit, s ezeket a közönség számára is láthatóvá és befogadhatóvá teszi. Amennyiben csak ennyi történt volna Szlovákia vezető galériájának és múzeumi intézményének együttműködése révén, már az is megérdemelné a megszokottnál is nagyobb figyelmet, ám ezúttal ennél sokkal többről van szó, a vita és az érzelmek tárgya ugyanis maga a szlovák mítosz a képzőművészetben.

Szlovákiában az 1980-as és 1990-es évek mezsgyéjén fogalmazódtak meg az első éles bírálatok a nemzeti – vagy ha úgy tetszik, nacionalista – modern szlovák művészetelméleti prekoncepcióval, valamint az azt követő kiállítási gyakorlattal szemben. A bezárkózást és a komplexusokkal terhelt szakmai magatartást a közép-európai polifónikus művészeti organizmus elméletével ajánlották felváltani, amelyben a nemzeti kizárólagosság a háttérbe szorul. Ján Abelovský volt az akadémia azon műtörténésze, aki az új szemlélet érvényesítésével felülírta a 19. század utolsó harmadának és a 20. század első felének szlovákiai művészettörténetét. Ezek az új szempontok egy évtized elteltével kezdtek érvényesülni a kiállítási gyakorlatban, főképpen az SZNG értékelő tárlatain.

A Szlovák mítosz című kiállítás több olvasatot is kínál, meghatározó eleme azonban a Ján Abelovskýtól származó tárlatindító idézet, amely a két világháború közötti szlovák művészetet provinciálisnak, anakronisztikusnak és nacionalistának titulálja, amiért az még az 1930-as években is a nemzeti gondolat és narrativitás fogságában volt. Kívülállóként nyugodtan bevallhatjuk, hogy a rendezők hallatlanul nagy kockázatot vállaltak fel, mert Aurel Hrabušický, a kiállítás koncepcióját kidolgozó kurátor tárlatvezető tanulmánya, valamint a kiállítás arculatterve is a demitizálást előlegezte meg a nézők számára. És ha a meghívóra vagy magára az SZNG és az SZNM központi épületére tekintünk, akkor a homlokzaton Sandro Botticelli Vénuszát láthatjuk, arcán a sportrajongóktól és -őrjöngőktől mára már elválaszthatatlan testfestménnyel – Szlovákia címerével.

A kurátorok csapata is feszengve ült a megnyitót megelőző sajtótájékoztatón, érezve és tudatosítva, hogy méhkasba nyúltak – és főképpen tárlatuk szemléletével. Valljuk be, hogy egy nemzet mítoszának bemutatását meghirdető kiállítás hallatán a nagyérdemű közönség elvárása főképpen két lehetséges értelmezési alternatíva mentén oszlik meg. Az egyik az, amely a nemzeti lét, a nemzet géniuszának, a nemzet kultúrájának és művészetének fenséges, mindenkit meggyőző és elragadó bemutatását várja el, a másik pedig az, amely a fejéhez kap, mert anakronizmusnak tartja, hogy egy EU-s tagállam fővárosának intézménye éppen az európai egységesülési folyamat kezdetén a nemzeti gondolat, a nemzeti identitás, a művészet nemzeti mítoszát tette a kiállítás témájává. Hrabušický, az intézményigazgató Katarína Bajcurová és csapatuk azonban olyan bölcsen komponálta meg a kiállítást, hogy végeredményben mindkét csoport megtalálja a számítását, ugyanakkor kellőképpen fel is háborodhat a látottak alapján. A szlovák kurátorok ugyanis Paul Ricoeurrel értettek egyet, aki már évekkel ezelőtt megfogalmazta, hogy a demitizálásnál sokkal fontosabb a mítosz szimbolikus tartalmának kisajátítása. Ez a gondolat vált a hatalmas méretű, az Esterházy-palota két emeletén és alagsorában, valamint a Szlovák Nemzeti Múzeum Duna-parton található központi épületének földszintjén megvalósult kiállítás mottójává.

