Az úton levés poét(ik)ája

Tolcsvai Nagy Gábor új könyve nem az első, és (vélhetően) nem is az utolsómonografikus összefoglaló Pilinszky János művészetéről. Az értelmezés folyamatának bevégezhetetlenségére a szerző már a könyv első fejezetében felhívja a figyelmet. Befogadástörténeti vázlatában röviden utal a Pilinszky-recepció legfontosabb stációira. Fülöp László „dogmatikus” értelmezésétől Tüskés Tibor életrajzán és Radnóti Sándor „szenvedő misztikus”-interpretációján át a mai olvasatokat inkább meghatározó elemzésekig (Szegedy-Maszák Mihály, Németh G. Béla) terjedően vázolja a különböző időszakok Pilinszky-értésének főbb szempontjait. Rámutat arra, hogy csak az „irodalomelméleti paradigmaváltás” után vált hozzáférhetővé a Pilinszky-művek olyan horizontja, amely immár egyértelműen esztétikai és poétikai „jegyekre” fókuszálva (úgy mint az ontológiai bizonyosság, illetve ennek elvesztése, a nyelvhez való viszony, a hermetizmus kérdése, valamint a szövegköziség különféle eljárásai) inszcenírozta az értelmezés műveleteit. A saját megközelítésmódját „hermeneutikai alapozású irodalomértés”-ként aposztrofáló szerző elemzéseiben olyan kérdésekre helyezi a hangsúlyt, mint a véges emberi és a transzcendens végtelen összekapcsolásának „nehézségei”, a világba vetettség és a semmivel való szembesülés élménye, a szubjektum világban-benne-létének a lírai beszéd általi létrehozása, illetve fenntartása stb. Elemzéseiben a teológiai háttéren (Karl Rahner) kívül szerepet kap a versek ontológiai implikációit felszínre hozó egzisztenciálfilozófiai konstrukció is (Martin Heidegger).

Tolcsvai Nagy Gábor nem rejti véka alá azt a véleményét, hogy Pilinszky esszéit és egyéb alkotásait nem tartja a versekkel egyenértékűeknek. „Pilinszky életműve elsődlegesen lírai jellegű, akár prózai és drámai írásaiban is.” Esszéiről szólva megjegyzi, hogy azok jobbára csak verseinek tematikáját próbálják újraírni, de közelről sem jutnak olyan magasságokig (és mélységekig). Egyéb prózai műveivel és a drámákkal sem jár el kíméletesebben a szerző: mindössze néhány oldalnyi figyelmet szentel nekik a könyv utolsó előtti fejezetében.

Pilinszky életművében négy szakaszt különít el. „Az első két kötet (Trapéz és korlát, Harmadnapon) mint két korszak egy nagyobb tömböt alkot, bár igen jelentős különbségekkel, a harmadik korszak a Nagyvárosi ikonok átmeneti kötete, és a negyedik korszak a Szálkáktól megjelenő munkák összessége.” A monográfia legterjedelmesebb részét a Harmadnapon verseinek értelmezései alkotják, nem véletlenül, hiszen máig ez a kötet mutatkozik (irodalomtörténeti távlatból) a legjelentékenyebbnek. Ezzel (is) magyarázható, hogy a szerző különálló fejezetet szentel a kötet három versének (Egy arckép alá, Apokrif, Négysoros).

A monográfus igyekszik a költő munkásságát a maga folyamatszerűségében megragadni. A harmadik kötet kapcsán jelentős módosulásokról számol be: a Nagyvárosi ikonokban már nem az Istenhez való közeledés áll a középpontban, hanem Krisztus evilági szenvedése, megalázkodása és szeretete. Továbbá (feltehetőleg Simone Weil hatására) az ember világban-benne-léte kreatúra-létté fokozódik le, s ez a személytelenítés újabb technikáinak alkalmazását vonja maga után. A Kráter című kötet felé haladva a lírai beszédmód a korábbiakhoz képest jelentősen átalakul, a lírai beszélő konkrétabb formában tér vissza, ez pedig (paradox módon) következetes személytelenítést von maga után.

Könyve zárófejezetében pedig kísérletet tesz arra, hogy Pilinszky művészetét tágabb kontextusban értelmezze. Nemcsak a magyar irodalomban kifejtett hatását említi (Tandori, Esterházy), hanem rámutat világirodalmi „kapcsolódásaira” is (T. S. Eliot, Gottfried Benn, Paul Celan, Mauriac, Camus).

Keserű József