A tánc nem nyugdíjas szakma

Ezt szeretem csinálni. Gyerekkoromban ismerkedtem meg a néptánccal. A párkányi Kisbojtárban táncoltam 10 éven át. Rengeteg élményt adott. Ez volt az ami magával ragadt. Jó volt a társaság, sok helyre jártunk fellépni. Szép lassan belém szivárgott a ritmus. Úgy is mondhatnám tudatosan belénk verték és mi ezt nem vettük észre. Közben 8 évig zenét is tanultam. Aztán jött a középiskola Komáromban, ahol a Hajósban majd a Fesztyben folytattam a táncot. Majd elkerültem Nyitrára, főiskolára. Itt kezdődtek a problémák. Teljesen kibillentem az egyensúlyból. Új környezet, új emberek, semmi néptánc. Nem volt mibe kapaszkodnom. Ez oda vezetett, hogy egyre többet jártam Komáromba, Újvárba, Győrbe és Pozsonyba táncházakba és egyre kevesebbet voltam Nyitrán. Ez nem vezetett sehova, így összecsomagoltam és Pozsonyba mentem. Az Ifjú Sziveknél először civil szolgálatos katonaként, majd a szolgálat lejártával szerződtetett táncosként dolgoztam. Pedig nem akartam hivatásos táncos lenni. Úgy gondoltam, hogy a néptánc nekem értékesebb annál hogy én ezt parancsra csináljam. Aztán láttam a „Muzsikáltam én...” – Zenészek táncai című Szivek műsort és rájöttem, itt nem erről van szó.

Miért volt annyira meghatározó ez az előadás az életében?

Azt adta vissza amit a gyűjtések. Nem színpadi kényszert láttam, hanem természetességet és hitelességet. Nem az volt a lényeg, hogy lenyűgözzék a nézőt azzal, hogy 50 pár egyszerre ugyanazt, ugyanúgy csinálja. Ráadásul olyan zenészek táncai lettek színpadra állítva, akiket zenészként nagyon tisztelek, mint például Kodoba Béla vagy Zerkula János. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember közelebb kerüljön elődei életviteléhez, lássa hogyan éltek azok az emberek, akiknek még mindennapos volt az amit ma már sokan csak színpadon láthatnak. Úgy gondolom, ahhoz, hogy két lábbal álljunk a földön a múltból kell kiindulni.

Azóta már Ön is az Ifjú Szivek tagja. Járt Ausztráliában és egy hónapja tértek haza Észak Amerikából. Milyen volt a fogadtatás?

Kiváló. Nagy és lelkes nézőközönségünk volt. 13 előadásunk volt. Jártunk Detroitban, Bostonban, Torontóban, Montrealban, de a Broadway-n is felléptünk. Kellemes meglepetés volt, hogy, az előadásokra az amerikai magyarokon kívül a kínaiaktól kezdve, íreken keresztül mindenféle nemzet eljött. Kíváncsiak voltak, aztán megtetszett nekik és végigtapsolták az előadást.

Párkányból a Broadway-ra. Hogy fogadták az ismerősök, barátok?

Sokan azt gondolják, hogy nem egy igazi hivatás ez. Mások nem is tudják, hogy ugyanúgy dolgozunk mint bárki más – napi 6 óra táncpróbánk van minden munkanapon. A barátok pedig először meglepődnek aztán örülnek neki, hogy azt csinálom amit szeretek.

Az Ifjú Szivekben most már 3 ember is Párkányból származik. Milyen érzés ez?

Nagyon jó. Párkányból mindig sokan táncoltak Pozsonyban vagy a Szivekben vagy a Szőttesben. Ennek az az oka, hogy Párkányban él Hégli Marianna, aki csodálatos módon képes megszerettetni a néptáncot a gyerekekkel. Nem csoda így, hogy a Kisbojtárt sokan sok helyen ismerik és jó pár díjat tudhat magáénak. Ezért is tartom fontosnak, hogy a szülők ne féljenek beíratni gyereküket tánccsoportokba. A gyerekek megtanulnak közösségben viselkedni, fejlődik a hallásuk, ritmusérzékük, mozogásuk. Egyszóval jó irányban fejlődnek, nevelődnek, úgy hogy közben kiválóan szórakoznak. Nagyon jó alap az élethez még akkor is ha nem lesz belőlük hivatásos táncos. Mi pedig segítünk ebben. Az Ifjú Szivek táncosai több csoportnak készítettek már koreográfiát. Én is járok táncházakat tartani és zenekarunkkal, a Varjassal, sokfelé megfordultunk már Szlovákiában és Magyarországon is.

Szeptembertől Pozsonyban is lehetőség nyílik a Magyar Táncművészeti Főiskola táncpedagógiai szakára járni. Ön is jelentkezik?

Természetesen. A népművészetben mindig nagyon sokat lehet fejlődni. Ez az iskola pedig az egész világon ismert. Táncpedagógusi végzettséget ad, amivel később, ha a hivatásos tánccal fel kéne hagynom, el tudok majd helyezkedni. Mert ugye a tánc nem egy nyugdíjas szakma. De az is lehet, hogy pont ezért ilyen jó.