Bletchley Park

H. NAGY PÉTER

Ma már aligha gondolható el a történelem releváns tanulmányozása a kriptográfia és a kriptoanalízis (a rejtjelezés és rejtjelfejtés) történetének ismerete nélkül. Miért is? Természetesen azért, mert a titkosított üzenetek kódjainak megfejtésén háborúk dőltek el, milliók élete múlott. (A rejtjeles kommunikáció egyidős az írásbeliséggel; a történelmet keresztül-kasul átszövik a titkosírások.) A történelmi folyamatokat tehát nagyban befolyásolták, hogy egy adott időszakban a titkosítók vagy a kódfeltörők kerekedtek-e felül a rivális csoporton.

Ezt a szüntelen zajló csatározást egyes kutatók – korántsem véletlenül – az evolúcióhoz hasonlítják, hiszen a kódok fejlődése kiválasztódásként is felfogható. Simon Singh Kódkönyv című alapvető munkájában így összegzi a helyzetet: „A titkaikat féltő országok rejtjelezőket foglalkoztatnak, az ő feladatuk, hogy a lehető legmegbízhatóbb kódok kidolgozása és alkalmazása révén védjék közlendőiket az illetéktelenektől. Az ellenség rejtjelfejtői ugyanakkor mindent elkövetnek a kódok feltörése és az információkhoz való hozzáférkőzés érdekében.” A kódok a rejtjelfejtők állandó támadásai alatt állnak, s ha egy-egy kód gyenge pontja feltárul, azaz nem használható többé, akkor vagy kihal, vagy erősebb kóddá fejlődik. Aztán ez az utóbbi is csak addig használható, amíg fel nem törik, és így tovább a végtelenségig. Ennek tudatában „a kódkészítők – írja Singh – mind erősebb és erősebb rejtjelezési eljárásokat találnak ki az információk megvédésére, a rejtjelfejtők pedig mind hatékonyabb módszerekkel igyekeznek feltörni a kódokat”. Mondanom sem kell, hogy ez a tárgykör meglehetősen fontos korunk információs társadalmai számára.

Mielőtt tulajdonképpeni témánkra rátérnék, lazításképpen feleleveníteném egyik kedvenc kriptográfiai példámat, melynek logikája igen tetszetős. Kétezer éven át a kriptográfia vitathatatlan tételének számított a kulcsmegosztás dilemmája: ha valaki kódolt üzenetet küld partnerének, akkor valahogyan el kell juttatnia neki a kulcsot is, hiszen a nélkül nem fogja tudni elolvasni az üzenetet. Ennek persze számtalan módja van, de tételezzük fel, hogy kettejük érintkezését egy harmadik fél folyamatosan figyeli, és megpróbálja elfogni az üzenetet, következésképp a kulcsot is. Hogyan zárható ki a kommunikációból ez a harmadik fél? A titkosítóknak tényleg meg kell osztaniuk a kulcsot? Vagyis ahhoz, hogy két ember megosszon egymással egy titkot, eleve birtokában kell lenniük egy közös titoknak, a kulcsnak? A válasz erre a kérdésre sokáig egyértelmű igen volt, s ez már-már őrületbe kergette a kriptográfusokat…

Elvégezhető azonban egy gondolatkísérlet, amely alapján megcáfolható ez az axióma, azaz megoldható a 22-es csapdájának tűnő dilemma. Képzeljünk el egy olyan állapotot, hogy minden üzenetet elolvasnak az illetéktelenek, ha ahhoz hozzáférnek. A szóban forgó páros azonban a következőképpen cselekszik. Egyikük a titkos küldeményt berakja egy vasládikába, lezárja a lakatot a saját kulcsával, majd elküldi a címzettnek. Ez az utóbbi természetesen – mivel a kulccsal nem rendelkezik – nem fog hozzájutni az üzenethez, de egyelőre nem is ez a célja. Eszébe jut ugyanis egy fölöttébb hasznos megoldás. Ő is fog egy lakatot, s ezzel a másik zárral szintén lezárja a vasládikát, majd visszaküldi a feladónak. A küldemény tehát visszajut kiindulópontjához, immáron viszont két lakattal ellátva. Az illető fogja a vasládikát, és a saját eredeti lakatját kinyitja, majd így küldi el ismét a címzetthez. Aki pedig – mivel már csak az a lakat van a ládikán, amit ő rakott rá – kinyitja a zárat, és elolvashatja az üzenetet.

