A szellemi folytonosság megőrzése

Kötődések és távlatok címmel a Nap Kiadó gondozásában nemrégiben jelent meg az a kötet, amely Kiss József publicista és történész, a történettudományok kandidátusa, a Szlovák Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézete munkatársának írásait tartalmazza.

A kisebbségi múltidézés és önértéktudat című, 1996-ban kiadott előző válogatás után ez a szerző második olyan kötete, amelyben a főként az Új Szóban napvilágot látott közlemények és a Pátria rádióban elhangzott interjúk szerepelnek. Kiss Józseffel új könyvéről, a történeti publicisztikáról és a szlovákiai magyar szellemi élettel szembeni új kihívásokról beszélgettünk.

A Kötődések és távlatok cím olyasmit is sugall, hogy az elmúlt bő egy évtizedben közölt írások, illetve az azokból összeállt két kötet közt egyrészt időbeli távolságok vannak, másfelől pedig tartalmi kötődések. Milyen kapcsolódásokról beszélhetünk?

A Kötődések és távlatok előszavában is jeleztem, hogy a második kötet bizonyos értelemben az első folytatása, de nem a szó lineáris értelmében. Az első kötetben szereplő írásoknak ugyanis egyfajta szemléleti tisztázódás a lényege, elhatárolódás a korábbi évtizedek eltorzult szemléletétől, aminek számomra személyes konzekvenciái is voltak, vannak. Ezek a közlemények arra az időszakra reagáltak, amikor megszűntek a tabuk, és lehetőség nyílt azoknak a fehér foltoknak az eltávolítására, amelyek különösen mély nyomokat hagytak kisebbségi közgondolkodásunkban, illetve a közgondolkodás történeti tudattal érintkező tartományaiban. Az új könyvben szereplő írások újabb reagálások az első kötetben taglalt témákra, eseményekre. Bizonyos évfordulók – s ez főként a II. világháború vonatkozásában jelentkezett – újabb fénytörésbe kerültek, tehát olyan érzése is lehet az olvasónak, hogy sokszor maga a hangnem is változott: kritikusabbá vagy éppen enyhébbé vált az értékelés az előző időszakhoz képest. Természetesen, ez magának a műfajnak a lényegéből adódik.

Mi ennek a műfajnak a lényege?

Történeti publicisztika ez, amelynek a műfaji sajátosságai megítélésem szerint nem szoríthatók valamiféle defíniciók, sémák közé. Egyszerűen arról van szó, hogy történelmi folyamatokra, eseményekre, személyiségekre az adott helyzetben ható eleven közgondolkodás szemszögéből tekintünk vissza, valahogy a mából vetítünk rá fényt. Ez nem azonos a történeti népszerűsítéssel, mert az elsősorban a tálalás stílusának kérdése. Inkább egyfajta gondolati áramkör, a múlttal folytatott párbeszéd, ám ennek a dialógusnak tiszteletben kell tartania az események, folyamatok történeti beágyazottságát, s e mozzanatok nem szakíthatók ki tetszőlegesen, önkényesen a korabeli közegből. A történeti publicisztika éppen ebben az értelemben nem azonos mondjuk a hagyomány politikai beszédekben érvényesülő megközelítésmódjával. A politikai beszédekre kevéssé jellemző – ha ez egyáltalán tetten érhető bennük – a történetiség tiszteletben tartása. Azokban a múltba tekintés, a múltból kibontható aktuális üzenet eléggé szabadon közlekedik korszakhatárok között. Elég például arra a rendszerváltás után ugyancsak eluralkodott tézisre utalni, amely a magyarság államalapítás utáni befogadókészségét egyszerűen történelmietlenül átemelte a modern nemzetek formálódásának időszakába. S erre Közép-Európában közismerten a nemzetek egymással való szembenállása volt jellemző, vagyis a kölcsönös nacionalizmus, a korábban nemzetté vált közösségek uralmi törekvése a később azzá formálódókkal szemben. Teret nyert egy felfogás és állítás, amely mintegy időtlenné tette az úgynevezett magyar befogadókészséget. A történetiség elveinek betartására kell épülnie ennek a publicisztikának, de mindig a közgondolkodás pillanatnyi kívánalmaiból következő indíték a meghatározó. Tudniillik, feltehetően a történeti publicisztika művelője is olyan ambícióval lép föl, hogy felcsigázza a társadalom kíváncsiságát. Ez a befolyásolni akarás motiválja aztán, hogy a történeti publicisztika művelője milyen témát igyekszik megragadni a múltból, és azt a mából kiindulva értelmezni, megtalálni, mi a mához szóló üzenete.

