Angol nyelven rádiózik a szlovákiai magyar fiú

– Good evening! You are listening to Radio Slovakia Internationa(Somogyi Tibor felvétele) „Nem én találtam magamnak ezt a munkahelyet, a rádió talált meg engem” – fogad a 23 éves bősi fiatalember, aki 2001 márciusától rádiózik. Alig érkezett haza egy egyéves angliai tanulmányútról, éppen valamiféle munkát keresett magának az interneten, amikor megcsörrent a telefonja. Életének e fontos pillanata pontosan bevésődött az emlékezetébe: „Csütörtöki nap volt, negyed tízkor szólalt meg a mobilom. A későbbi főnöknőm hívott, hogy ez és ez vagyok, a Radio Slovakia Internationalből, vagyis a szlovák rádió angol nyelvű adásából, és hogy nem érdekelne-e egy szerkesztői állás. Kiderült, hogy lakótársa, közös ismerősünk, egy brit lány ajánlott neki engem.” Krisztián köpni-nyelni nem tudott meglepetésében, akkor még azt sem tudta, hogy a szlovák rádió angol nyelven is sugároz, mégis kapásból igent mondott. Gondolta, egy próbálkozás semmibe sem kerül, elment bemutatkozni. „Ők megnéztek engem, én megnéztem, milyen a hely, beszélgettünk egyet, letesztelték az angolnyelv-tudásomat, szimpatikusnak találtuk egymást, fölvettek. Azóta itt dolgozom. Van kedvetek körülnézni?”

Krisztián megmutatja a szerkesztőséget. A Radio Slovakia International, vagyis az RSI tíz éve angol, német, orosz, francia és szlovák nyelven sugároz, április elsején pedig indul a spanyol műsor. Az angol részleg három irodából áll. A falakat teljesen beborítják a hallgatóktól kapott képeslapok. „Ázsiában és Amerikában hallgatnak minket a legtöbben. Az európaiak közül főleg Angliából írnak nekünk, de franciák, olaszok, finnek, svédek, norvégok és németek is »ráhangolódtak« a RSI műsoraira.”

Az egyik képeslapra téved a tekintetem. „Miért érdekel valakit az indiai Rangpúrban, hogy mi történik Szlovákiában?” Tudtam, hogy sikerül kiprovokálnom. „Hogyhogy miért? Mi miért hallgatjuk más országok műsorait? Te mit csinálnál, ha meg akarnál tudni valamit mondjuk a máltai hétköznapokról? Mert én megkeresném a rádiómon a vallettai angol nyelvű adást. Az emberi kíváncsiságnak nincs határa.” Persze nem kell ahhoz világvevő, hogy belehallgassunk a RSI műsorába, hiszen a külföldi szerkesztőségek már az interneten is jelen vannak. Hallgatóik egy részét a hullámhosszvadászok, vagyis a rádióamatőrök alkotják, az adás fogható a világ rádióhálózatán, a World Radio Networkön keresztül is, és a szlovákiai gyökerekkel rendelkező külföldiek közül is egyre többen kíváncsiak, mi van „odahaza”. Ők többnyire a szlovák nyelvű adást hallgatják.

Paradox módon a pozsonyi stúdióból sugárzott műsorról idehaza alig valaki tud. „Ha Szlovákiában nem is, a világ más tájain nagyon sokan ismerik műsorainkat. De a pozsonyi brit és amerikai nagykövetségen is hallgatnak bennünket. Talán nem kell részleteznem, miért.” Nem kell, kitalálom. A külön költségvetési tételből fenntartott külföldi szerkesztőségeken is múlik, milyen kép alakul ki Szlovákiáról a világban. Az angol szerkesztőség irodáiból rálátni a kormányhivatalra, de vajon a kormány tudja-e, mit mondanak Krisztiánék Szlovákiáról az éterbe?

„Létezik valamiféle cenzúra? Rátok telefonálnak politikus urak és hölgyek, mit és hogyan kellene csinálnotok?”

