A széttartás jeleinek ilétoszi kumisza

A Kalligram Kiadó 2004-es kínálatából három — vércsoportját tekintve rokon — kiadványra szeretném felhívni azok figyelmét, akikhez ezek a könyvek eddig még nem jutottak el és azokét is, akikhez eljutottak, de még nem nyitották ki őket. Nem meglepő és nem is elítélendő tapasztalat a mai rohanó világban, hogy hetekig, esetleg évekig állnak polcainkon olyan könyvek, amelyeket azzal a határozott szándékkal vettünk meg, hogy az első adandó alkalommal — szabadság, könnyű influenzát követő lábadozás során — az elsők között olvasunk el majd a restanciatenger egyre növekvő halmazából. A szabadság valahogy mégis rövidebb, mindig rövidebb az elképzeltnél, az influenzát követő lábadozás óráit, napjait pedig már munkahelyünkön töltjük, köszönve a kordivatnak — betegszabadság helyett csak szabadságon voltunk. A végeredmény a már ismert helyzet — polcainkon, éjjeliszekrényeinken, asztalainkon a párbeszédre váró könyvek tornya néma szemrehányással figyelmeztet mulasztásainkra...

Az irodalom elméleti jellegű, non fiction szövegei bizonyos esetekben ma már speciális tudással, előképzettséggel rendelkező olvasóra számítanak. Az olvasni tudás képessége csupán a metafora szintjén bizonyul elégségesnek. A szövegek jelentése rejtett, a megszólalás módja erősen elitfüggő, miközben a szövegépítő eljárások elvonatkoztató és kirekesztő jellege elsősorban a fiatalabb generáció elméletíróit jellemzi.

Hasonló jelenséget figyelhetünk meg Németh Zoltánnak és Beke Zsoltnak a Kalligramnál tavaly megjelent könyve esetében. Mindketten arról próbálják — sikeresen — meggyőzni az olvasót, hogy ismerik az elméleti játék-/szövegtér aktuális elvárásait és szövegstrukturáló eljárásait, képesek-alkalmasak a nem beavatott olvasótól elzárkózó textus életre hívására/létrehozására.

Ha az elméleti szöveg megítélésének elit aspektusait vesszük figyelembe, tekintettel vagyunk programszerűen kozmopolita jellegére, azt kell mondanunk, hogy Németh és Beke sikeresen vették az akadályokat. Szövegeikben a kisebbségi komplexusaitól felszabadult egyenrangú partner hangján és nyelvén szólnak hozzá az egyetlen és oszthatatlan irodalom kérdéseihez.

A széttartás alakzatai a negyedik a Kalligramnál megjelent Németh-könyvek sorában, és arról győz meg bennünket, hogy a szépirodalommal is kacérkodó szerző (lásd pl. A perverzió méltósága című verseskötetét) igazi otthona az elméleti szövegek tájain keresendő. [Az az elméleti tudás, amely Némethet az átlag fölé emeli, szépíróként (nem szép szó, de jobb híján megteszi) teherként nehezedik rá.] A széttartás alakzatai, alcíme szerint Bevezetés a fiatal irodalom olvasásába azonban szerencsés módon, a kínálkozó lehetőségeket — a terepismeretet — kiaknázva profitál ebből a kétlakiságból. A kint is vagyok, bent is vagyok helyzet tudomásul vétele és egyidejű elszemélytelenítése Németh elméleti szövegterének erénye.

A könyv címe és alcíme között feszülő ellentét Németh szöveg-/világértelmezésének kulcsa. Az alcímben megjelenő Bevezetés a hagyományosnak tekinthető — összetartó — szövegmegközelítések, olvasatok fogalmi megjelenítéseként fordul szembe a címként fölérendelt, értelmezői (?) pozícióba emelt divergenciával-széttartással. Szándékosan profánul fogalmazva akár azt is mondhatnánk, hogy a fiatal irodalomról összefoglalóan végül csupán annyi mondható el, hogy FIATAL (szerzői életkorát tekintve: „Az én javaslatom — mint már utaltam rá — 1967, vagyis az 1967 után született szerzőket sorolom a fiatal magyar írók közé.” — írja az 50. oldalon).

Németh kötete azonban ennél többet kínál. A mai fiatal irodalom bizonyos alapkérdéseinek, bizonyos alkotóinak és bizonyos műveinek izgalmas, elméleti-kritikai kaleidoszkópja, de nem útikalauz. Olyan szövegtér, amelyben kanonizálók és kanonizáltak, a referencialitás és az areferencialitás, a szépirodalom és a kritika, a „szövegnők” és a férfiszövegek egymásnak feszülve, de egymás érvényét fel nem függesztve férnek meg egymással egy áttekinthetően megszerkesztett térben.

