Alaplik a leves

SZÁVAI ATTILA

Mindig vannak váci emlékeim. A váci emlékek olyanok, mint a pörköltszaft, hamar átütnek az idő hímzett abroszán…

u

Hétköznap, Vác, vonatpályaudvar. A hőségben minden kissé lelassult, lustább lett a sínpárok távolba veszése, nehéz mozdulatokkal csókolóznak a fiatal párok, hőremegnek a részegek a padokon, lassan vibrál gyomrukban a kannás bor, berreg a bier, hőtágulnak a mondatok. Hosszúra nyúlnak a percek, mint nejlonzacskó a főzőlapon. Valahonnan vonat érkezik. Ha másodéves bölcsész volnék, azt írnám: talán az időből. De nem, kinek van erre ideje.

u

Hozza (húzza) a nyarat a tehervonat, igazítja maga alá a feszes síneket, nyeli be, nyeli be ágyékig. Hőtágulásos délelőtt, beremeg a kikelet, gépek tavasza. Na, most kicsit vonatkoztassunk el itten: (például) a tavasz, mint kókadék bakter bambán néz a nyarat hozó szerelvény után, kezében a kis piros vasutasserpenyő, másikban kolbász. Zsebében langyos dombok lehelete, eltette, jó lesz jövőre, ha dohos is. Gurul a nyár tehát, közelít, egyre nagyobb, szagosabb, hömpölyög, akár a szántóföld.

u

A vonaton vasárnapi népek utaznak (síneznek). Kirándulók, melósok, dekoltált lányok, kendőzött nénik, kiskacsák, turistaszalámik. Az egyik fülkében Aloe Vera színművésznő néz ki az ablakon, arca savanyú, cévitamin. Az ablak menti asztalkára kitéve mobilja, rejtvényújság, öngyújtó. Aloe Verának jól láthatóan most olyan a kedve, mint egy tőmondatnak. Amúgy sem szeret sokat beszélni, szerinte az emberi társalgás (dohogó dumálás, recsegő fecsegés) nyolcvan százaléka felesleges, a zacc a lényeg, ami az alján van. Azt persze az emberek nem mondják ki, bent marad a szájüregben, megreked a hidak alatt – mint a koldusok.

u

A kupéban a vékony alkatú színésznőn kívül egy nagymama ül két unokával (unokázom, tehát vagyok), egy szolgálaton kívüli közlekedési rendőr és egy tájmasszázshálózat szoláriumos arcú ügyvezető igazgatója. A vonat begurul, megáll az állomáson, sziszegnek az ajtók, mint a vásári libák. Mindenki a vonatablak előtti jelenetet bámulja. A vasúti kocsma előtt két asszony kínál eladásra ruhákat, tavaszi kaba (tehát tavaszi kabát), lódenpóló, csizmapulóver, garbóharisnya. Mivel az üzlet igen nagy hanggal bonyolódik, a kupéban ülők egyszerre néznek ki az ablakon. Aloe Vera aztán visszanéz a bámulásból, rátekint a többi bámulóra és eszébe jut egy sor a napokban próbált kortárs színdarabból: néztek, mint akikben palacsintát majszol a lélek (kakaósat).

u

Valahonnét forró szél érkezik, a távolban viharlik az égbolt (felhőüzlet, párapláza, cirruszcirkusz) száll, hullik a nyárfavirág, mint a vakolat, mint a nyári hó. Fiatal leány az utca forgatagából a falhoz fordulva parfümöt visz fel nyakára, lassú cinkosi mozdulatokkal, egészen hátra, hogy a múltban is érezni lehessen. A lányon fehér nadrág van, alatta láthatóan nincs semmi, feneke feszes, szépen hordja. Zavartan nézelődik, mint aki vár valakit, valami helyzetet, ami fontos neki, amin sok múlik. Az első randi előtt ilyenek a lányok, mikor úgy kenik magukra az illatokat, akár a tavaszi mező (vagy első randis lány a tavaszi mezőben). Talán valóban első randevú, talán egy interneten megismert fiúval, és hát fontos az első benyomás, az illatos kezdet. Jelentős a lány izgalma, kistükörben sminkigazít, hajat bedob fül mögé, nadrágjáról kisbogár lepöck. Aztán meglátja a távolban a célszemélyt, én nem látok semmit, csak a szokásos lakossági utcaképet, humán hömpöly. A lány lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lássa a közelgő pillanatot, a találkozás közelgő másodperceit, az első másodperceket. Ezeken múlik minden.