„Mióta én itt vagyok, nem tapasztaltam ilyesmit. De nálam szóba sem jöhetne a cenzúra. Újságírók vagyunk, nem köntörfalazhatunk. Nem tudnék reggel a tükörbe nézni, ha valamiről nem úgy számolnék be, ahogy az történt. Ha előfordulna a cenzúra bármilyen formája, nem dolgoznék itt tovább” – mondja határozottan.

Az angol szerkesztőséget a magyar fiatalemberen kívül négy szlovák hölgy és egy angol úriember alkotja. „A főnököm kedveli a sokszínű társaságot. Minél több nemzetiség képviselteti magát a szerkesztőségben, annál jobb. De nekem is előnyömre szolgál, hogy magyar vagyok, nagyon jó a kapcsolatom a magyar adás szerkesztőivel is, gyakran segítünk egymásnak.” Az öttagú szerkesztőségben Krisztián a gazdasági témák felelőse. „Ebbe is úgy csöppentem, mint Pilátus a krédóba” – nevet, amikor megkérdezem, miért éppen gazdasággal foglalkozik. „Egyszerűen ez jutott. A szerkesztőségben éppen nem volt ember, aki ezzel a szakterülettel foglalkozott volna, így rám bízták.”

Kedvenc műsorai közé tartozik a Listeners’ Tribune is. „Ezt magyarra talán úgy fordíthatnám, hogy a hallgatók levelesládája. Kollégámmal, Pete Millerrel leviszünk a stúdióba egy nagy kupac levelet a heti termésből, részleteket olvasunk föl belőlük, a feltett kérdésekre meg-próbálunk válaszolni, vagy kötetlenül beszélgetünk a bennük felvetett témáról. El sem tudod képzelni, milyen gyorsan elszalad az idő.”

Félórás műsorokat sugároznak, a hét minden napján. A politikán és a gazdaságon kívül foglalkoznak turizmussal, kultúrával, sporttal, de van a műsorukban folytatásos szlováknyelv-tanfolyam is. A mai műsor már elkészült, szalagon várja az éjszakai első adást (három különböző időpontban ismétlik meg, hogy a világ minden tájékán „csúcsidőben” hallhassák az érdeklődők), mi azonban legalább egy fénykép kedvéért lemegyünk az alagsori stúdióba. Közben még az állandó hallgatókról kérdezem. „Egyikük, egy angol úr, akit Bill Cooksonnak hívnak, tíz éve hallgatja az angol adást. Minden héten hosszú leveleket ír nekünk, kifejti véleményét az aktuális történésekről, elmeséli, mi történt vele, és nagyon dicséri a műsorainkat.” Krisztián elmondja, hogy a hallgatókból időnként látogatók válnak. Előfordul, hogy az angol adás leghűségesebb „rajongói” felkeresik őket a pozsonyi rádióban. Legutóbb amerikai vendégeik voltak, de európai útjaik során gyakran megállnak itt a britek és sok más nemzetiségű látogató is. „Ilyenkor megmutatjuk nekik a rádióstúdiót, a szerkesztőséget, ők pedig lelkesen, nem egyszer videókamerával a kezükben magyarázzák, milyen jó érzés, hogy most már arcokat is tudnak kötni a hangunkhoz. Hozzáteszem, nekünk is nagyon érdekes személyesen megismerni egyik-másik állandó hallgatónkat.”

Közben leérünk a stúdióba, a hangmester felnéz az újságjából, csodálkozik, nem érti, mit keres itt az „angol” kolléga. Amikor látja, mi járatban vagyunk, ő is beszáll a játékba, „beadja a pirosat”, vagyis a stúdió asztalán piros színű lámpa kezd világítani. Felvétel van, tessék beszélni.

„Hello and a very good evening to all of you from the Slovak capitol Bratislava, in the very heart of Europe...” – kezdi megszokott módon „műsorát” Krisztián.

„Milyen volt, amikor először ültél a mikrofon mögé, és kigyulladt a piros lámpa?” – kérdezem.

