A „vizuális költészet” archeológiája

Beke Zsolt első kötete „a vizuális költészetnek a jel fogalmát megkérdőjelező írásmódjáról, a jelenlét »jel«-en létté változásáról” kísérel meg átfogó képet nyújtani. A Bevezetést követően négy eszmefuttatás járja körül a problémát, melyek akár önálló tanulmányokként is olvashatók. A fejezetek mindegyike teoretikus dilemmákból indul ki, a „kortárs” filozófiák és jelelméletek dinamizálására összpontosít. Mégis a könyv legproduktívabb részeinek azok a mikroelemzések tekinthetők, melyek konkrét alkotások horizontjában teszik próbára az elméleti következtetések alkalmazhatóságát. Ilyen sikeres argumentációként értékelhető Papp Tibor Libérc c. képszövegének, Peter Handke A kapus félelme tizenegyesnél c. kisregényének, Juhász R. József Végtelen sorok írója e költő c. szabad versének, Farnbauer Gábor Az ibolya illata c. regényének és Tőzsér Árpád Finnegan halála c. verseskötetének értelmezése. Az alábbiakban ezek közül emelnénk ki egyet, s ezzel párbeszédbe lépve mutatnánk be a fiatal irodalomtörténész látásmódjának összetettségét és érvelésének továbbgondolhatóságát.

A Végtelen sorok írója e költő interpretációja kétségtelenül a Korszerű szendvics befogadás-történetének talán legfontosabb írása. Beke Zsolt helyesen fogalmazza meg, hogy Juhász R. József nyelvhasználatában jelentős szerepet játszanak a referencialitás ellenében ható szókapcsolatok, illetve a kihagyások, a befejezetlen szavak és mondatok. Ebből kiindulva a szövegben színre vitt igaz—hamis oppozíció fellazítását hajtja végre, majd kimozdítja a vers ellenpontozó, „transzcendáló” értelmezését, miközben a szoros olvasás szükségességét vetíti előre: „Ugyanakkor (…) megfigyelhetünk pár dolgot, mely a szöveg »szigorúbb« olvasására kényszeríthet bennünket. Először említhetjük a költemény címét, mely a szöveg befejezetlenségére, nyitottságára irányítja a figyelmet. De itt van a végén egy teljesen más hangvételű, eltérő stílusú, melankolikus függelék, mely mintegy megkétszerezi az amúgy is saját magát értelmező szöveg önreflexivitását. Azután feltűnhet a sorok sejtelmes toldalék- és szóvégnélkülisége.” A „szigorúbb olvasás” kifejtését a szerző „a szó nem szó” állítás visszaír(ód)ására alapozza, melynek eredményeképpen kilátásba helyezi a műbeli jelviszonyok átrendezhetőségét. Konklúziója szerint a szöveg működése „A »jel« természetét mutatja be, szemlélteti oly módon, hogy elhagyja a sorok végét, és referenciálisan értelmezhetetlen betűcsoportokat hagy ott. Ezek ténylegesen nem szavak, mégis értelmezzük őket a maguk végtelen töredékességében is.

A betűcsoportok csak egy erőszakos referenciális olvasat számára lesznek kiegészíthetők egy teljes alakra, s ezek az alakok csak az ilyen olvasási mód számára lehetnek azonos értékűek a töredékekkel.”

Beke Zsolt interpretációját ezen a ponton érdemes továbbfűznünk, hiszen a betűk identitásbontó játéka azt is feltételezheti, hogy az olvasásnak szintén a betűk szintjére kell „visszatérnie”. Ugyanis a „függelék” fölötti rész nem pusztán részlegesíti a sorokat és a szavakat, hanem a nyelv lebontását egy önálló, kiegészíthetetlen grafémáig vezeti el:

„IRODALOM de súlyos gazember vagy t

KÖLTŐ te mocskos al

VERS hazug va

GONDOLAT fu

OLVA

CS”.

A versszerűség kritériumaira és az irodalmi kommunikáció sérüléseire vonatkoztatható töredékek tehát ezen a ponton létrehoznak egy olyan „jelet”, melynek bevésődése már nem feltétlenül referencialitás és költőiség, hanem sokkal inkább esztétika és retorika feszültségét implikálja. A „CS” ebből a szempontból — és a kontextus fényében — szavakat, sorokat, ideológiákat stb. helyettesít, ezért funkciója valóban az elemzés erejétől függ; viszont az öntudattól megfosztott betű, a világszerűségtől elszakadt alkotás, a felejtés emblémája. Nem pusztán a „jel” megváltozott státuszáról, újraértelmezéséről, hanem legalább annyira kiüresítéséről, destabilizáló hatásáról tudósít. A „végtelen” alakzatok feltöltésére irányuló akarat ezért nem söpörheti félre az esztétikai megfontolásokat, de beleütközik a retorika azokat korlátozó munkájába. Beke Zsolt interpretációja horizontot nyit egy ilyen jellegű kérdezésmódnak is, ezért a Végtelen sorok írója e költő olvasására tett ajánlata több mint CSábító.

Az említett mikroelemzések kapcsán felvetődik egy olyan dilemma is, mely a kötet egészének koncepcióját érinti. A filozófiai és jelelméleti előfeltevések ugyanis helyenként árnyalhatók lennének olyan szempontok bevonásával, melyek szerint a vizuális események értelmezésekor igen fontos kérdésirányokat jelöl ki a mediális kötöttségek és helyettesítések mintázata. Ennek csak egyik, s nem is igazán centrális komponense az írhatóság feltételrendszere. Mindezzel természetesen nem azt sugalmazzuk, hogy lecserélhető a könyv archívuma, hanem sokkal inkább azt, hogy a szerzőnek mindenképpen érdemes volna folytatnia és kiterjesztenie kutatásait, pl. a képteóriák irányába. Ez a metodológiai javaslat persze csak akkor vehető komolyan, ha Beke Zsolt kiváló könyvének meglátásaiból kiindulva elfogadjuk, hogy az irodalmi érzékelés orientáló terrénuma nem pusztán (a) szöveguniverzum, hanem (a) képi kultúra.

H. Nagy Péter