A szlovák és magyar történelemtudomány fogalmi és nevezéktani eltérései

HORBULÁK ZSOLT

A napjainkban kiadott, a szlovák–magyar közös múlttal foglalkozó kiadványok jelentős része az ilyen kérdéseket kívánja tisztázni, az egyik fél álláspontját bemutatni a másiknak, vagy – másik megoldásként – egy-egy kérdéskörben mindkét szempontot ismertetni.

E látványos és olvasmányos, esetenként az emócióktól sem mentes interpretációkon kívül a közös múlt feldolgozásának azonban van egy szárazabb része is: a minden tudományágban alapvető fontosságú nevezéktan. A fogalmak használata, a kifejezések előfordulásának gyakorisága, milyen részlet kap nagyobb hangsúlyt, de az ideológiai háttér is jelentős értelmezésbeli különbségek hordozója és okozója. Az alábbiakban megkísérlem bemutatni a mai uralkodó szlovák szakmai álláspontot a legfontosabb kortárs szlovák szakmunkák feldolgozása alapján.

A személynevek írásmódja

A közös múlt interpretálásának egyik legismertebb és legtöbbet vitatott problémája a személynevek írásmódja. A kérdésben a Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézete is állást foglalt. A szlovák nyelv helyesírási kézikönyve a következőket írja a Történeti nevek írása a szlovák történelem magyarországi korszakából című részben: „A szlovák történelem magyarországi (1918-ig tartó) időszakában előforduló mindeddig nem egységesen (kiegészítő vagy magyar helyesírással) íródott személynevek a szlovák helyesírás szabályai alapján történik; eltávolítódnak a kettőzött és egyéb funkció nélküli betűk, leginkább a h, írásmódjuk a ritmustörvény szabálya alá tartozik. Például: Pázmány írásmódja Pázmaň, Rákóczi/Rákóczy írásmódja Rákoci, Forgách/Forgács írásmódja Forgáč, Zichy írásmódja Ziči, Bercsényi írásmódja Berčéni stb. Az i és ý írása esetén ezekben a nevekben úgy kell eljárni, hogy a magánhangzók és mássalhangzók – kivéve a kemény [nem lágy vagy jésített] d, t, n – után i-t kell írni (Šemšei, Šomodi, Ebergéni, Ňári, Kohári, Čáky, Károli, Tököli). A d, t, n kemény mássalhangzók után y-t kell írni (Erdődy, Nádašdy, Platy). Kivétel a Bočkaj név, ezt a megszokott j formával írjuk. Szlovák formában azokat a neveket írjuk, amelyek történetileg fellelhetők ilyen alakban (Svätojánsky, Kubínsky, Palucký a magyarosított Szentiványi, Kubínyi, Palugyai helyett).”

Meg kell jegyezni, hogy ez a szabály kizárólag a történeti Magyarország területén általában magyarnak tekintett családnevekre vonatkozik. Az osztrák, német vagy más külföldi eredetű, Magyarországgal kapcsolatba került és itt jelentős tevékenységét kifejtett személyiségek neve nem tartoznak a szabály hatálya alá.

Bizonyos tendencia középkori és kora újkori személyek esetében, hogy amelyik nemzet a sajátjának tekinti, nemzeti nevén nevezi, a másik viszont latinos alakot használ. Ilyen eset például magyar Zsámboki János és a szlovák Ján Sambucus, a szlovák Komenský és magyar Comenius változat. Ez kivételes esetben előfordul fordítva is. A magyar Janus Pannonius szlovákul Ján z Čazmy, azaz Csezmicei János.

Mindezek ellenére igaz, hogy a magyar eredetű nevek szlovák átírása továbbra sem egységes. Időről időre előfordulnak polémiák. Az írásmód a szakirodalomban szerzőnként és kötetenként változik. Ennek érzékeltetésére az alábbi példák hozhatók fel:

Az akadémiai Dejiny Slovenska I. kötete az akadémiai helyesírás alapján jegyzi a neveket: Ján Huňady, Ladislav Huňady, Ladislav Siládi, Henrich Celjský. Ennek ellenére gyakori, hogy zárójelben feltüntet más változatokat is: Ján zo Sredny (Vitéz).