„Nagyon érdekes érzés volt, a gyomoridegesség persze azonnal jelentkezett. Mivel semmilyen rádiós gyakorlatom nem volt, mindent az elejétől kellett megtanulnom. De ezt nem is bánom. Jobb, hogy a gyakorlatban sajátíthattam el mindent, mintha iskolában kellett volna öt évig unalmas előadásokat hallgatni. Szóval az elő hetekben hatalmas volt a stressz, esténként holtfáradtan értem haza. De ha az embert érdekli, amit csinál, akkor nagyon hamar hozzászokik az ilyesmihez.”

Valami nem hagy nyugodni. „Hol tanultál meg ilyen jól angolul?”

„Mint sok minden velem kapcsolatban, ez is véletlenül történt. Amikor hetedikes alapiskolás voltam, amerikai birkózók érkeztek Bősre. Kimondhatatlanul zavart, hogy egy szót sem értek abból, amit beszélnek. Ekkor határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, nekem muszáj megtanulnom angolul.” Ez után az első lökés után a tizenéves Krisztián önszorgalomból kezdett tanulni, magántanárhoz járt, majd a somorjai gimnáziumban tökéletesítette tudását. Az ambiciózus fiatalember számára magától értetődő volt, hogy külföldön kell építenie az itthon megszerzett nyelvi alapokra. ĺgy jutott ki Angliába. „Nagyon sokat tanultam. Nemcsak a nyelvtudásomat csiszoltam, hanem megismerhettem az angolok mentalitását, életstílusát is.”

Amikor arról faggatom, meddig akar rádiózni, Krisztián elgondolkodik. „Nagyon szeretem ezt a munkát, rendkívül sokszínű, minden nap valami más történik, ezt szeretem benne. Nem olyan, hogy az ember reggel bejön, ledolgozza a nyolc órát, aztán hazamegy a családjához, másnap meg kezdődik elölről az egész. Hála a politika történéseinek, itt minden mozgásban van. Egyszóval szeretem a rádiós munkát, de nem akarok itt megöregedni. Ez most egy jó kis ugródeszka: rengeteg emberrel megismerkedem, nagyon értékes kapcsolatrendszert építek ki. Aztán – ki tudja? A határ a csillagos ég. Minden alkalmat ki kell használni, hogy az ember elérje célját – persze, az etika határain belül.” Elmeséli, hogy az angol szerkesztőség egyik volt munkatársa, az amerikai Jake Slegers ma az amerikai üzleti kamara pozsonyi igazgatója. Az RSI-ből tehát tényleg nagy karriert lehet befutni. Krisztián még elmondja, nemrég választották meg az Európai Újságírók Szövetsége szlovákiai tagozatának elnökévé. Ez a tisztség fizetéssel nem jár ugyan, viszont annál több munkát ad a fiatalembernek.

Krisztián tehát nem unatkozik. Nyitrán tanul politológiát, a szakirányzata arabisztika. Hogy miért az arab? „Közel áll hozzám. Mindig vonzott az arab kultúra. Minél ismeretlenebb valami, annál kevésbé tudsz neki ellenállni. Az arabok forróvérűek. Ha őszintén közelítesz hozzájuk, a csillagot is lehozzák neked az égről, de ha látják, hogy valamiben mesterkedsz a hátuk mögött, megmutatják, milyen kegyetlenek tudnak lenni. Ezek senkivel sem fognak gatyázni...”

Mielőtt elkezdenénk a háborúról beszélgetni, gyorsan elbúcsúzom. Krisztián még ad néhány hallgatóknak szánt „repit”: toll, irattartó, egérpad, frekvenciatáblázat, miegymás. Ahogy ballagunk kifelé a rádió futurisztikus épületéből, arra gondolok, hogy ezek a tárgyak ott díszelegnek a világ sok-sok országában, a Radio Slovakia International sok ezer hűséges hallgatójának világvevője mellett is.