Aztán megint a futballtribünök...

Mándyra gondolni ilyenkor, ősszel. I-ró I-vánra. Szereted az őszt. Az őszi szagokat. A diófalevelek szagát. A sült gesztenye szagát a téren. Szereted a futballtribünök szagát. Ilyen örömeid vannak. Egy üres futballtribün szaga.

Ősz van, és te ott ácsorogsz a lelátón. Talán fázol is. Kellene egy kabát, mert hideg van. Ekkor jut eszedbe Mándy. Nem Ottlik, nem Esterházy, nem Mészöly atlétája, nem Kukorelly homlokodra néző hátvédje, és nem is Handke kapusa, ahogy a stadion előtt várakozó villamoson ül; nem. Mándy jut eszedbe. Még a kabátról is. Csempe-Pempe, aki abban a nagy, ormótlan kabátban lakott Habácsné pincéjében. Aki sportújságot olvasott akkor is, amikor Habácsné leült mellé az ágy szélére. „Mert magának akkor is az volt a fontos — mondta Sebők Laci. — A csapat-összeállítás. Pedig ha egy kicsit foglalkozik a nővel…”

Mándyra gondolni ilyenkor, ősszel. Az ő deklasszálódott, perifériára szorult figuráira. „Morzsákra egy leszakadt zsebben.” Csempe-Pempe, született Vidor Gyulára (hiszen valaha neki is volt neve, miért éppen neki ne lett volna?), aki rohant a Dohánygyár-pályára, és „angol focicsapatok nevét kiabálta ebben a tébolyodott futásban. Régi és új csapatok nevét. Akik valaha bajnokok voltak, és akik most törtek az élre. Bolton Wanderers! Arsenal! Aston Villa!”

Ilyesmik jutnak eszedbe ősszel, amikor kiköltözöl a futballtribünökre. Amikor kimész minden meccsre. Nem azért, hogy szórakozzál. Szórakozni? Nem. Kimész minden meccsre, de nem azért, hogy szórakozzál. Kimenni és megállni lent, a pálya szélén, a kerítésnél, hogy ne halljad a nyugdíjasokat, a kibicek kis csoportjait, rumosüveggel a zakózsebükben, akik azt állítják, hogy az ős-bordeaux-i Tigana a Marseille-ben játszott.

„Mondd el egy gondolkodó nőnek, hogy szereted a futballt, és máris magadon érezheted azt a kijózanító, női megvetéssel teli pillantást.” Ezt Hornby írta, de te is emlékszel ilyenekre. Tapasztaltad. Ilyet is, mást is. Jó, mást ezen a téren nem nagyon. De ilyet igen. Mert racionális érveket várt, hogy miért a futball. Miért azok a csetlő-botló börleszk-figurák. De nem tudtál mit mondani. Nem mondtad azt, hogy muszájból.

Amikor Kassán voltál, elhallgattad, hogy mindig a zsinagóga felé mentél haza, a zsinagóga előtti grund felé a Puskin utcán, mert a cigánypurdék mindig ott voltak, az esőben is, legfeljebb narancssárga gumilabdával játszottak, mert a bőr magába szívja a vizet és nehéz lesz. Te meg ott álltál egy kapualjban, a falnak dőlve cigarettáztál, és nézted a testcseleket és a rövidpasszos egyérintőket.

Mert a meccsek soha nem érnek véget. Folytatod magadban őket akkor is, ha éppen sétálsz. Vagy más. Bármi. Vannak átfedések. Láncolatok. Minden mindennel, oda sem figyeltél, és kiépült benned egy futballvilág. Meccsekről álmodsz, újrajátszod őket magadban. Ezt egyszer elmondtad egy lánynak. Néha csak úgy ülök, és focimeccseket gondolok. Focimeccsekre, próbált helyesbíteni a lány. Nem. Kigondolok focimeccseket, és akkor az van. Ülök valahol, vagy járkálok, és akkor gondolatban lejátszok focimeccseket. Vagy fekszem az ágyon, és focimeccsekre gondolok. A lány nevetett. Nem is rám? — kérdezte.

Talán akkor olvastál fel neki A pálya szélén-ből. „El fognak húzni félévben — mondta az arc a repedésben —, és év végén is el fognak húzni. — Még javíthatok. — Ha tanulsz. De nem tanulsz. Örökké itt lődörögsz a pálya körül. — A fiú nagyon szeretett volna másról beszélni, inkább valami másról. — Ki tetszik jönni vasárnap? — Elkínzott nevetés a falból. — Vasárnap? Melyik vasárnap?”

Kisgimnazista voltál, amikor egy szerda délután ellógtál az utolsó két óráról, hogy kint lehess egy jelentéktelen bajnokin. Nyolcvan fizető néző volt, mert egész nap zuhogott az eső, de te ellógtál, hogy végignézd az unalmas, eseménytelen 0:0-t. Miért? Mit miért?

Tekergetted otthon a Sokol rádiót, hogy bejöjjön a BBC, és hallgathasd a közvetítést, pedig még angolul sem tudtál rendesen, de hallanod kellett legalább a liverpooli stadion zaját.

Azt a ’92-es kezdőcsapatot ma is fel tudod sorolni, a cserékekkel együtt. Barnes, Aldridge, Beardsley.

Később, már filozófia szakos egyetemista korodban, majdnem lekésted a kis államvizsgát, mert délelőtt közvetítették az angol-brazilt. Végül Jürgen Habermast és a frankfurti iskolát húztad, és megismételtetted a bizottság elnökével az Austin beszédaktus-elméletére vonatkozó kérdést, mert valamiről eszedbe jutott Ronaldinho gólja, ahogy negyvenről átemelte a kapust.

I-ró I-ván és az üres futballtribünök. A pálya szélén és a mottójaként álló Jékely-vers. Válaszként a miértekre, idemásolod: „Mindég lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt-gyepü rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, // mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast, / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához.”

Gazdag József