A zene nem testmasszázs, nem hullámfürdő

CSEHY ZOLTÁN

Karlheinz Stockhausen Stimmung című alkotása ma már kultuszmű: nemrég Japánban 70 előadást ért meg. A magából folyamatosan kivetkőző posztmodern „madrigál” 1968 februárjában és márciusában keletkezett Long Islanden. A partitúra négy elemegyüttesből áll össze: egy 51 egységből álló formatervből (Formschema), hat oldalnyi szótagmodellből (Modelle), hat oldalnyi mágikus névből (magische Namen) és egy oldalnyi versből. De a mű egyes pontjain elhangzanak a hét napjainak nevei is, ami arra szolgál, hogy megidézze Stockhausen hét estét, összességében kb. 27 órát kitevő betöltő Fény című „wagneri” operaciklusát, melynek egyes elemei a hét napjait viselik címükben. A mű finommechanikája mondhatni egyetlen akkord köré szerveződik: finom modalitása már csak ezért is hipnotikus-meditatív karaktert kölcsönöz neki. A zeneszerző saját bevallása szerint a suttogó, mormoló struktúra kialakításában nagy szerepet játszott az is, hogy kiskorú gyerekei már aludtak, és nem akarta a komponálás zajaival megzavarni álmukat… Eric Salzman nem véletlenül rokonítja Stockhausen technikáját az amerikai minimalizmussal: „Stockhausen La Monte Young egy gondolatát dolgozza fel: egy kitartott, finoman hangolt, egész estét betöltő orgonapontot mindenféle más verbális és vokális elemekkel vesz körül.” Ennél még evidensebbnek látszik a mű rokonsága Terry Riley In C című művének elméleti bázisával, noha Stockhausen az amerikaiakénál mindig határozottabb, több paraméterre kiterjedő kötöttségrendszert dolgoz ki, mintegy korlátozandó az ellenőrizhetetlenség irányába vagy olykor akár az esztétikum szempontjából önmaga ellenében működő véletlenszerűséget. Talán Stockhausen egy művére sem annyira igaz a zeneszerző zeneesztétikai alaptétele, miszerint: „A zenének nem az a dolga, hogy testmasszázs és hullámfürdő, hangzó pszichogram, hangokba átültetett gondolati program legyen – a zene mindenekelőtt a tudat fölötti kozmikus elektromosság hanggá lett árama.” Ez a hanggá lett áram, illetve áramlássá lett hang a Stimmungban a mitikus hanggenealógiai univerzumból tör elő: nincs két egyforma előadás, és mind az előadás, mind a befogadás előzetes értelemkonstruáló munka, melynek csupán bizonyos előfeltételei adottak, a műben való elmerülés mélysége, a viszonypontok kijelölése, a lehetséges és a valós választások viszonyának tisztázása gyakorlatilag feladatként, nem pedig tudomásulvételként jelenik meg. A látszatra kaotikus mű felkínál egy asszimilációs eszköztárat, mely elidegenedés vagy elidegenítés helyett a privát teremtésaktus gyönyörét kínálja.

Stockhausen Stimmungjába beiktatott egy mitológiai kisugárzást keltő névhalmazt is, melyek aktívan kapcsolódnak be az aurateremtő összjátékba. Az 51 egységre bomló modellrendszer egyes pontjain, konkrétan 29 esetben (a vezérséma ezeket a modelleket N-nel jelöli) egy-egy énekes váratlanul úgynevezett mágikus nevet szór bele a kompozícióba. Az N-modellek struktúrája a belső kohéziót erősíti, és fokozza a zenei gondolat misztifikálódását. Stockhausen sokkal több nevet kínál fel, mint amennyi egy-egy előadás során eljut a megszólaltatásig. A nevek különféle vallások isteneinek, mágikus személyeinek világát idézik meg, függetlenül e világok radikális különbségeitől: ez a szélsőséges verbális szinkretizmus a zene egységességében oldódik fel, mintha a világlelket jelképező kozmikus harmónia egységes megoldást kínálhatna a világmegértés antropológiai-biológiai és teológiai-misztikus konfliktusai számára. A mágikus név mintegy spirituális indikátora az értelemtulajdonításnak. A név berobbanása meghatározó akusztikus fordulatot idéz elő: az énekesek mintegy analizálják a hangtestet, s ez az analízis rítussá válik. A koppenhágai verzió első mágikus neve például Abassi-Abumo, egy nigériai isten, aki magát a mennyet hozta létre. Ezután az indiai Siva következik, majd egy afrikai isten, Nazami, aztán Gaia (az ő nevének analízise különösen szép) és így tovább. A korábbi, ún. Singcicle-verzióban (még mindig forgalomban van!) a 3. modellben pl. Vishnu szerepel, a 9. modellben a Phoenix és így tovább. Minden esetben a név teljes asszimilációja következik be, megzeneiesülése, feloldódása a zenei analízis szenvedélyében, melyet a modellek által leírt ajak-, illetve szájnyitásrendszer, azaz a biológiai determinizmust utánzó zenei determinizmus is döntően befolyásol. A 16. modellben pl. a ’halleluja’ szó is eluralkodik, ami azt sugallja, hogy a zene esetleg más vallások vagy rítusok liturgikus nyelvezetét is megidézi, illetve a Stimmung (hangolás, hangzás) maga gyakorlatilag vallási rítusok kialakításában vagy szimulálásában érdekelt kompozíció.

Stockhausen a verbális univerzumot négy költemény beiktatásával is gazdagította, míg az énekes másutt szótagot vagy szavakat választ ki, és azokat a mágikus nevekhez hasonló módon artikulálja, itt az összefüggő egységesség (illúziója) dominál. Ezek az érzékiséggel átitatott szövegek, ahogy Karl H. Wörner megállapította, spiritus és sexus viszonyrendszerét taglalják a tantrikus hagyomány inerciarendszerében. A koppenhágai verzióban a 11. egységben robban be az első (haikuszerű ökonómiát magába sűrítő) költemény, majd a 18., 22., 28., 32. és 43. modellbe ágyazva. Modifikáció, variáció, integráció – e folyamatokban látja verziónk rendezője, Paul Hillier a Stimmung dinamikájának szervezettségét. A Stimmung a szavak fonetikai feltárására éppúgy képes, mint azok roncsolására: egyszerre konstruál és destruál. A mű recepciója a magyar költészetben is megjelenik, nevezetesen Cselényi László Elvetélt szivárvány című művében, melyhez egyszersmind értelmezési kulcsot is kínál. Már csak ezért is érdemes megismerni.

(Karlheinz Stockhausen: Stimmung. Theatre of Voices, r. Paul Hillier, Harmonia mundi, 2007. Koppenhágai verzió.)