A pillanatnyi jelen sugalmaz, de mi az értékelési szempont és alapállás?

Arról beszéltünk, hogy ennek a publicisztikának egy objektív történeti képre kell épülnie. De ezen belül is vannak különböző látásmódok. A kérdés az, hogy mennyire tükröznek egy demokratikus értékrendet, ami viszont nem azonos mai fejleményeknek valamiféle, a múltból kreált előképével, illetve a múltban lezajlott eseményekkel és folyamatokkal való azonosulással. Ilyesmit legfeljebb történeti tárgyú irodalmi alkotások engedhetnek meg maguknak. Vegyük például Trianont, amely szlovákiai magyar viszonylatban egy mindenki számára egyértelmű téma. A múltban tabut jelentett, és ma sem mondható el, hogy kisebbségi szemszögből készült volna erről elemzés, amely a kisebbségi léthelyzet alakulását is figyelembe venné. Vannak munkák, amelyek teljesen azonosulnak a két világháború közti szemlélettel, aztán évtizedeken keresztül erőltették a csehszlovák értékeléseket, ma pedig az a fajta publicisztika uralja ezt a kérdéskört, amelyik mindezt leginkább érzelmi alapon közelíti meg. Hiányzik az a fajta látószög, amely a kisebbségi túlélés és önmegmaradás szempontjából is tudja láttatni ezt az eseményt. Trianont mint olyasminek a kiindulópontját, ami végül elvezetett oda – amit a húszas évek elején még senki sem hitt -–, hogy a szlovákiai magyarság 1938-ra egy a politikai érdekérvényesítésre is képes közösséggé vált. Akkor jött egy újabb törés, 1948-ban pedig már végképp senki sem számolt ennek a képességnek a regenerálódásával. Közvetlenül a csehszlovák–magyar baráti szerződés aláírása előtt, 1949-ben például maga Viliam Široký, Szlovákia Kommunista Pártjának akkori elnöke jelentette ki gottwaldi sugallatra, hogy nem túl nagy időkereten belül a magyarok asszimilálására kell irányt venni. Igaz, erről az elképzelésről nagyon rövid időn belül, 1950–51-ben le kellett mondani. Tehát a két világháború közötti időszak viszonylatában megítélésem szerint a minősítés nem alapvetően az ellenzéki és kormánypártok közt húzódik, hanem azokon belül, jelesül, hogy a sokszor meddő kisebbségi radikalizmus miként volt képes kikényszeríteni közösségi vívmányokat, illetve a hatalomhoz való alkalmazkodás mikor eredményezett megfogható kisebbségvédelmet. Épp így az 1948 utáni évtizedeket illetően is nem lehet csak a rendszer lényegéből adódó korlátokkal mérni és minősíteni folyamatokat, s főként politikusokat, hanem szerintem azt kell kimutatni, hogy ki és mi mennyiben járult hozzá a korlátok lazításához, azaz a kisebbségi lét teljesebbé tételéhez.

A történeti publicisztika ezek szerint a tudományos értékelésekkel szemben is érvényesít sajátos szempontokat?

Ez tulajdonképpen a lényegéhez tartozik, de a közgondolkodásból táplálkozó publicisztika és a tényeket meg folyamatokat elemző tudományos kutatás nem szakadhat el egymástól. A kettő kiegészíti egymást, sőt, azt is mondhatnám, hogy közlekedőedény-szerű kapcsolat van közöttük.

Netán gazdagítják egymást?