Egy autósiskola oktatókocsija áll meg a járda mellett. Meglepetésemre lány tanulósofőr, közlekedési növendék, szoktatják vele a sebességhatárokat. Nem ám száguldozni a szellem ösvényein. A lány beugrik a sofőr mellé, kéjesen vigyorog, szaglanak a közlekedésrendészeti szabályok, ragad a parfümtől a jobbkéz-szabály. A lány zavarában elkeni a sminkjét, mint nyikorogva fékező kamion a záróvonalat.

u

Ezt most csak azért írom, hogy keretben legyen ez az utóbbi váci tömb. Tömbülni nem mindig jó, tömbösödni, mint a zsírszalonna. Hazádnak tömbületlenül légy híve, óhh.

u

A bánki víkendtelkek egyikén bográcsban rotyog a levesalap. Alaplik a leves. Körülötte láthatóan városi emberek, több passzív üldögélő, csendesen figyelik a beszélgetőket (aktívakat). Az aktívak nagy lendülettel isszák a sört, mondják az igét (alanyt, állítmányt, múlt idő két té), nagy lendülettel keverik a bogrács alján a rotyadékot. Egyikük mondta ezt így, hogy rotyadék, pontosabban az egyik passzív szemére hányta, hogy összeesté’, mint hagyma a gulyás előtt. Ez volt a gomb, ami aztán aktivizálta az eddig passzívat, rákötötte Paksra a lelket, szépen megcsillant a gondolat a szemben, mint hurkazsír a viaszkosvásznon. Az immár aktív passzív (szakmáját tekintve villamosmérnök – legalábbis így első ránézésre; csak azok hordják így a frizőrt a fejtetőn, akik naponta az átlagnál gyakrabban gondolnak erre: megawatt) felállt a kempingszékből, hogy nagy lendülettel kezdje a magáét. Előtte azonban még halkan megjegyezte, hogy mindig vannak ilyen gombok, amik megnyomódnak és onnan más lesz, másként mennek onnét a dolgok körbe-körbe. És hogy bármiből lehet gomb, egy lehulló falevél is, egy fékcsikorgás, egy kutya ugatása vagy éppen egy könnyű nyári zápor hétszáznegyvenharmadik földet ért esőcseppje. Megtörténnek ezek, és onnét másként lesz, mint volt, vagy lehetett volna. Mindenből lehet ilyen gomb, amit kedvére nyomkodnak az angyalok, vagy akiknek nyomós okuk van erre.

Miszerint tehát a villamos hajú felállt ültéből, majd hasán lesimította ingje gyűrődéseit (noha ezzel leginkább lapos hasfalát szerette volna hangsúlyozni, súlyozta is rendesen, mivel a rotyadékoló aktív személy hasa jelentős, szegycsonttól indul, akár a Cserhát, aztán erős ívben púpol a dudor, mely nem kenyere a fiatal és középkorú városi nőneműeknek), szóra nyitotta ajkait. A gulyás előtti hagymaösszeesés logikai tételei és tapasztalatai szólásra késztették a villamosmérnököt, kinek feszültek az ajkai, akár a hálózati kábel. Szerinte az eleve vesztett meccs (ép hagyma kontra echte ungarische gulasch) kezdete a hagyma aspektusából egy önkifejezés, önmegfogalmazás, önmegvalósítás lehetősége. Ki ne örülne egy kis üvegesedésnek (dinszt aspekt), mielőtt. Mielőtt. És a hangsúly itt a mielőttön van, ide akarta rakni a villamosmérnök a lényeget, kapcsolni a magasfesztet recsegésig. Hátratett kézzel sétálva a bogrács és a levesalapot kevergető aktív körül folytatta, hogy ha egy ismeretlen, a megszokottól eltérő jövő (van-e megszokott jövő?) van kilátásban (hagymának gulyásleves), akkor elsősorban a változást megelőző közvetlen időtartomány a legfontosabb, az fogja a jövőt is meghatározni. A hagyma esetében a dinszting ez, zárta hanyag angolszászkodással a mérnök. És ugye a gulyásalap hagyma nélkül olyan, mint a víziló víz nélkül. (Milyen lehet a vízilógulyás?)