Hasonlóképpen jár el a II. kötet is. A szövegtörzsben például Štefan Bočkai, a regiszterben Bočkai (Bocskay) Štefan szerepel. Ugyanígy Pálfi (Pálffy) Fidél, Ilešházi (Illésházy) Mikuláš stb. Egy név esetében külön felhívja a figyelmet a magyar változatra: „Juraj Šucchal (a magyaroknál Szondy [György]).”

A III. kötet már általában csak egy változatot használ. Magyar nemzetiségű politikusok esetében a keresztnevet írják szlovákul, például Kossuth Ľudovít, Mocsáry Ľudovít, Tisza Štefan, Szapáry Július, Batthyány Ľudovít. A magyar kultúrkörhöz kötődő személyek esetében teljesen magyar változatot használ, például Kölcsey Ferenc.

A IV. kötet szintén nem alkalmazza teljes mértékben a szlovák helyesírási szabályzat paragrafusait. A Kossuth és Tisza nevek a magyar helyesírás alapján íródnak.

Egy önálló monográfia, Dušan Kováč Dejiny Slovenska (Szlovákia története) című könyvében különbséget tesz a középkori és kora újkori személynevek esetében. A meghonosodott formákat a szlovák helyesírás szabályai alapján írja: Matúš Čák vagy Ján I. Zápoľský. A 19. század magyar nemzeti politikusai esetében a magyar helyesírás szerint jár el: Lajos Kossuth, Kálmán Tisza, István Tisza, Gyula Szapáry vagy Kálmán Széll.

A Vojenské dejiny Slovenska I. (Szlovákia hadtörténete) általában a szlovák módozatot használja: Ján Huňady, de arra is van példa, hogy az első előforduláskor a hivatalos szlovák névalak után közli a nevet a magyar helyesírás szabályai szerint is: Juraj Dóža (Dózsa).

A névhasználatot illetően a legnagyobb variációk a Szlovákia hadtörténetének II. kötetében találhatók. Természetesen itt alapvetően a jelenleg elfogadott koncepció alapján íródnak a családnevek, azaz František Vešeléni, Peter Zrínsky, František I. Rákoci, Michal Apafi, Adam Forgáč, Štefan Bočkaj stb. Ennek ellenére előfordulnak más megoldások is: II. Rákóczi György, „Juraj II. Rákoci” és „Juraj II. Rákoczi” is.

A III. kötet alkalmazkodik a szlovák helyesírási szabályzathoz, csak Sirmai, Betlen, Forgáč stb. fordul elő. E kötetben az idegen nevek esetében is van alternáció. Míg egy képaláírás „Ľudovít Souches”-t ír, máshol „Louis de Souchés”-vel találkozunk. A variáció több más helyen is előfordul. A könyv szokatlan szlovákosítást is alkalmaz, mikor az osztrák generális nevét „Ján Špork”-nak írja, miközben később Johan Špork szerepel. Német–szlovák alak egyidejű feltüntetése például Juraj Štefan Würmb (Vrbna) is.

A hivatalos, csak a szlovák helyesírás szabályai által írt neveket nem használja Milan S. Ďurica sem Dejiny Slovenska a Slovákov (Szlovákia és a szlovákok története) című kötetében. Egyrészt a személyneveket szlovákul írja, például František Nádašdi, František Frankopan, másrészt alkalmaz kettős megoldást is: Juraj Selepčéni, majd zárójelben Szelepcsényi, Leopold Kolonič (Kollonich), Tomáš Pálfi (Pálffy) stb., de akár kizárólag magyart is: Ferenc Kazinczy, Ľudovít Košút (Kossuth Lajos), „János J. Majláth magyar gróf”.

Végül meg lehet még említeni, hogy Dušan Čaplovič is társzerzője volt egy 2000-ben megjelent országtörténetnek Dejiny Slovenska címmel. A könyv az elfogadott szokásjog alapján írja a személyneveket: Mikuláš Pálfi, Žigmund Bátori, Štefan Iléšházi, František Vešeléni, František Nádašdi, Peter Zrínsky, František Frankopan stb., de előfordul František II. Rákóci, Károly Zay, Kálmán Széll, Lajos Kossuth, Mihály Károlyi.