Hogy mindez a bemutatásra került anyagban is tükröződjék, lemondtak a szlovák művészeti mítosz kronologikus fejlődésének felvázolásáról, lemondtak a hagyományos galériai, és a modernista white cube-típusú kiállításról. Helyébe a kisebb tematikai egységekre bontott kiállítás a kiállításban elvet állították. A képzőművészeti anyagot az egyes témáknak megfelelően (mint pl. a plebejusság és szorgalmasság, a szlovák család – szent család, a vidéki patriarchák vagy a Szlovákia mint „a szláv Tahiti”) fotóművészeti remekekkel, iparművészeti, népművészeti tárgyakkal, valamint filmmel és építészettel társították. De nem mellőzték a korabeli kisnyomtatványokat, tipográfiát, sajtót, reklámot, a közéletben megjelenő vizuális elemeket, mint pl. a zászlókat, plakátokat vagy a díszokleveleket stb. sem. E komplex vizuális kultúraszemlélet tette lehetővé, hogy a korábban kizárólag műtörténeti szempontok alapján értékelt művek új életre keljenek az új kontextus jóvoltából, s ez talán még egyértelműbbé tette az erőltetett modernista interpretációkat, például Mikulás Galanda esetében.

Figyelemre méltó, hogy a szlovák mítosz vizuális megjelenítésében a természet, a táj, a hegyek, a hegyi pásztorok, a betyárok, Jánošík, a népviselet, a szláv anya archetípusa, a kemény munka és a kocsma dominál. Kizárólag a vidéki környezet tematizálódik mint a nemzeti szellemiség letéteményese, az urbánus, városi zsánereket hiába keressük. Az urbánus művészeti narratíva ugyanis a nem szlovák – a magyar, zsidó, német és cseh – művészek számára volt prioritás, azok éltek, ki gazdagabban, ki szegényebben, ebben a társadalmi közegben. A tárlat egyik erénye, hogy a téma elsődlegessége miatt különböző korok és művészek alkotásai kerültek egymás közelébe, ami korábban csak a fővesztés terhe alatt lett volna elképzelhető. ĺgy válik immár tagadhatatlanná, hogy a nemzeti művészeti mítosz alappillérei politikai és társadalmi rendszerektől függetlenül szilárdan állottak, és bár kissé eltérő hangsúllyal, de végeredményben azonos szerepet töltöttek be az első Csehszlovák Köztársaság idején, a háború alatti szlovák államban és az 1950-es évek szlovákiai szocialista realizmusában – mindig az ideológiai tartalom kommunikálásának segítőeszközeivé váltak. Legjobb példa erre Martin Benka művészete, amely a szlovák mítosz vizualizálásában összekötő hidat jelent Tiso fasiszta állama és a szocialista (Cseh)szlovákia művészete között.

Minden nemzet művészetéből összeállítható egy ilyen kegyetlen tükörképpel szolgáló tárlatanyag, ehhez azonban önreflexió szükséges, hogy egy nemzet műtörténészei szembesülni merjenek a korábban idealizáló művészetszemlélettel, és anakronisztikusnak merjék nevezni például az ujjongó folklorizálást. Mindenképpen szimpatikus ez egy alig csak tinédzser kort megélt fiatal állam esetében, amely nem is olyan rég még az országteremtés, a kultúrált nemzetté válás heroikus küzdelmét vívta meg, sok negatív mellékjelenség kíséretében. Ennek a folyamatnak egyik kulcsmozzanata a saját komplexusok bevallása és feloldása, ami a kiállítást rendezőknek is sikerült, ezért a tárlat se nem tagad, se nem mitizál, hanem felfedi a mítosz képzőművészeti variánsát, annak kritikátlan, már-már hazugságba torkolló kiszolgálását és bemutatja kíméletlen bírálatát a kortárs művészetben. De nem vitatja el a mítosz pozitív társadalom-, történettudat-, kultúra- és művészetformáló hatását. (Szlovák mítosz, SZNG, 2005. 9. 29 – 2006. 2. 28.; SZNM, 2005. 9. 29 – 12. 3., Pozsony)