Természetesen, azonban ez csak a gondolkodás mélyrétegeiben történik, lakmuszpapírszerűen nem mutatható ki. Egyébként – lévén kutató is – magam is érzékelem a kölcsönhatást történeti publicisztika és történettudomány között. Elég sok belső vívódás után jutottam el odáig, hogy – mint annak a nemzedéknek a tagja, amely az elmúlt évtizedeket átélte, másrészt közvetlen kapcsolatot tudott teremteni kisebbségünk történetének aktív alakítóival – kutatói és publicisztikai késztetéseket érezzek e korszak vizsgálatához. Ez egyfajta adottság is, ami viszont az értékelésekben megnehezítheti a távolságtartást, de sok tekintetben lehetővé tesz egyfajta árnyaltságot is. Az elkövetkező nemzedékeknek már teljesen más lesz a viszonyulása ehhez az időszakhoz.

Milyen?

Egészen egyszerűen: valószínűleg mentesülni fog bizonyos korabeli szemléletektől és kötődésektől. Mondjuk ki őszintén, objektívabban fogja láttatni azt, ami nekünk még úgynevezett kortörténet, de valahogy jócskán le is csupaszítja majd.

Viszont a személyes élményekkel párosuló kutatói prizmának is megvan a maga létjogosultsága. A kötet megjelenése után voltak olyan felvetések, hogy az Ön nemzedéke megírhatná a visszaemlékezéseit.

A felvetés hallatán meglepődtem. Kötetem értékelője, Duba Gyula jutott eszembe, aki Vadkerty Katalin könyvének bemutatója után odajött hozzánk, és azt mondta: „Rájöttem, hogy én is történelem vagyok, mert otthon van a kitelepítési végzésem”. Hirtelen eszembe villant, hogy ez már a mi nemzedékünk számára is csak kort felidéző, korfestő elem. Most értem meg azokat a szlovákiai magyar vezetőket is, akik – azt hittük, csak politikai gátlások miatt – nagyon zokon vették, ha kértük őket, hogy írják meg a memoárjaikat. Talán ők maguk sem tudatosították, hogy a fiatalabb nemzedékeknek miként jelent történelmet az, amit ők átéltek.

Megíródnak a visszaemlékezések?

A hetvenes évek elején, amikor a Csemadok országos elnökségének tagja lettem, volt bennem egy olyan sejtelem, hogy egyszer talán majd ilyesmi is megfordulhat a fejemben, illetve másokéban. Egy ideig naplót is vezettem. Valahogy mindig zavart, hogy úgy éreztem – akkor még nem tudtam, ez a történeti publicisztika műveléséhez szükséges késztetés –, több időre lenne szükség a pillanatnyi reflexióimnak a teljes értékű lejegyzéséhez. Arról nem is beszélve, hogy néhány hónap múlva én magam egy kicsit másként tekintettem jegyzeteimre. Végül abbahagytam a naplóírást. Kár, mert egy esetleges visszaemlékezést könnyebb lenne megírni, ha ebben állhatatosabbnak bizonyultam volna.

A kötetek olvasásakor az volt a dilemmám, hogy megpróbáljak-e valamiféle gondolati ívet, láncolatot, rendszert keresni az írások közt (Csanda Gábor remek szerkesztése erre csábított), vagy pedig fogjam fel az egészet egyfajta interaktív történeti-publicisztikai olvasókönyvként.

Azt hiszem, hogy végül is maradéktalanul nem tesz eleget egyiknek sem, mert az írások nagy része alkalomszerűen született, ami együtt járt az Új Szó kulturális rovatán belüli beosztásommal. Az apropót általában évfordulók szolgáltatták, illetve egy adott társadalmi légkör, amely az elmúlt tíz év során változott. Ha egy ilyen ívnek a körvonalai bontakoznak ki az írásokból, akkor az elsősorban annak köszönhető, hogy volt valamiféle következetesség a reagálásmódban. Magam is utólag ébredtem rá, hogy publicisztikám arról is képet ad, miként alakult közgondolkodásunk történelmi tudathoz kapcsolódó szelete. Talán az elkövetkező nemzedékek számára is adalékul szolgálhat, hogyan alakult a kisebbségi hagyományképünk. Itt gondoltam továbblépésre a két kötethez képest. Szeretném nagyobb következetességgel áttekinteni kisebbségi szellemi életünk alakulását, azoknak a tényezőknek a vizsgálatát, amelyek közgondolkodásunkat befolyásolták.