A Monarchia nevének használata

Az élőbeszédben, de nyomtatott munkákban is elterjedt, hogy egy-egy régió korábbi megnevezését használják későbbi korok esetében is. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-től 1918-ig állt fenn. Ennek ellenére előfordul, hogy a Habsburg-kézben levő territóriumokat a teljes 19. század, sőt egészen a 18. század második felétől ezzel a névvel illetik.

A településnevek

A településnevek megnevezésére általában az aktuális hivatalos szlovák neveket használják. Ez akkor is bevett szokás, amikor olyan helységekről van szó, amelyek esetében a szocializmus alatt ideológiai okokból elvették a „szent” jelzőt: Liptovský Mikuláš – Liptovský Svätý Mikuláš – Liptószentmiklós, Martin – Turčiansky Svätý Martin – Turócszentmárton, Žiar nad Hronom – Svätý Kríž nad Hronom – Garamszentkereszt, Jur pri Bratislave – Svätý Jur pri Bratislave – Pozsonyszentgyörgy.

Ezt a nevezéktant használja az akadémiai Dejiny Slovenska I. kötete. Ennek ellenére, akárcsak a személynevek esetében, sokszor előfordul zárójelben a régies név is: (Nemecká) Ľupča, vagy Nemecká (Partizánska) Ľupča.

Az akadémiai Dejiny Slovenska II. a településnevek estében is megengedő. Például Párkány neve „Parkan (Štúrovo)”, vagy „Štúrovo”, esetleg „Štúrovo (Parkan)”.

A bevezetőben leírtakhoz leginkább az akadémiai Dejiny Slovenska idomul, III. és IV. kötetében csak a bevett szlovák nevek szerepelnek, így többek között Bratislava, Štúrovo s a többi.

Dušan Kováč könyve színesebb nevezéktant használ. Rendszeresen használja a Prešporok megnevezést is, és előfordul a „Parkány (Štúrovo)” névhasználat is.

Szlovákia hadtörtének I. kötete a hivatalos nevezéktant használja. Magyar vagy régies szlovák forma a nemesi előnevek leírásánál fordul elő: „Frank zo Sečian (Szécsény)”, „Pongrác zo Svätého Mikuláša (Liptovského)”.

A településnevek esetében is több változattal lehet találkozni Szlovákia hadtörténetének II. kötetében. A mai Szlovákia területén található települések neve természetesen szlovákul íródik: Levoča, Fiľakovo, Bratislava stb. Előfordul, hogy a mai Magyarország területén található településeket is szlovákul írja, például „Ostrihom”, de előfordul a város említése a kortárs török nyelven is: Estergon. Előfordul, hogy zárójelbe a magyar név kerül: „Zálužie (Újlak)”. Egy korábbi és egy jelenlegi megnevezés feltüntetése nem csak ideológiai okokból magyarázható átkeresztelések esetében fordul elő, hanem amikor a magyar települések szlovák nemzetébresztőkről való átnevezéséről van szó. Ilyen eset többek között „bitka pri Parkani (Štúrovo) [párkányi csata]” vagy: „Čeklís (Bernolákovo)”. Az előbbi név még más változatokban, illetve többször törökül is előfordul „Parkán”, „Parkan”, „Džigerdelen”. Hasonlóval Érsekújvár esetében is találkozunk: „Nové Zámky (Érsek Ujvár, Neuhäusel, Castelnuovo)”.

A III. kötet is először tünteti fel az átnevezett települések első nevét: Čeklís (Bernolákovo).

Milan S. Ďurica a településnevek estében is gyakran kétnyelvű. Az általában szlovákul megnevezett szlovák települések mellett előfordulnak az alábbi megoldások: „Iglov – Špisšká Nová Ves”, „Sečany (Szécsény)”, „Bratislava (Possonia)”. Ezenkívül, a vizsgált munkák között egyedüliként, használja a történeti szlovák neveket: Turčianský sv.[ätý] Martin.

Dušan Čaplovič munkája mai neveket használ, Bratislava, Trnava, Stoličný Belehrad, Ostrihom.

A kiegyezés megnevezése

A kérdés megértéséhez tudni kell azt, hogy amíg a magyar nyelvben használatos Magyarország kifejezés ugyanúgy vonatkozik a jelenlegi „trianoni” Magyarországra, mint a „történeti” vagy „nagy” Magyarországra, a szlovák nyelvben az első esetben a Maďarsko megnevezés terjedt el, a második esetben pedig az Uhorsko szó használatos. Kivételre akad példa. Az akadémiai Dejiny Slovenska II. kötete a tizenöt éves háború tárgyalásakor írja, hogy „a következő időszakban a törökök Délnyugat-Magyarországon bevették Kanizsát”.

