A szlovákiai magyar politika dilemmái

A Híd bejutott a parlamentbe és tagjává vált egy olyan kormánykoalíciónak, amely az egymással nagyon kevés egyezést mutató SNS-t, Smert és Sieťet tömöríti, míg az MKP sorozatban harmadszor sem tudott bekerülni a törvényhozásba.

Az alábbi írás célja, hogy választ adjon két alapvető, az érdekképviseletünk sorsát boncolgató dilemmára. Mindkét jelenség egy-egy olyan alapvetéssel függ össze, melyet a bársonyos forradalom és a (cseh)szlovákiai demokrácia óta magától értetődőnek tekintettünk, de március után alapjaikban kérdőjeleződtek meg. Az egyik az MKP, a másik pedig a Híd számára fog óriási problémákat okozni a jövőben.
 Az első ilyen alaptétel, hogy a szlovákiai magyar politikai pártok ugyan rendelkeznek jobb- és baloldali elemekkel is a programjukban, de van az a csoportosulás, amellyel soha, semmilyen körülmények között nem közösködnek: a nacionalisták és az utódpártjaik. Az SNS és a Smer egyértelműen ebbe a csoportba tartozik (még ha Danko igyekszik is lerázni magáról a slotai örökséget), ehhez képest legalább négy évig egymást fogják védeni a Híddal, értelemszerűen egyre vállalhatatlanabb ügyek kapcsán.
 A második dilemma az önálló érdekképviselet sorsával kapcsolatos. Az MKP átmeneti állapotnak tekintette a parlamenten kívüliséget, de a sorozatban harmadik kudarc felveti azt a komoly kérdést, hogy van-e esélye a parlamentbe jutásra egy tisztán etnikai pártnak. Az MKP szavazóbázisa négy százalék környékén stabilizálódik, ami nem kicsivel kevesebb, mint a bejutáshoz szükséges öt százalék, így megkérdőjeleződik az önálló, tudatosan etnikai politizálás jövője. Ördögtől való szövetségek? A szlovák politikai környezetben mindig léteztek olyan pártok, melyek a nacionalizmusra és a populista ígéretekre építettek – a mečiari HZDS, az SNS vagy a Smer kivétel nélkül felhasználta a magyarkártyát, ha a rövid távú politikai érdekei úgy kívánták. Kőbe vésett szabálynak számított, hogy a magyar érdekképviselet ezzel a csoportosulással nem közösködik: egyrészt azért, mert a másik fél részéről sem mutatkozott hajlandóság az együttműködésre, másrészt erkölcsi megfontolások miatt. Ezúttal viszont akadt ajánlat, a Híd pedig gyakorlatiasan viselkedett, saját programjának egy részét feladva kötött alkut két nagyon szokatlan partnerrel.
 Mennyire lesz törékeny a koalíció? Az SNS mérsékeltebb és gyakorlatiasabb, mint korábban volt. Andrej Dankónak nem áll érdekében a hagyományos nacionalista témák forszírozása, mert azzal – egyelőre – nem nyer szavazatokat, és többet veszíthet. Ez nem azt jelenti, hogy a nacionalizmus eltűnt a szlovák közéletből, épp ellenkezőleg: meggyökeresedett és természetesnek vesszük, a magyar vonatkozású problémák pedig nem érik el a társadalom ingerküszöbét. A Smer szintén mérsékeltebbé vált, a pragmatikus magyar–szlovák viszony miatt Robert Fico stratégiája rövid távon aligha változik meg. Magyar vonalon abszurd módon akár súlyosabb arcvesztés nélkül is megúszható a koalíciós négy év. A konfliktusokat kerülő szlovákiai magyar csendes többségnek még meg is lehet magyarázni az alkut azzal az érvvel, hogy pár millió euró a kisebbségi alapban és néhány kilométer autópálya kézzelfogható eredmény – más pedig nem számít.
