Albert Sándor: A szívem az Ipariban maradt

Aki a szlovákiai magyar közoktatás avatott szaktekintélyét keresi benne, az társalgás közben az Embert is megleli. És aki az emberi lélek megszólalásait fürkészi szavaiban, az a májusban volt 75 éves professzor több mint félszázados tanári tapasztalatainak tanulságaiba, sőt, a 21. század pedagógiai kihívásaiba is bepillantást nyer. Albert Sándor.

Tanár úr, mit adott a gyermekkor?

Nagykapos? A mezővárosban töltött iskoláskor gondtalanságát, a család bensőségét. Szüleim támogatását, a nagymamám törődését. Ez a légkör tanított meg arra, hogy hová tartozom, kikhez tartozom. Ebben a környezetben vettem észre azt is, ha az ember vinni akarja valamire, akkor dolgozni, tenni kell. Hogy a tevékeny életnek nincs alternatívája. Már iparista voltam Kassán, amikor az akkori idők egyedülálló magyar középiskolájának légköre és ifiként a versenyszerű sportolás rádöbbentett, hogy szívós akarat nélkül siker sincs. Semmiben. Az életpályán elért érvényesüléshez, az eredményekhez szükséges tetterő csak azokból áradhat, akik kitartóan akarnak. Valami újat, a megszokottnál valamivel jobbat és eredményesebbet.

A köztudatban miért él/élhet napjainkig a szlovákiai magyar oktatási intézmények bástyájaként a „régi” kassai Ipari?

Mert aki itt érettségizett, az szolid tudást, szélesebb körű műveltséget és emellett szakmát is kapott. Már az 1950–1960-as esztendőkben talán az ország legkiemelkedőbb szakközépiskolája volt. Párhuzamos osztályaiban akár 800–1000 tanulóval, tehát országos beiskolázással, Pozsonytól Nagykaposig fogadta a magyar diákokat. Ez az iskola egy magyar szigetet alkotott, a szellemiségének és összetartó erejének máig ható kisugárzása van. Nem véletlen, hogy az iskola hagyományaihoz kötődő öregdiákok jóvoltából több helyen működnek iparista klubok.

Sőt, a visszaemlékezéseikből például kiderül, hogy a szocializmus szigorú éveiben az Ipariban még filozófiát is tanítottak!

Mi több, a tanárok magyar történelmet is tanítottak. Az ipariskola mindig lehetőséget adott a jó ötletek, a kissé rendhagyó próbálkozások, a szárnybontogató alkotómunka megvalósítására. A módszertanban pedig olyan gondolatokat is kipróbáltunk, amilyeneket az itteni közoktatás mostanában emleget újdonságként. Gondolom, hetvenöt évesen elmondhatom, hogy életpályám legszebb éveit, legboldogabb évtizedeit a kassai Ipariban töltöttem. És bár 1997-ben eljöttem az ipariskolából, a szívem ott maradt.

Ez kiváló indíték ahhoz, hogy szóba jöjjön: mi volt a kassai Ipari tantestületének legjellemzőbb vonása?

Egyértelműen az emberség. A pedagógusok szinte kivétel nélkül nemcsak tanítottak, hanem szó szerint foglalkoztak, törődtek is a 13-14 éves kamaszokkal, akik kassai diákká válva gyakran 300-400 kilométerre kerültek otthonuktól. Szeptembertől általában karácsonykor mehettek haza az első alkalommal. Így az orvosi ellátás igénybevételétől a könyvtárhasználat előnyein át például a nyakkendőcsomó megkötéséig a tanárok és a nevelők dolga volt sok mindennek a titkát türelemmel elmagyarázni a számtalanszor bizonytalankodó legénykéknek. Manapság viszont az iskolalátogatásaim során országszerte azt látom, hogy a többség letanítja az óráit, átveszi az előírt tananyagot, és úgy érzi: megtette a kötelességét. Pedig kellő kreativitással mielőbb fordítani kellene ezen a hozzáálláson. Ne csupán azt tanítsuk szolgai módon, amit a tanterv előír, hanem foglaljuk célkitűzésekbe, hogy a tantervi minimumon kívül, az iskola befejezése után mit kell tudnia a gyereknek – és azt a saját módszereinkkel próbáljuk elérni. Hogy abba a tantárgyba a pedagógus önmagát tudja beleadni.

Professzor úr, milyennek látja a jelen hazai magyar pedagógustársadalmát: a tanítók önbecsülése vagy a szakmai felkészültsége és tudása nagyobb?

Amilyen stádiumban van a szlovákiai magyarság, olyan állapotban van a felvidéki magyar pedagógia és iskola is. Nincs jövőkép, érdemben nem tudjuk, mit akarunk. Mostanáig senki nem fogalmazta meg világosan, hogy – akár „csak” nemzetiségi oktatásügyünk dolgában – mit és hogyan szeretnénk megvalósítani. Egyik-másik vezetőnk ugyan azt mondja: a szóban forgó elképzelés már a fiókjában van, és majd megfelelő alkalommal előveszi. Nos, ezt az ominózus tervezetet régen elő illett volna venni, mert a világ már elhaladt mellettünk. És az utóbbi két-három évben egyre gyengébb eredményeket produkálva azt is látni érdemes, hogy a felmérésekben például matematikából már a szlovák iskolák diákjainál is gyengébben szerepelünk. De magyarból magyarokként az anyanyelvvel szintén gondjaink vannak. Közben nem történik semmi, pusztán tudomásul vesszük a tényeket. Kibeszélni magunkat arra, hogy kicsi a fizetés, snassz dolog. Egyrészt kifogást keresni mindig lehet, másrészt az alacsony pedagógusbérek ügye nem nemzetiségi, hanem országos probléma. A magyarázkodás helyett végre lépni kellene az aktuális célok és az oktatás új módszertana felé, hiszen a globalizáció, a robotizáció, a digitalizáció korát éljük. Ehelyett, felvidéki magyar vonalon is, többnyire nyomasztó a némaság.

