Antropológiai mélyszondák

A külső embertani jegyek összehasonlító vizsgálatát először valószínűleg Cesare Lombroso 19. századi olasz orvos keverte rossz hírbe, amikor a koponya, a homlok és az arc bizonyos jegyei alapján megpróbálta kimutatni, hogy a vizsgált személyek milyen mértékben hajlamosak deviáns magatartásra. De Lombrosót még egyfajta filantrópia vezérelte, hiszen arra kívánt rámutatni, hogy a bűnözők viselkedésének hátterében objektív tényezők, elsősorban biológiai adottságok és örökletes tényezők húzódnak meg, tehát a társadalom igazságtalanságot követ el, amikor súlyos büntetést szab ki ezekre a szerencsétlenekre. Hogy miként vélekedünk a bűnözőkről és a bűnözésről, az bizonyos fokig közmegegyezés kérdése, a tudomány azonban már régen megcáfolta Lombrosónak azt a véleményét, hogy az antropológiai jegyek a bűncselekmények elkövetésének hajlamáról árulkodnak. De a 20. század első évtizedeiben ideológiai eszmerendszerként megjelenő, majd politikai-társadalmi gyakorlatként teret is hódító fajelmélet éppen a társadalom egyes rétegeinek összehasonlító antropológiai vizsgálatát tartotta alkalmas eszköznek arra, hogy kinyilatkoztatásait és elvetemült gyakorlatát érvekkel és bizonyítékokkal alátámassza, igazolja. Ettől kezdve ezeket a vizsgálódásokat és kutatásokat eleve bizalmatlanság, sőt gyanú övezte, s aki ilyesmire vállalkozott, könnyen megvádolhatták áltudományos sarlatánkodással vagy rasszizmussal is. A két dolognak természetesen semmi köze egymáshoz, s ezt mi sem szemléltetheti meggyőzőbben, hogy éppen a második világháború vérzivataros időszakában, 1943-ban jelent meg a kiváló magyar antropológus és etnográfus, Bartucz Lajos szerkesztésében A magyar nép című kötet, amely korrekt szemléletmódjával, tárgyilagos és józan hangvételével egyszerűen ignorálta (de fogalmazhatnék úgy is: elutasította) a fasiszta ideológiában gyökerező és a közvéleményre rákényszerített áltudományos fajelméleti tanításokat. Bartucz a világháború után még közel húsz évig a magyarországi összehasonlító antropológia vezető és iskolateremtő személyisége volt, de az ő példamutató munkássága sem bizonyult elegendőnek, hogy a háttérben meghúzódó és csak időnként felszínre törő kételyt vagy ellenszenvet szertefoszlassa. Ennek ellenére Magyarországon, ha nem is széles körben, de folytak összehasonlító embertani adatgyűjtések, az anyagország határain kívül rekedt magyarság körében azonban a szocializmus időszakában ilyen vizsgálatokat csak elvétve (vagy legfeljebb titokban) végeztek.

A közép-kelet-európai kommunista rendszerek összeomlása 1989-ben ezen a téren is változást hozott. Elsősorban Henkey Gyula jóvoltából Szlovákia magyarok lakta vidékein több összehasonlító antropológiai felmérésre került sor, s a dunaszerdahelyi Gyurcsó István Alapítvány gondozásában a közelmúltban megjelent a Csallóközben folytatott vizsgálatokat összefoglaló könyvecske is. Noha a kötet címe A csallóközi magyarok etnikai embertani képét ígéri, valójában a vizsgálódás nem terjed ki a szóban forgó térség egészére, hanem csak néhány településre és közvetlen környékére, éppenséggel olyan községekre, amelyekről feltehető, hogy a honfoglalás korától egészen napjainkig megőrizték egységes etnikai (magyar) jellegüket. Az itt élő magyarok sem a törökökkel, sem más, nem magyar etnikummal nem keveredtek számottevő mértékben az évszázadok során, tehát főbb antropológiai jegyeik akár ezer évvel korábbi állapotokat is tükrözhetnek. Természetesen a Csallóközben számos ilyen település létezik, s Henkey Gyula inkább mintavételre vállalkozott, hogy az így nyert adatokból megpróbáljon általánosítani. Könyvében statisztikailag rendszerezte és csoportosította a megvizsgált embertani jegyeket, és jelzésszerűen összevetette ezeket más vidékek vagy térségek adataival. Mindez elolvasható a kötetben, és nem igényel különösebb kommentárt. Azt viszont mindenképpen hasznosnak tartottam volna, ha a szerző egy bevezető tanulmányban kissé részletesebben is tájékoztatja laikus olvasóit a felmérések módszertanáról. Hogy mit jelent az olyan adatok felvétele, mint a testmagasság, a szem, a haj és a bőr színe, vagy a fej és az arc mérete — az talán még kézenfekvő, de már a fejjelző, az arcjelző vagy éppen a Hirneaux-féle távolságok (nem is szólva a Howells-féle szigma rációkról) bizony megérdemeltek volna egy kis eligazítást. Ezt még a terjedelem bővítése nélkül is meg lehetett volna tenni, hiszen az egyes fejezeteket indító részek szinte szóról szóra ismétlődnek, s a fejezeteket záró irodalomjegyzék is jobbára ugyanazokat a munkákat sorolja fel, tehát különösebb nehézség nélkül összevonhatók. Az egyes raszszokról a fényképfelvételek alapján ugyan képet alkothatunk magunknak, de véleményem szerint nem lett volna fölösleges, ha a hiányolt bevezető részben a szerző röviden jellemzi a turanid, a pamiri, a dinarid vagy éppen az alpi típus fontosabb ismertető jegyeit is. Annál is inkább, mert a témába vágó ismeretterjesztő kiadványok hiánycikknek számítanak tájainkon, s tudomásom szerint Henkey Gyula korábbi (a felhasznált irodalomban is említett) kötetei hozzáférhetetlenek.

A különböző antropológiai jegyek összehasonlító vizsgálata során a kutatók nagy mennyiségű számadatot gyűjtenek fel, s ezeket rendszerezve és csoportosítva bizonyos következtetéseket vonnak le, sőt megpróbálnak általános összefüggésekre is rámutatni. Joggal felvetődik azonban a kérdés, hogy az ember génállományának egyre mélyebb ismerete nem teszi-e fölöslegessé az ilyen körülményes „makroantropológiai” módszerek alkalmazását? Nem lenne-e célravezetőbb, ha az egyes rasszok közötti hasonlóságot (vagy különbségeket) molekuláris, tehát az öröklődésért felelős DNS szerkezetének szintjén vizsgálnák? Valószínűleg igen, de amíg az emberi genom szerkezetét nem ismerjük az utolsó atomig, addig az összehasonlító embertani felméréseknek is megvan a létjogosultságuk, sőt később kontrollanyagként szolgálhatnak, hiszen az élet folytonos mozgásban van, s egy-egy vizsgált közösség statisztikai antropológiai jellege is megváltozhat idővel. Lacza Tihamér