Betelt még egy füzet

Különös emberfajta a naplóíró. Eldönti mangában, hogy leírja mindennapjait. Előnször is vesz egy szép füzetet, melybe belerója sorait. S ha nem sikerül naponta, lelkiismeret-furdalása támad: pedig annyi minden történt velem azóta! Mióta? A nem írás óta.

Talán még ma is vannak Lillához hasonlatos középiskolás diáklányok, akik egyszeriben eldöntik, hogy elkezdenek írni a gondosan megválasztott füzetükbe. Talán épp azért, mert szerelemre gerjedtek, vagy azért, mert szerelmi csalódás érte őket: s ha volna is kivel az örömöt-bánatot megosztani, így mégis intimebb, rejtélyesebb esténként írásban kibeszélnie magát a naplóírónak. Önmagával beszélget. Önmagában lel beszélgetőtársra. Saját magában lel olvasójára, míg ki, közre nem adja. S így a titkolt vágyak, a ki nem mondott, a mások elől eltitkolt szavak a nyilvánosság elé kerülnek. ĺgy lesz a magánügyből közügy. Most már az olvasókon múlik, hajlandók-e vagy veszik-e a bátorságot, hogy elolvassák a személyest, azt, amit a szerző elsősorban nem nekik, az olvasóknak, hanem önmagának szánt. S épp ez az izgalmas. A napló lehet mélyen emberi, ugyanakkor embertelen is, ha a naplóírónak tudta nélkül kerülnek nyilvánosságra gondolatai. A napló másik ismertetőjegye az, hogy egyéni. Hogy őszinte-e, azt megkérdőjelezném, de inkább az, mint nem. No de térjünk vissza Lilla naplófüzeteihez, 1977-be.

Mottós könyvnek szánta, de testvére noszogatására úgy döntött, hogy naplót fog benne vezetni a középiskolás éveit kezdő diáklány. A gimnáziumba való felvétel adta meg az apropót Lillának, hogy leírja mindennapjait. S a nyári szünetektől eltekintve tulajdonképpen a gimnáziumban folyó életet, az osztálytársaihoz, a tanár elvtársakhoz fűződő viszonyát örökíti meg. Persze mindehhez a díszletet, a társadalmi miliőt az adott kor, az 1977-től 1981-ig terjedő négy év adja. Ezek az évek eleve meghatározók a maguk SZISZ-gyűléseivel, a kommunista szombatokkal, a tanítás ideje alatt történő „brigádokkal”, a pártfunkcionáriusok előjogaival. De ez az a kor, mikor nemcsak a CSKP-nak, hanem az Omegának és LGT-nek is nő a rajongótábora.

Mit tudunk meg Lilláról? Azt, hogy naponta vonatozik, azt, hogy van egy igaz barátnője Tünde személyében, de később az új, a gimnáziumi osztályból is több barátnőre tesz szert. Időközben azt is megtudjuk róla, hogy a matematika, a kémia és a fizika rettenetesen el tudja venni az életkedvét, akárcsak a kegyeiért áhítozó János. Az olvasó előtt lapról lapra szimpatikusabbá kezd válni a naplóíró. Azért is, mert őszintének, olykor-olykor az őt kigúnyoló osztálytársaival szemben védtelennek, személyét indokolatlanul féltő szüleivel szemben kiszolgáltatottnak tűnik. Mellé lehet állni akkor is, mikor a diákújság magyar számait kéri számon tanáraitól, mikor az igazságérzetét sérti meg környezete. És az olvasó alattomban szurkol a szép nagyszombati fiúnak, hogy sikerüljön kiharcolnia legalább az esti találkát. Mert szemérmes lány ez a Lilla. Csinos, szép, ugyanakkor megközelíthetetlen, bevehetetlen. Mert nem akad a négy év alatt olyan fiúra, akit méltónak találna magához. S ez az állhatatossága is vonzóvá, még megnyerőbbé teszi a lányt, ki sorban kikosarazza hódolóit. Később, a harmadikos Lillában már megmutatkoznak a dackorszak jelei, mikor folyamatosan hangot ad ellenvéleményének, haragjának akár tanáraival, akár szüleivel szemben.

Számomra az író-olvasó találkozók naplóba kerülései jelentették a legnagyobb szórakozást. Hogyan látja az irodalmat kedvelő, kiejtési versenyeken részt vevő diáklány a csehszlovákiai magyar írók megnyilvánulásait az olvasókkal való találkozókon? Ki hogyan dedikálja könyveit? Ki milyen közvetlen, mértéktartó, vagy semmitmondónak látszó, jelentéktelennek tűnő. Lilla az ügyeletes kérdező, az ünnepségeken verset mondó osztályelnök, aki magyar—könyvtár szakos szeretne lenni, ha felveszik az egyetemre. Ahhoz azonban, hogy felvegyék a pozsonyi magyar tanszékre, a nyelvtan kell jól tudnia. „Ha a nyelvtant tudja, nyert ügye van, ha nem, lehet akármilyen ügyes, Jakab kolléga kibuktatja.” (185. o.) Meg is veszi a nyelvész könyvét, melyből kiderül, hogy az iskola helytelenül alkalmazza az ünnepi akadémia szókapcsolatot. Az helyesen: díszünnepély.

Nagyon rokonszenves lányt ismerhetünk meg Lillában. Azt hiszem, sok mai középiskolás diák barátnőjére lelhet benne: nem osztályelső, undorral viseltetik a természettudományi tantárgyak iránt, a matematikagyakorlatokról el is lóg egyszer-kétszer, talpraesett, bátor kiállású, jó szervezőképességekkel megáldott, megbízható leány. Megkedvelik, megszeretik őt a négy év alatt osztálytársai és tanárai is. Ez utóbbi ki is derül érettségikor. Az 1977. szeptember 5-i bejegyzéssel kezdődő napló 1981. június 7-vel ér véget. Lilla középiskolás éveit követhettük nyomon. Egy szeletet kaptunk az életéből. Amelyet ő tálalt, ő tárt nyilvánosság elé, azt, amit fontosnak tartott leírni — elsősorban önmagának.

Hajtman Béla