A többség elégedett 1989-cel

A lakosság 53 százaléka szerint jó irányba tett lépés volt az 1989-es bársonyos forradalom, derül ki a Focus közvélemény-kutató ügynökség október elején készült felméréséből, amelyet az IVO társadalomkutató intézet megrendelésére készített. 2009 után ugyan kicsit erősödött a forradalmat negatív színben látók aránya, de 2014 után újra többen lettek azok, akik a 28 évvel ezelőtti változást inkább pozitívnak tartják. Az 1989-es forradalmat elsősorban az magasabb műveltséggel rendelkezők, a 25–54 év közöttiek, a vállalkozók és az irányító beosztásban lévők tartják előnyösnek, az idősebbek és az alacsonyabb végzettségűek pedig inkább hátrányosnak tartják.  (TASR, lpj)
1989. november 17. – vélemények az Új Szóban
 
Az összeállítás az Új Szóban az 1990 és 2016 között megjelent visszaemlékezésekből, alkalmi írásokból, interjúkból válogat. 
 
KOMMENTÁRUNK: MIÉRT ÉLNÉL, HA NEM EGY ÁLOMÉRT?
Az idézetek olyan gondolatiságot hordoznak, melyek ma is értelmezésre ösztönöznek. Nem csupán egy kor lenyomatai, hanem az emlékezés gyakorlatának egy szeletét is bemutatják. 

A kérdés ezért 1989 novemberét követően már nem az volt, hogy mennyien vonultak az utcákra a forradalom első heteiben, hanem hogy hány olyan akad, aki akarja a demokráciát, és tudja is, mit kell tennie érte az élet egyes konkrét területein, a gazdasági intézményektől a politikai pártokig, a polgári társadalomtól az államig, a demokrácia elveitől gyakorlásának módjáig. Tehát a társadalmi probléma Bibó István szemléletével jellemezhető a legtömörebben, aki szerint több feltétele van a demokráciának, ám a legfontosabbak a demokraták. Mennyi demokrata van az országban, ez volt a kérdés 1989 után. És ma is ez. (Öllös László, 1999. november 17.) 

1989 teljes változást jelentett az életemben, de véleményem szerint az egész társadalom életében is. Számomra egy váratlan fordulat volt a sötétségből a reménybe. Sajnos, akkori álmainknak csak egy részét sikerült megvalósítani, és szörnyű hiba volt befejezettnek tekinteni a változást. (František Šebej, 2002. november 16.) 

Soha a történelemben nem történt ilyen nagymérvű, radikális rendszerváltás, mint a közép-európai posztkommunista társadalmakban. Az állam helyett a magántulajdon vette át a gazdaság mobilizációs szerepét. Kérdés az, hogy az új gazdasági rend milyen mértékig lesz képes átalakítani az emberi gondolkodást, amelynek legalapvetőbb ismérve a félelem volt. Jómagam azt szorgalmazom, hogy a közép- európai politikai és társadalmi elitek tegyenek fel néhány alapvető kérdést az emberi szabadságjogokat illetően. Vajon szabad lehet-e az az ember, aki szegénységben, létminimum alatt el? Illene választ adnunk arra, hogy milyen típusú szabadságokat hozott létre átalakulóban levő rendszerünk. (Szigeti László, 2004. november 16.) 

1991-ben, amikor a VPN kettévált, s létrejött a HZDS, egyértelmű volt a helyzet: az egyik oldalon Fedor Gál és a vele rokonszenvező emberek álltak, a másik oldalon Vladimir Mečiar. Mindenki, összehasonlította múltjukat, tetteiket, szabadon eldönthette, kinek hisz. Nem hiszek azoknak, akik azzal takaródznak, hogy csak 1994-ben vagy még később, ifjabb Michal Kováč elrablásakor tudatosították, Mečiar milyen valójában. Kňažko és a hozzá hasonló politikusok nevetségesek. 
Akik most nemrég pártoltak el tőle, talán szintén hirtelen ébredtek fel? Mindegyikük nagyon jól átlátott a HZDS elnökén, mégis vele maradtak, mert ebből hatalmi vagy anyagi előnyük származott. (Štefan Hríb, 2005. november 19.) 

Ne feledjük, hogy a történelmet emberek ruházzák fel értelemmel. Vagyis mi, szlovákok, magyarok és a többi kisebbségek. Tőlünk függ, hogy országunkból a méltó ünneplés és az öröm hangját is hallják-e azok, akik ezen az évfordulón figyelnek ránk, vagy a vereség, a tönkrement életek tragédiájának, a sikertelenségek visszhangját. Ez hamis visszhang lenne, hiszen alapjait tekintve, nekünk, szlovákoknak és magyaroknak közösen sikerült egy viszonylag sikeres országot teremtenünk. Legyünk erre büszkék. (Szigeti László, 2006. november 16.) 

1989 novemberében olyasmi alakult ki, amire addig nem volt példa. Furán fog hangzani, de másképpen nem tudom megfogalmazni: kollektív test, kollektív lélek jött létre. A forradalomtól a választásokig tartó hét hónapon keresztül a lehető legnagyobb egységben működtünk. A plakátok, ugyanúgy mint a kampány és végső soron a légkör is, nem volt konfrontatív. Másrészt már 1990 februárjában, márciusában találkoztam ugyanazokon a tereken a negatív emóciókkal is, a nacionalizmussal. Mely a forradalom legnegatívabb élménye volt számomra. (Fedor Gál, 2009. november 14.) 

Akkor meg mire volt jó az egész? 
Arra, hogy az immár negyed százada birtokolt szabadságot komolyan vegyük. Mi magunk tettük társadalmunkat és azt az országot, amelyben élünk, olyanná, amilyen. Amit ma oly fanyalogva értékelgetünk a Bársonyos évfordulója kapcsán, az az elénk tartott tükör. S csak magunkat látjuk benne. Mert ilyenek vagyunk. (Lovász Attila, 2012. november 19.)