Azon tűnődöm, milyen...

Szép és hangzatos dolgokat lehetne írni az olvasásról. Hogy hasznos. Hogy fejleszti a fantáziát. Hogy bővíti a szókincset. Na és remek szórakozás. A legjobb barát sem ér fel vele.

Igen ám, de ha ilyen köztudottan hasznos dologról van szó, akkor miért nem fontos az, hogy olvasótábor és olvasói utánpótlás is létezzen? Miért nem fontos az, hogy az itteni maroknyi magyar gyerek jó minőségű hazai magyar gyermekirodalmat olvasson? Miért nem jelenik meg legalább annyi gyerekkönyv, amennyi a felnőtteknek szánt írás? Hogy költséges mulatság mesekönyvet kiadni, a színes rajzok miatt? Ugyan kérem! Ismerek néhány külföldi mesekönyvet, ahol egy fia rajz sincs, mégis falják a gyerekek. Ahogy a kamaszodó fiam mondta kiskorában, mikor saját meséim hatását próbáltam lemérni rajta: Nem baj, mama, hogy nincs hozzá kép. Én úgyis látom. (Ennél nagyobb jutalom nem kellett nekem se akkor, se azóta.)

Vagy hogy mesekönyvet kiadni ráfizetés, mert úgysem veszi meg a szülő a csemetéjének? Egy-egy felbukkanó, elsőkötetes költőnk soványka verseskötetét hányan vásárolják meg?

Persze, ezek csak költői kérdések. Ne hárítsuk a felelősséget kiadókra és vevőkre. A hiba az írótársadalmon belül keresendő. Van, aki nem tud gyermekirodalmat írni, mert lényének minden része végérvényesen felnőtt, anélkül, hogy tehetne róla. Van, aki nem akar gyermekirodalmat írni, mert komolytalannak, megalázónak érzi, pedig tehetsége és fantáziája volna hozzá.

Gyerekeinknek nincs más választásuk, mint számítógépes játékokkal múlatni az időt, amíg az újabb Harry Potter-kötet meg nem jelenik.

Az utolsó — röpke fejtegetésemet lezáró — kérdés csak az, vajon ki olvassa el tíz-húsz év múlva a majdani költők-írók felnőtteknek szánt műveit, ha a mostani gyermekeknek nem válik természetes cselekvésükké és létszükségletükké az olvasás? Kozsár Zsuzsanna