Ennek a kis példázatnak óriási jelentősége van a kriptográfia történetében, hiszen azt bizonyítja, hogy kulcsmegosztás nélkül is megvalósítható a titkos üzenetváltás a két fél között. Ehhez mindössze arra van szükség, hogy mindketten a saját egyedi kulcsukkal dolgozzanak; miközben az üzenet végig kódolva marad, a harmadik fél nem tud hozzáférni ahhoz. Vagyis a kétszeres kódolási módszer nem igényel közös kulcsot. Noha ez a vasládikás eset a kriptográfia valós világában nem alkalmazható (hogy miért nem, az itt most nem fontos; akit érdekel a dolog, a Kódkönyvben megtalálja a magyarázatot), arra sarkallta a rejtjelezőket, hogy megoldást találjanak a kulcsmegosztás dilemmájára, s ez – az egyirányú függvények segítségével – sikerült is nekik. A példát azért idéztem fel, hogy lássuk, a kriptográfia és a kriptoanalízis magában is hallatlanul izgalmas terület. Ha hozzátesszük ehhez, hogy az ilyen típusú rejtvények megoldása – mint fentebb már volt róla szó – történelemalakító tényező is, akkor mindez még inkább hozzájárulhatott ahhoz, hogy – az irodalom után – az utóbbi években felfigyelt erre a filmipar is.

A DVD-kiadványként is hozzáférhető produkciók közül evidens lenne például A kód neve: Merkúr vagy A közellenség kiemelése, azonban néhány mondat erejéig nem ezekre utalnék a továbbiakban; hanem egy olyan alkotásra, melynek sztorija a titkosítás történetének egyik legfelkavaróbb időszakába kalauzolja a nézőket. Ez a film az Enigma, melynek már címe is jelzi a mű kriptográfiai indíttatását. Az Enigma ugyanis az a rejtjelező szerkezet, amelyet a II. világháborúban a németek használtak üzeneteik titkosítására (a gépezet működését a film be is mutatja). Az Enigma feltörése minden bizonnyal a 20. század egyik legjelentősebb szellemi teljesítménye volt. A szituáció azonban nem ennyire egyszerű, hiszen a titkosítással foglalkozó szakemberek tevékenységét – érthető okokból – szigorú titoktartás övezte.

A film egy szerelmi háromszögen, egy illetéktelen kezekbe került információcsomag sorsán, egy kriptoanalitikai és egy rendőrségi nyomozáson keresztül olyan kalandtörténetet visz vászonra, mely egyben emléket állít azoknak az embereknek, akik közreműködtek a németek által titkosított üzenetek megfejtésében (azaz közvetve milliók életét mentették meg), s akik titkos tevékenységük miatt vagy megkésve vagy egyáltalán nem részesülhettek elismerésben. Ennek a szomorú történelmi igazságtalanságnak esett áldozatul a 20. század egyik legnagyobb lángelméje, Alan Turing is. Hallatlanul érdekes kérdéseket vet fel, hogy míg az Enigma cselekménye azon a legendás helyszínen, a Bletchley Parkban játszódik, ahol a brit kódfeltörők éjt nappallá téve dolgoztak, Turing neve egyetlenegyszer sem hangzik el a filmben. Szinte biztos vagyok azonban benne, hogy mindazok, akik ismerik Bletchley Park és Turing történelmi szerepét, nem tudják másképpen nézni ezt a produkciót, mint olyan alkotásként, amely látensen ugyan, de mégiscsak Turingról szól. Ez az állítás nyilvánvalóan magyarázatra szorul…

Egyrészt a film főhősének karakterén (Dougray Scott alakítja) többféle értelemben is áttetszik Turing alakja. A labilis idegzetű matematikus megformálása ugyanúgy ide sorolható (Turing a háború előtt számelmélettel foglalkozott), mint a figurának a kódfeltörésben betöltött kulcspozíciója. A ragyogó elmék között ugyanis ő volt az, aki képes volt fölfedni az Enigma gyengeségeit, neki volt köszönhető, hogy a Bletchleyben tevékenykedő csapatnak a legnehezebb körülmények között is sikerült feltörnie az Enigma kódját. Másrészt a film díszletei közt igen hangsúlyos az a gépterem, melyben a kamera hosszasan időzve mutatja meg azt a berendezést, amely felgyorsította a kódok megfejthetőségét. Ez minden kétséget kizáróan a Turing által megálmodott szerkezet, vagyis itt biztosak lehetünk benne, hogy Turing gépei között járunk. Harmadrészt a Bletchleyben dolgozó munkatársakról a film pontos képet fest: a kunyhókban matematikusok, tudósok, sakkmesterek, keresztrejtvényfejtők stb. tevékenykednek (ezek közül az egyik a sokoldalú Kate Winslet által alakított karakter is), de valójában a főszereplő a szellemi vezető (ahogy annak idején Turing volt a kódfeltörés tényleges hajtómotorja).