Németh kötetének szerkesztője az a Beke Zsolt, akinek „Jel”-en lét című munkája annak bizonyítéka, hogy a Kalligram következetesen vállalja fel az egyértelműen csupán egy szűk szakmai elit számára jelentéssel bíró szövegek megjelentetését is, nélkülözhetetlenül fontos lehetőséget biztosítva a FIATAL irodalom FIATAL teoretikusai számára. Beke tanulmányai ugyanis korántsem tartoznak a könnyen olvasható szövegek közé. ĺrásaiban a jel természetét vizsgálja — elsősorban — a vizuális költészettel való kapcsolatában: „a vizuális költészet nem más, mint a „jel”-ekkel történő írás. Minden „jel” a többi „jel”-hez való viszonyában artikulálódik, és teljesen függetlenül attól, hogy „fizikailag” milyen formában jelenik meg, a differencia folyamatában találja meg mindig már meghaladott értelmét.” — írja Beke (77. o.) Felveti a műalkotások közötti hagyományos — az értelmezést meghatározó — határok felszámolását, a teljesebb, a jelre nyitottabb kommunikáció lehetőségeként. A vizuális költészet olvasása érvényes lehetőségeként Bekénél a végtelen számú olvasat, az írásra írással felelés, a továbbírás jelenik meg, ugyanakkor egyértelműen és határozottan kizárja az önmagát kizárólagosnak és egyedül érvényesnek hirdető — hagyományosnak tekintett — olvasatot. (52. o.). Miközben a jel referenciajellegének — a valóságra vonatkozásának — kérdései foglalkoztatják (egyebek között), a szövegben megjelenik a fizikai valóság totalitásként való megismerhetetlenségének ismert dilemmája is.

Azok az olvasók, akik a szerző által felvetett kérdések elméleti körüljárása után esetleg a vizuális költészet történeti áttekintését várják, csalódnak, de egy olyan szövegtér, amely a linearitást és a referencialitást a priori negatívumként jeleníti meg, jellegénél fogva nem teljesíthet szövegvilág-idegen elvárásokat. Ez a „hiány” Beke kötetének komoly erénye.

Könyve utolsó írásában-tanulmányában-fejezetében, melyben a paranomázisnak a műalkotások értelmezésében betöltött szerepét járja körül, a szövegek/jelek ismételt — értelmező-átrendező-újraíró/újraíródó — feltűnése kapcsán Tőzsér Árpád költészetét is példaként hozza fel. Esetében az interpretáció meghatározó elemének a modern-posztmodern beszédmód együttjátszását tekinti. (172. o.)

Az elmélet, kritika, emlékezés helyzeteiben megszólaló Tőzsért a Milétoszi kumisz írásai alapján ítélve mintha fiatal pályatársainál kevésbé nyomasztaná az aktuális elméleti elvárások terhe. Pontosabban fogalmazva, Tőzsér a fenti két szerzőtől eltérően szélesebb, elméletileg kevésbé felkészült közönséget is megszólítani képes módon kommunikál feltételezett olvasójával, miközben a szövegtérbe vont elméleti háttér mégis releváns módon formálja a mondottakat. Némethhez és Bekéhez hasonlóan őt is foglalkoztatja a mű/alkotás és a referencia(litás) viszonyának úgy tűnik megkerülhetetlen kérdése, a modern és posztmodern súrlódási felületei... Akárcsak Németh, ő sem kerülheti/kerüli meg a működő kritikai kánon kirekesztő jellegének és hitelességének kérdéseit.

A széttartás alakzataihoz hasonlóan a Milétoszi kumisz is folyóiratokban már korábban publikált szövegekből szerkesztett válogatás (egyébként Beke könyvének szövegegységei is megállják önállóan a helyüket). Ellentétben A széttartás alakzataival, a Tőzsér-válogatás ugyanakkor a szövegek eredeti megjelenési helyét is közli (filológusszívet is megörvendeztető módon; egyébként ennek a könyvnek is Beke Zsolt a szerkesztője). Az olvasó tájékozódását mindkét esetben névmutató (A széttartás alakzatai esetében név- és tárgymutató) segíti.

Talán a lehetetlent kérem számon, mikor azt szeretném, ha az említett három könyv arca látványában is megjelenítené a szövegekben — rokonságuk ellenére — mégis jelenlévő másságot, így is segítve a reménybeli vásárló-olvasó tájékozódását. Tőzsér szövegei széles réteget képesek megszólítani, Németh közönsége szakmailag alaposan felkészült és naprakészen tájékozódó, Beke szövegei azonban csupán a vájtfülűeknek/hez szólnak. Az egyébként kifogástalan minőségű könyvtestek azonban ezeket a másságokat — szerencsésnek nem nevezhető módon — nem jelölik.

Dusík Anikó