 Az SNS–Smer együttműködés a Hídnak teljesen más területen okoz váratlan problémákat. Mind a két koalíciós partner egy olyan Szlovákia szimbóluma, melyet a korrupció, a lenyúlás, az ország leépítése hat át. A párt értelmiségi holdudvara korábban szívesen tekintette a Hidat olyan progresszív formációnak, amely a demokrácia előretolt helyőrsége és garanciája. Romantikusabb olvasatban: a szlovákiai magyarok mindig felléptek a diktatúrákkal és az önkénnyel szemben. Ez a kép most összeomlott és a borítékolható korrupciós botrányok, valamint az, hogy a szlovák sajtó már közel sem bánik kesztyűs kézzel Bugárékkal, egyre inkább aláássa a Híd hitelességét. A párt még a márciusi választásoknak is a progresszív értelmiség zászlóvivőjeként futott neki, négy év múlva pedig a jobboldali és demokratikus értékeknek hátat fordító formációként tekintenek csak rá. Még akkor is, ha a háttérből megfogalmazódó és idővel borítékolhatóan egyre erőteljesebben prezentált olvasatok a „történelmi kiegyezést” és a szélsőségesek elleni fellépés szükségességét fogják megnevezni a koalíció indokaként. Van jövője egy etnikai pártnak?
 Az MKP számára a választások a lehető legrosszabbul alakultak. Nem pusztán azért, mert harmadszor sem sikerült bekerülnie a parlamentbe, hanem mert a párt magához képest egy tarka és friss listával, nem utolsósorban a belső konfliktusok minimálisra korlátozásával is gyengébb eredményt ért el, mint az előző két választás idején. Jelen sorok írásakor az MKP-nak sem elnöke, sem elnöksége nincs, a tanácstalanság pedig tapintható: nem látszik, merre van a kiút a jelenlegi helyzetből, miként hozhat az MKP öt százalék fölötti eredményt a jövőben. Felerősödtek azok a hangok, melyek szerint sehogy – ledöntve ezzel egy újabb tabut és megindítva a párbeszédet arról, van-e egyáltalán jövője egy pusztán etnikai pártnak. Az MKP, bár nem volt parlamentben az elmúlt tíz évben, elhasználódni látszik, a magyar közösség politikai képviselete pedig egy olyan problémával küszködik, amely a szlovák társadalmat legalább annyira érinti. A szlovák politika alapvető problémája ugyanis, hogy a politikusok és a politikai pártok sem tudtak hosszú távon hiteles megoldásokat kínálni az állampolgároknak. A politikusok iránti bizalmatlanság magas, politikai formációk jönnek és mennek, a KDH kiesésével gyakorlatilag az átalakuló SNS maradt az egyetlen párt, amely legalább két évtizede a politikában van. Mégis, a frusztrációt a szlovák szavazók legalább a választási rendszer keretei között levezethetik, hiszen folyamatosan frissül a pártok felhozatala: minden egyes választáson bekerül legalább egy új párt a parlamentbe, a márciusi választásokon pedig a Sieť, Kotlebáék és Kollárék is átlépték az ötszázalékos küszöböt a visszatérő SNS-szel együtt. A szlovákiai magyar társadalomnak nincs hol kieresztenie a gőzt, mert öngyilkosság új etnikai pártot alapítani, esélytelen, hogy önállóan át tudná lépni a parlamenti küszöböt. Így a frusztrált szavazók egyszerűen nem mennek el választani. A márciusi eredmények rámutattak arra, hogy hiába több az új arc, az MKP nem képes átlépni a saját árnyékát. Ez pedig komoly problémákat okoz abból a szempontból, hogy mennyire őszinte lelkesedéssel képesek a helyi aktivisták végigvinni még egy kampányt, ha hiányzik a sikerélmény. Lehet ugyan reménykedni a Híd összeesésében, de egy hatalmon levő párt nehezen omlik össze magától, és az elszivárgókból sem lesznek automatikusan MKP-szavazók. A helyzetet tovább bonyolíthatja, ha valóban alakul egy új párt, akár etnikai, akár régiós alapon, akár egy szlovák párt magyar részlegeként történik mindez, hiszen tovább gyengülhet az MKP bázisa. Lesz mit kitalálni a stratégáknak a júniusi tisztújítás után. Az MKP és a Híd tehát egyaránt komoly veszélybe került, szélsőséges esetben akár az is elképzelhető, hogy a szlovákiai magyar politikai képviselet teljesen eltűnik négy év múlva, miután mindkét párt leépítette magát. Ennek a szkeptikusok ugyan még örülhetnének is, rá lehetne fogni, hogy új kezdetet látunk, de helyénvalóbb a pesszimizmus. A megújulásnál jóval nagyobb az esélye annak, hogy a közösség megszokja és természetesnek veszi a kisebbségi érdekképviselet hiányát. Társadalmunk túlélése szempontjából fontos, hogy a pártok jó válaszokat adjanak a problémákra – érdemi politikai érdekképviselet nélkül ugyanis folytatódik a magyarság rohamos gyengülése. Tokár GézaA szerző politológus, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője