Bármikor tovább mesélhetjük

A mesében az a csodálatos, hogy nincsenek kötöttségek, nincsenek behatárolt dolgok. A főszereplő sorsa nem ér véget, mert bármikor tovább lehet képzelni, mesélni. Amit a televízió sugározta adaptációk, mesére hasonlító történetek kínálnak, az nem elég egy gyereknek, aki szeretné maga eldönteni, mit cselekszik a főszereplő, milyen haja van, hová utazik, kikkel találkozik. Sokkal gazdagabb a képzelete annál, mint amit a szerző kitalálhat. A népmesék ebben a szabadságban utolérhetetlenek.

Mint gyakorló édesanya még ma is megrettenek, hogy a népmesékben is mennyi ijesztő szörnyűség van. Bruno Bettelheim könyve jut eszembe, ahol a neves meseteoretikus kifejti, hogy a Grimm-mesék gyerekeknek készült változatai a képzeletükön keresztül találkoznak a szörnyűségekkel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ijesztgetni kellene őket, ahogyan azt a televíziós rémmesékben teszik. A gyerek képzelete ugyanis feloldozza a szorongást, saját világából merítve megoldást talál a legnagyobb rosszra is.

Gyerekkorom emlékei között kutatva, nekem a mesebeli tárgyak jutnak az eszembe, amelyeknek a varázslatossága lehetővé teszi, hogy a jó elnyerje méltó jutalmát és a rossz a megérdemelt büntetését. Manapság az a baj a modern mesékkel, hogy az életet teszik olcsóvá, pedig éppen a jó és a rossz küzdelméből mindig a jónak kellene kikerülnie győztesen. Éppen azért, mert az élet megismételhetetlen csoda, s visszaszerzéséhez az élet vizére vagy csodatévő tárgyakra van szükség. Gyakran eszembe jut, hogy a sok romlott mesében éppen a valóság és a mese világának az összevegyítése sodorja veszélybe a gyerek lelkivilágát. A gyerek pontosan tudja, hogy a valóság nem mese, bár képes átjárást teremteni, s a mese soha nem lehet valóság, pedig a mindennapok szorongásait feloldja a mesén keresztül. Mindez feltételezi a szülő jelenlétét, a lelki biztonságot, a közös meseélményt.

Mindig azokat a meséket szerettem, ami az egyszerű emberekről szól. Amelyekben a szegénylegény a hős, aki ereje, esze és a varázslatos tárgyai révén jut előre. Nem a királyok, a hercegek birodalma érdekelt, hanem a szegénylegényeké.

Az édesanyáknak, édesapáknak el kell dönteniük, hogy a saját maguk által mesélt meséken keresztül közvetlenül adnak át erkölcsi értékrendet, vagy a tőlük is elidegenítő televíziós szörnyűségekre bízzák őket. Nekem meggyőződésem, hogy az a napi félóra mindig megtalálható, amelynek során csak a gyerekek és az édesanya, az édesapa figyelnek egymásra. Mi felváltva meséltünk a három gyerekünknek, mert egyszerűen így volt teljes. Mások voltak a történetek, de mások voltak a viszonyulások is.