Az 1867-es kiegyezés megnevezésére a magyar köz- és szaknyelv az osztrák–magyar kiegyezés megfogalmazást használja. A szlovák szakirodalom viszont kettőt is ismer: rakúsko-uhorské vyrovnanie és rakúsko-maďarské vyrovnanie. Az utóbbi formát használja az akadémiai Dejiny Slovenska III. és IV. kötete. Dušan Kováč a rakúsko-uhorské vyrovnanie kifejezést használja, Milan S. Ďurica úgyszintén. A Vojenské dejiny Slovenska III. kötete a rakúsko-maďarské szókapcsolatot részesíti előnyben.

A különbség arra vezethető vissza, miként tekintenek a kiegyezést létrehozó felekre. Ha a két ország kapcsolatára helyezik a hangsúlyt, rakúsko-uhorské vyrovanie-ról beszélnek. A rakúsko-maďarské vyrovnanie megfogalmazást használók azzal érvelnek, hogy a kiegyezés tulajdonképpen a Habsburg-dinasztia és a magyar nemesség között jött létre. Ez utóbbi szűkebb értelmezésben benne foglaltatik az is, hogy az egységes állam létrehozásából Szlovákia kizárattatott.

A „magyar” kifejezés fordítási változatai

Szintén érdekes kérdés, mikor fordítják a „magyar” kifejezést „uhorské”-ra vagy „maďarské”-ra. Ebben nincs egységes álláspont, bár a „maďarský” jelző gyakoribb. A különbség abban áll, mikor vonatkozik a „magyar” kifejezés inkább országos, és mikor inkább nemzeti értelemben. A Magyar Tudományos Akadémia nevét nagyobb valószínűséggel fordítják „Maďarská akadémia vied”-re, a Magyar Államvasutak viszont inkább lehet „Uhorské štátne železnice”.

Az ilyen példák a szlovák szakmunkákban ritkák, de azért időnként előfordulnak. Horváth-Valach Pénztörténetében az egyik helyen a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank a Peštianska maďarská obchodná banka fordításban szerepel, de egy másik esetben a Magyar Általános Hitelbank Uhorská všeobecná úverná banka alakként van feltüntetve.

A nemzetiségi kérdés

A magyar történetírás az ország területén elő más, jelentős számú etnikumokkal való együttélés problematikájára a „nemzetiségi kérdés” kifejezést használja. A szlovák történetírás úgyszintén az ekvivalens „národnostná otázka” kifejezés használatával él. E két esetben mégis jelentésbeli különbség áll fenn. A kortárs nemzeti érzelmű szlovák politikai elit a többi nemzetiséggel együtt azt óhajtotta, hogy a hat nemzetet – a magyart, a szerbet, a románt, a ruszint, a németet és a szlovákot – egyenjogúnak ismerjék el.

Az ellentét a nemzetiségi kérdés kortárs megoldási javaslataiban keresendő. Míg a magyar történelemtudomány akkor is és ma is nemzetiségekről beszél, a szlovák nemzeti mozgalom már akkor nemzeti státuszt szeretett volna kiharcolni magának. Mindebből kifolyólag, bár a szlovák történettudomány is a „nemzetiségi kérdés” problémaköréről beszél, a kifejezés érzelmi töltete meglehetősen közel áll a „nemzeti kérdés” köréhez. Dušan Kováč így fogalmaz: „A szlovák nemzet, akárcsak Magyarország (Uhorsko) más népei, az etnikai csoport szintjére degradálódott.”

A különbség Horvátország jogállását tekintve is létezik. A magyar jog-, állam- és történelemtudomány a horvátkérdést mindig is külön kezelte a többi nemzetiség (nemzet) kérdésétől. Ez abból eredt, hogy Horvátország önálló államként csatlakozott a Magyar Királysághoz 1102-ben, és az önigazgatás valamilyen szintjén önállóságát mindvégig meg is tartotta. Ezt a különbséget a szlovák történetírás valamennyi elemzett munkája, Anton Špiesz kivételével, következetesen összemossa.