A sok-sok hasonlóság mellett van azonban egy igen fontos különbség is: míg a film főszereplője a már említett szerelmi háromszög alanya (egy férfi, két nő), Alan Turing homoszexuális volt. A boldog végkifejlettel ellentétben pedig a zseniális matematikus sorsa tragikus véget ért: a megpróbáltatások következtében Turing öngyilkos lett. Homoszexualitása miatt üldözték, nyilvánosan megszégyenítették, pszichiátriai és hormonkezelésre kényszerítették, de ami mindemellett a legkínosabb: nem tekintették nemzeti hősnek. A kriptoanalízis lángelméje, Alan Turing 1954. június 7-én este egy ciánoldatba mártott alma segítségével vetett véget önnön életének (42 évesen). Mindezt azért mondtam el ilyen részletesen, hogy világossá váljon, Turing esete nem éppen a legszebb pillanata a történelmi igazságszolgáltatásnak. A film finom utalásai persze felhívhatják minderre a figyelmet, de ettől függetlenül az Enigma – mint már említettem – szimpla kalandfilmként is nézhető.

Viszont annak sem utolsó, de itt ismét egy megszorítással kell élnem. A szerelmi szál és a nyomozás hátterében mindvégig ott lebeg a kódfeltörők munkája, s egy rendkívül lényeges ponton láthatunk is egy olyan akciót, melyet szemlélve biztosak lehetünk benne, hogy az alkotók megértették a kriptográfia logikáját. Befejezésképpen erre a jelenetre szeretnék utalni, ez ugyanis eszmefuttatásunk centrumába hatol. A film ezen a ponton arra helyezi a hangsúlyt, hogy miképpen fejtik meg Bletchley tudósai a módosított Enigma beállításait. Amikor a német tengeralattjárók felfedezik az Amerikából Európába tartó konvojt, továbbítják a hajók tartózkodási helyének adatait. Ekkor beindul a gépezet, a kódfeltörők ugyanis a koordináták és az üzenetek szövegének összevetése alapján segítséget kaphatnak a kulcs megfejtéséhez. És itt jön a dilemma: meddig engedjék az üzenetek szabad áramlását? Ha ugyanis közbelépnek, akkor leleplezhetik magukat, a németek rájöhetnek, hogy a kódjaikat feltörték. A kulcs kisilabizálásához viszont nem elég néhány rövid üzenet (következésképpen több hajó pusztul el). Ez a dilemma valóban az egyik legjellemzőbb példája annak, hogy a kriptográfia hihetetlen taktikai csaták terepe. A magam részéről ezért tartom ezt a jelenetet a film legfontosabb „szellemi” akciójelenetének. A szőke hajú lány (Saffron Burrows) sorsa innen nézve talán már nem tűnik annyira izgalmasnak…

Zárásképpen elszórakozhatnék azon (egy kis nyelvi leleménnyel), hogy mondjuk, mi lehet az ilyen típusú filmek sikerének kulcsa, vagy hogy van-e ilyen egyáltalán, és ha van, akkor hogyan juthat hozzá a befogadó. Ehelyett inkább arra utalnék, hogy az Enigmát egy igen érdekes összetételű csapat hozta létre: az említett nagyszerű színészeken kívül pl. a forgatókönyvíró, a zseniális drámaíró Tom Stoppard; az egyik producer, a Rolling Stones frontembere, Mick Jagger; a film alapjául szolgáló regény írója, Robert Harris vagy a rendező, Michael Apted. Hát igen, ez a társaság legalább annyira „szedett-vedett”, mint az, amely anno a Bletchley Parkban dolgozott... Ez a hasonlóság azonban megtévesztő. Ne feledjük: az utóbbiaknak (Turinggal az élen) még mindig elismeréssel tartozunk…