Alakzatok, képek

Aki ismeri a retorika és a képiség nemzetközileg elismert magyar kutatójánnak, Kibédi Varga Áronnak öt évvel ezelott megjelent tanulmánykötetét (Szavak, világok. Jelenkor), annak A jelen (Irodalom és muvészet a századfordulón) címu új könyve — a frekventált témákat illetoen — nagyobbrészt az ismerosség jegyében olvasódik majd. A kötet néhány írásában ugyanakkor megfigyelheto egy óvatos szemléleti elmozdulás (a váltás eros szó erre), mégpedig a megértés, az interpretáció elmélete irányába. Másként fogalmazva: Kibédi Varga a szónoklattan hagyománya felol világítja meg az értelmezéselmélet fo kérdésfelvetéseit, jellegzetes elemzoi eljárásait és mufajait (Lehet-e a szövegeket értelmezni? Az önértelmezés muvészete). Ennek köszönhetoen a hermeneutika kérdései egy alkalmazási területeiben egyre táguló retorika horizontjában fogalmazódnak újra. Ezzel az eljárással, közvetve, nemcsak a retorika „teherbírását”, leíró és heurisztikai potenciálját, valamint a jelenkor irodalmi és muvészeti jelenségeinek reflexiójában megmutatkozó termékenységét, válaszképességét demonstrálja, hanem egyben kifejezésre juttatja a két diszciplína egymásra utaltságát is.

Már a kötet címadása is egy frappáns retorikai gesztusként értékelheto, hisz mozgásba hozza a „jelen” szó többértelmuségét, amivel egyúttal az alcímben jelzett korszak muvészetének egyik leglényegesebb kérdésére, a nyelvi és képi jelek mimetikus és reprezentáló funkciójának összetett problémakörére is utalás történik. A cím ellenére Kibédi Varga reflexiói nem szorítkoznak kizárólag a jelenkor muvészi jelenségeinek és teoretikus megfontolásainak vizsgálatára; a kötet egyik fontos hozadéka, hogy ezek tágabb muvészet- és tudománytörténeti kontextusban nyernek megvilágítást. A kötet szerzoje a jelenkori esztétikai tapasztalat összetevoit és az elméleti reflexió eredményeit általában a múlt horizontja felol (is) szemléli. Különbözo muvészeti ágak, egymástól távol eso muvészi korszakok és teljesítmények közt teremt ily módon kapcsolatot — anélkül, hogy ez anakronisztikus megállapításokhoz vezetne. Ezekben az alapvetoen távlatnyitó „viszszanyúlásokban” (is) a szónoklattan jelenti számára a legfontosabb irányzékot.

Kibédi Varga nemcsak a irodalmi muvek tanítási gyakorlatban is régóta vizsgált stilisztikai és poétikai vonatkozásainak kibontásakor és jellemzésekor támaszkodik a retorika klasszifikációs elveire és fogalmi apparátusára, hanem a szó és a kép, tehát az irodalmi és a képzomuvészeti alkotások befogadásának és ábrázolási elveinek összevetésekor is. A szerzo „retorikai gondolkodására” — akárcsak elotte más kutatókéra is — jellemzo, hogy számára az alakzatok és a szóképek nem csupán a szöveg muvésziként aposztrofált kifejezoeszközeit nevezik meg, hanem segítségükkel általános érvényu nyelvi, mufaji, muvészetközi és világképi összetevokre világíthatunk rá. A nyelvi-textuális és a képi-vizuális jelek közti viszonyok sokrétuek (amint azt egyébként szintén Kibédi Varga Áron más helyen megjelent rendszerezo-osztályozó jellegu tanulmányaiból ismerhetjük), ezek közül a kötetben az irodalom (tájleírás) és a festészet (tájkép) versengésével, a nyelvibol a képi jelrendszerbe való átfordítás eseteivel (Narratív határesetek), az irodalmi és képzomuvészeti mufajok osztályozási elveinek hasonlóságaival (Képzomuvészet és retorika: történeti kép, monokrómia, ready made), a percepció (nézni-olvasni) és a hatás intenzitásának különbségeivel (A regény múltja és jövoje), a kép és a mondat referenciájának analógiáival (Lehet-e az irodalmat interpretálni?), valamint a verbális narratíva és a mentális kép összefüggéseivel (Azonosulás és távolságteremtés az irodalomban) foglalkozik — hol részletesebben, hol csupán érintve a problémát. Kiemelném még A mai francia regény címu tanulmányt, mely eloször a Kalligram azonos címu számának (2000/9) bevezetojeként jelent meg, s remek eligazító a témában. A kortárs francia regény egyik jellegzetes tendenciájaként tartja számon a szerzo az „alanyosodást”, az alanyhoz és a történethez való visszatérést (138.), majd egy lábjegyzetben megjegyzi, hogy a képzomuvészetben hasonló jelenségek tapasztalhatók: „A neofigurális festészet a maga módján visszanyúl a portréhoz és a történeti képhez (Chia, Garouste). A performanszokban az alany saját testét disszociálja (Orlan, Abramovic). A video-installáció középpontjában az emberi történés áll (Gary Hill, Thierry Kuntzel, Bill Viola).” (139.) Mindenképpen figyelmet érdemel A nemek és a kultúra címu tanulmány is, mely a férfi és noi írói produkció mufaji különbségeit tárgyalja, különös tekintettel a francia klasszicizmus és a német romantika korszakára.

Befejezésként érdemes még arról is szót ejteni, hogy a világos, lényegre töro stílusnak köszönhetoen a könyv a legszélesebb olvasóközönség számára válhat élvezetes és tanulságos olvasmánnyá. Kibédi Varga Áron széles köru tájékozottsága, impozáns tudása nagyfokú szakmai alázattal párosul. Nem az ezoterikus nyelven megszólaló tudós, hanem az avatott közvetíto szerepét vállalja magára, a retorika, a poétika, a hermeneutika és az irodalomtörténet fogalmai és elemzo eljárásai segítségével az irodalom és a képzomuvészet aktuális és „régi-új” problémáiba vezeti be az olvasót; további forrásokhoz utalja ot, prognosztizál és kérdez, megfontolásra érdemes szempontokat vet fel, egymástól távol fekvo muvészi korszakok közti összefüggésekre mutat rá. Talán ebben a megértetésre való törekvésben, eloadásmódjának fegyelmezett egyszeruségében ragadható meg a legmarkánsabban a szerzo hermeneutikai attitudje. (Kalligram, Pozsony 2003)

Benyovszky Krisztián