Ráadásul a pedagóguspálya presztízse, a tanítók közmegbecsülése sem különösebben szívderítő.

Igen, bár ezért önmagunkat is okolhatjuk. Mert eleve hibás a jövő pedagógusainak kiválasztása is! Az egyetemek nálunk a hallgatói létszámmal arányos fejpénzek rendszerével működnek, ezért úgyszólván két kézzel kapnak minden jelentkező után. Ahelyett, hogy egy mérvadó motivációs beszélgetésen eldőlhetne, ki iratkozhat be elsősnek az akadémiai év megnyitásakor. Hogy időben kiderülhetne, az illető miért akar pedagógus lenni. Van-e benne hivatástudat? Rátermettség és elhivatottság a pedagógus életpálya iránt? Szereti-e a gyerekeket? Ezzel szemben Szlovákiában a tanárképzők végzőseinek csak mintegy harminc százaléka marad meg a pályán, ami nemcsak fölöslegesen befektetett pénz, hanem a szakma szemszögéből erkölcsi veszteség is. Azt szintén gyakran hallani, hogy rosszak a gyerekek. Nekem az a véleményem, foglalkoztatni kell őket, tenni azért, hogy ne legyen idejük komiszkodni. Persze, ehhez ma már nem úgy kell tanítani, mint 450 esztendővel ezelőtt, még Comenius idejében: csak kiállni a katedrára, és unalmasan fölmondani a szöveget. Emellett egy csomó olyan dolgot tanítunk, ami nem érdekli a gyerekeket. Mi betiltjuk az iskolákban az okostelefont, viszont Litvániától Kanadáig számos országot ismerek, ahol a diák – az oktatásba szervesen bekapcsolódva – aktívan használja az amúgy is nála levő okostelefont, legföljebb a szünetben nem szabad kivinnie a tanteremből. Az iskola pedig pénzt spórol, mert nem vásárol drága számítógépeket meg táblagépeket.

Milyen a jó iskola?

Ahol a tanuló jól érzi magát, és az előmenetelét tekintve eredményes. De ez csak úgy lehetséges, ha a célkitűzések világosak: mit kell elérni az alapiskola kilenc éve alatt vagy a középiskolai évek során. Egy ilyen iskolába a szülő szívesen küldi naponta a gyermekét, mert tudja, hogy jó kezekben, jó helyen, biztonságban van. A bölcsebben cselekvő országokban az iskolák már mindenütt elmozdultak az egyéni haladási tervek felé, mert minden gyerekhez másképpen kell közelíteni. Viszont ha egy osztályban húsz vagy annál is több, esetleg szociálisan hátrányos helyzetű családokból érkező tanuló ül, akkor bizony nehéz ezt az iménti elvet követni. Pedig a pedagógiában, a neveléstudományban egy általános szemléletváltás folyik: a szó eredeti értelmében nem tanítani kell, hanem lehetőséget teremteni a gyereknek ahhoz, hogy ő saját maga szerezze meg az információkat. A tanító funkciója átbillen egy ilyen mentorszereppé.

Szlovákiában, mi több, hazai magyar viszonylatban megvan ennek az esélye?

El kellene indulni ezen az úton. Ha másutt képesek erre a szakmai átalakulásra, akkor nyilván Szlovákiában sem lehetetlen. Egy szemléletváltással lépni kellene, elkezdeni a munkát. De hát nálunk az emberek minden újtól tartanak. Általában megszokásból nem akarnak továbblépni, félnek váltani és változtatni.

Professzor úr, egyetemalapítóként tüske a szívében, hogy csak egy rektori ciklusban irányíthatta a komáromi „Selyét”?

Akkor óriási csalódás volt, mert rengeteg elképzelés élt bennem, amit megvalósíthattunk volna. Az egyetem kiépítését a nulláról kezdtük, kezdetben egy kölcsönkért széken ültem... Amikor öt év után elmentem, az egyetemnek kilenc épülete volt aránylag jól felszerelt infrastruktúrával, 300 ezer kötetes könyvtárral! De emberileg is komoly árat fizettem, mert otthagytam Kassát, az ottani egyetemet, a rokonokat és barátokat. Eljöttem egy számomra idegen környezetbe, eleget téve az egyszeri kihívásnak. És hamarosan arra is rájöttem, hogy más a nyugat-szlovákiai és más a keleti ember mentalitása. A keletiek talán picikét nyersebbek, de őszinték. Ha valami nem tetszik, egyenesen a szemedbe mondják, nem az ide vetődött „gyüttment” háta mögött. Azokban az időkben itt nekem a tiszta beszéd hiányzott a legjobban.

Hetvenöt esztendősen miként látja: tudatosítja a szlovákiai magyarság, hogy önmagáért elsősorban saját maga felelős?

Sajnos azt látom, és a politikában is ezt tapasztalom, hogy Nyitra után a magyarság már csak akkor érdekes, ha a szavazatokat kell begyűjteni. De a fejlesztésekre szánt uniós vagy Magyarországról érkező pénzek elosztása mögött sincs határozott, megvalósítható elképzelés. Ahogy iskoláink megmentésében, az új célok kitűzésében sem vagyunk eléggé öntudatosak, célratörők. A szlovákiai magyar közösség mindennapjaiból hiányzik a kor kihívásai révén felmerülő problémák közös megoldásának szándéka, és az egymásnak feszülés helyett az őszinte dialógus.

Miklósi Péter