A szlovák Borkopf fogadtatásáról

Deák Renátának köszönhetően Talamon Alfonz posztumusz műve, a Samuel Borkopf…, mely a szerző írásai közül torzó volta ellenére is a leggazdagabb recepciótörténetet tudhatja a magáénak, már hozzáférhető szlovákul is (Pozsony, Kalligram 2001). A mű szlovák fogadtatása alapvetően kedvezőnek mondható.

Pavel Matejovič írásának (Dominofórum 2002/2, 18.) indítása és első rövid fejezete a belle epoque-ként megidézett századelő multikulturális (nemzetiségi és vallásfelekezeti sokszínűség) Közép-Európájának hangulatos, a tragikus vagy végzetes eseményeket is humorral oldó rajzaként jellemzi a művet. Jelentőséget tulajdonít tehát a cselekménytér külső, földrajzi és történelmi vonatkozásainak, sőt, a korabeli reáliák ismeretét feltételező olvasat indokoltságát a szerző szándékaival (homályos és ingoványos, mert ismeretlen terület — teszem hozzá halkan) is igyekszik legitimizálni. Kiemeli a kocsma demokratikus és liberális szellemiségét: a SB ivója olyan tér, ahol „elmosódnak a felekezeti, osztálybeli és nemzetiségi különbségek”. Talamon „féktelen” és „tékozló” stílusát a líraiság és az epikusság, a költészet és a próza határvidékén helyezi el. Főként azok a terebélyes mondatkonstrukciók, írja, amelyek az apollinaire-i asszociatív írásmódra emlékeztető, burjánzó képekkel telítettek, átírhatók volnának szabad verssé is. A mű töredékességét és ebből adódó műfaji labilitását, másokkal ellentétben, nem fogja fel hiányosságként, ráadásul épp ez a befejezetlenség, a cselekmény elhatároltságának a hiánya és az elbeszélés áradásszerű célnélkülisége vagy öncélúsága okán hozza kapcsolatba Talamon írásmódját Hrabal némely hasonló stílusjegyeket mutató „folyékony halmazállapotú” szövegével. Kitér továbbá a történetek anekdotikus és burleszk hagyományelemeire, zárásként pedig a fordítás helyenkénti nehézkességét emlegeti föl. Tegyük hozzá, egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzetben a fordító: megérte(t)ni és átlátni az oldalakon keresztül kígyózó mondatok szerkezetét, az egymásból kibomló mellérendelések tagolási rendjét, s mindezt egy olyan nyelven fogalmazni újra, amely hagyományosan kerüli a hosszú és összetett szintaxist, helyette jóval rövidebb és egyszerűbb mondattani szerkezetekkel operál, tehát eleve idegen számára a barokkos vagy szecessziós ornamentika. A magyar befogadók ezenkívül annyiban könnyebb helyzetben voltak, amennyiben a korábbi Talamon-művek már „megedz(het)ték” őket, és így a SB nyelvét nem érezték teljesen idegennek. A szlovák olvasók viszont — egy rövid részletet leszámítva — mindenféle előkészület nélkül, „in medias res” kapták kézhez ezt a kortárs magyar próza stílustendenciáihoz viszonyítottan is kivételes nyelviséggel bíró szöveget.

Matejovičcsal ellentétben az alkalmilag kritikát is írogató szlovák novellista, Vladimír Balla a fordítói teljesítményt tömören értékelve annyit mond: „le a kalappal” (Romboid 2002/1, 27-28.). Szerinte a mondatok sorjázása nem hat fékező erőként az olvasásban, a fordítónak sikerült a befogadó nyelven is visszaadnia e próza sajátos ritmusát, az idő felfüggesztésében és lebegtetésében érdekelt nyelvi mozgását, valamint teremtett világának összetéveszthetetlen hangulatát is. Nem tartja indokoltnak a manierizmus vádját, szerinte a monumentális mondatépítkezés egy olyan stílustektonika szolgálatában áll, amely a múltban való utazás már-már misztikus élményének felkeltésében érdekelt. Matejovičhoz hasonlóan Balla is felveti a Hrabal-párhuzam (a szlovák változatban is közölt Grendel-utószó visszhangjai?), illetve egy Hašek-párhuzam lehetőségét, bár nem az elbeszélésmód, hanem inkább a szereplők okán. Úgy tűnik, hogy a szlovákok inkább a cseh irodalom bizonyos tradíciói felől tartják megközelíthetőnek a SB világát, a mű magyar szépprózai hagyományba való beágyazottsága (Mikszáth- és Krúdy-reminiszcenciák) pedig rejtett marad a számukra.

Adam Bžoch meglehetősen rövid írásában, mely párhuzamosan fut a Balláé mellett a Romboid említett számában (lásd ugyanott), egy olyan gondolatmenetet fejt ki, amely rabja marad saját maga előfeltevéseinek. Mindenáron ugyanis regényként „akarja” olvasni Talamon művét, s így a szöveg véleményem szerint produktív — és a távolabbi (Esti Kornél, Szindbád) vagy közelebbi (Sinistra körzet) magyar irodalmi hagyományt tekintve sem társtalan — műfaji szinkretizmusát (elbeszélésfüzér, novelláskötet, illetve egy lehetséges regény közti billegés) koncepcionális tisztázatlanságként értékeli. Hiányolja az „egységesítő elvet”, az egyes fejezeteket összetartó belső „erőt”, az üzenetértékű és a cselekmény számára is irányadó „gondolatot”.

Benyovszky Krisztián