„Az alkotófolyamatban a szabadság a kulcsszó”

Lukács Zsolt a hazai fiatal képzőművész generáció egyik markáns egyénisége. Két „főállása” is van: grafikával és festészettel foglalkozik, emellett a Kassai Műszaki Egyetem Képzőművészeti Karának oktatója. Egyik alapítója a Rovás alkotócsoportnak. Egyéni kiállítással szülővárosán, Kassán kívül Eperjesen, Szepsiben, Komáromban és Prágában mutatkozott be a közönségnek.

Alkotásaidban különös, groteszk világot teremtettél. Mivel vonz téged ez a világ, miért áll közel hozzád? S milyen volt az út, amely ehhez a kifejezésmódhoz vezetett?

Természetes szelekcióval jutottam idáig. Addig próbálkoztam, kísérleteztem, rajzoltam, festettem, amíg megtaláltam a számomra legtermészetesebb kifejezésmódot. A karikatúra és a képregény iránti vonzalom gyerekkorom óta erős bennem. Nagyon szerettem nézegetni Sajdik Ferenc karikatúráit a Ludas Matyiban, még ha gyerekfejjel politikai-társadalmi üzenetüket nem is értettem. Később rákaptam Zórád Ernő képregényeire, melyek akkoriban a Fülesben jelentek meg. Mindkét szerzőt mind a mai napig nagyon sokra tartom, hatalmas vizuális kultúrát vittek bele a maguk műfajába.

Mi lehetne szerinted a „kulcsszava” a te művészi világodnak?

Két véglet között mozgok egy vonalon. Az egyik véglet a tiszta absztrakció, kusza vonalakat és pacákat rajzolok. Ha kimozdulok innen, megjelennek nyomokban a figurális elemek, tünékeny lények formájában, melyek a túlsó vég felé közeledve egyre materializáltabbak. A másik véglet a nyers, groteszk figuralitás. Ezen a vonalon mozogva minden kifejezési mód természetes a számomra, kedvemre variálok, aszerint, mit szeretnék kifejezni, milyen zsánerrel foglalkozom éppen. Az ún. magas művészet és a perifériális műfajok között, mint például a karikatúra vagy a homokba rajzolt firka között nem látok lényegi különbséget, az a fontos, hogy mi zajlik le az elme kohójában alkotás közben.

Említetted egyik nagy kedvencedet, Sajdik Ferencet. Az utóbbi időben a te karikatúráiddal is egyre gyakrabban találkoznak az olvasók lapunk hasábjain. Egyfajta hobbi ez számodra, vagy „törvényszerűen” következik a téged jellemző művészi látásmódból?

Legalább tizenöt éve kacérkodom a gondolattal, hogy hírlapi karikatúrát rajzoljak. Magam sem tudom, miért éppen most szántam rá magam, azt viszont tudom, hogy teljesebb embernek érzem magam azáltal, hogy a köznapi dolgokhoz hozzászólok. Állampolgári jogomat, a szólásszabadságot gyakorlom ezáltal. Az az érzésem, hogy az emberek többsége ugyanazokban a sztereotípiákban gondolkodik, mint a rendszerváltás előtti időben. Ez nagyon rossz állapot, ezen változtatni kell. Minden jó karikatúra egy-egy miniforradalom, apró kis paradigmaváltás.

A kassai Műszaki Egyetem Képzőművészeti Karának pedagógusaként mi az, amit a tanítványaidnak igyekszel átadni? Mit tartasz a legfontosabb útravalónak?

Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mert éppen a napokban tudatosítottam, hogy ebben a szemeszterben távolról sem foglalkoztam olyan intenzitással a hallgatóimmal, ahogy azt szerettem volna. Ezért bármit mondanék, frázispufogtatásnak tűn-het. De nem kerülöm meg a kérdést: a legfontosabbnak azt tartom, hogy a diák „rákattanjon” a képzőművészetre, hogy rátaláljon a megfelelő „fílingre”, hogy szabadon és öntudatosan tudjon alkotni, keresni, anélkül, hogy korlátozná a megfelelés iránti vágy. Az alkotófolyamatban a szabadság a kulcsszó, azt pedig nem lehet tálcán nyújtani, csupán hozzásegíteni a diákot ahhoz, hogy megtalálja a maga alkotói szabadságát. Ennek megvannak a pedagógiai eszközei.

Feleséged, Rácz Noémi ugyancsak képzőművész. Hogyan fér meg két dudás egy csárdában? Inspiráljátok egymást? Bíráljátok egymás munkáit?

Noémi az én házi lektorom. Szinte minden munkámat láttamoztatok vele, még mielőtt kiadnám a kezemből. Éleslátó kritikus, ezért nagy előnyben vagyok azokkal a képzőművészekkel szemben, akiknek nem Rácz Noémi a feleségük.

Milyen a viszonyod az ünnepekhez, amelyeket általában pátosz jellemez? Ami viszont, ha jól látom, elég távol áll a te ars poeticádtól. Vagy ebben az esetben is igaz, hogy fény nélkül nincs árnyék, pátosz nélkül nem lenne groteszk és irónia?

A karácsony szakrális ünnep. A szakrális ellentéte a profán. A képzőművészet sohasem profán – szerintem –, mindig az alkotó elmélyült, ha úgy tetszik, átszellemült tudatállapotát feltételezi, még akkor is, ha a végeredmény egy groteszk mű.

Milyen lesz az idei karácsonyotok, melynek egyik legfontosabb résztvevője, gondolom, kislányotok, Zsófi lesz?

Zsófi tegnap reggel elgondolkodva ücsörgött a gyerekszobában, hosszú hallgatás után – ami nála ritka jelenség – bejelentette, hogy már alig várja a karácsonyt. Megpróbáljuk minél szebbé tenni számára. Számomra a karácsony gasztronómiai szempontból is jelentős esemény, készítem a gyomromat a jobbnál jobb falatokra.