Ezt is a történeti publicisztika eszköztárával szeretné feldolgozni?

Igen, ugyanis egy érdekes helyzet állt elő. Időnként viták kerekednek kortörténészek és politológusok között, amikor a történészek azt róják föl a politikatudomány művelőinek, hogy ők csak szűk időmetszetben, horizontálisan, de meglehetős teljességre törekedve vizsgálódnak, miközben itt már a rendszerváltás óta eltelt több mint tíz év. Ezen a bő egy évtizeden belül körülhatárolható folyamatok zajlottak, s azokon belül meghatározható szakaszok vannak. A politológia e folyamatok feltérképezésére már nem képes, legfeljebb bizonyos ösztönzéssel szolgálhat a kortörténet számára. A politológia például nem tudja megmagyarázni, mi lett az európai betagozódással kapcsolatos, kilencvenes évekbeli elképzelésekkel, vagy a nacionalizmus felszámolásával összefüggő – ma már joggal mondhatjuk – illúziókkal. A politológia ezekhez a vizsgálatokhoz fontos kiindulópontokkal szolgálhat, de a folyamat megragadására már nem képes. Ilyen módszertani alapon, továbbra is a publicisztikához ragaszkodva, de komplexebben szeretném megjeleníteni azt, hogy a rendszerváltást követően miként változott viszonyulásunk a történelmi hagyományainkhoz.

Konkrét példával érzékeltetné, milyen vizsgálódásokra készül?

Rendkívül izgalmas lehetne például, hogy a politikusaink, közéleti embereink, de a tollforgatók is a rendszerváltást követően 1848 hagyományaiból mint egyetemes nemzeti értéktárból mit merítettek a magyarság szellemi együvé tartozásának elmélyítéséhez. Az igazi segítséget az jelentené, ha hozzáférhetnénk közéleti embereink, politikusaink ünnepi és alkalmi beszédeihez, különös tekintettel például október hatodikára. Az aradi vértanúk napja érdekes eset. A rá való emlékezés különös hangsúlyt kapott a szlovák állam idején, mert akkor március 15-ét nem lehetett megünnepelni, hiszen egybeesett a szlovák állam kikiáltásának évfordulójával, s Esterházy János lapjainak első oldalán Jozef Tiso képét kellett szerepeltetni. A megemlékezés áttolódott a pozsonyi mártírok sírjának megkoszorúzására, tehát ez, mondhatni, új hagyománykör lett, viszont az 1948 utáni évtizedekben elhalványult a ligetfalui Petőfi-szobor megkoszorúzása mellett. De menjünk tovább! Itt van például 1956 hagyományának felélesztése. Ehhez nem volt előzmény, és amúgy is egy roppant ellentmondásos dologról van szó, mert 1956 a szlovákiai magyarság esetében a közgondolkodást alakító tényezőként inkább kapaszkodót jelentett a hatalommal szembeni lojalitás bizonyítására. Ennek ma talán furcsának tűnő igazolására csak azt említeném meg, hogy 1967 végén, még főtitkárrá történt megválasztása előtt Alexander Dubček interjút adott az Új Szónak, amelyben messzemenően kiemelte a szlovákiai magyarság 1956-os „helytállását”. Az 1956-os felkelés nehezen kimutatható szlovákiai visszhangja az egyetemes magyar összetartástudatnak rendkívül fontos eleme. Aztán főként azon a területen nyílik lehetőség a vizsgálódásra, ahol a hagyományértelmezés az irodalomhoz kapcsolódik, hiszen a szlovákiai magyarság hagyományképe irodalomközpontú. Egy-egy évfordulóval, személyiséggel kapcsolatban igyekeztem láttatni az összefüggéseket, ami nem azonos az irodalomtörténettel és az esztétika-központúsággal; a történeti publicisztika azt a társadalompolitikai erőteret vizsgálja, amelyben az irodalmi alkotások születtek. Szeretnék valahogy komplexebb rendszert teremteni kisebbségünk történeti tudatának alakulásáról. Mind az elmúlt évtized vonatkozásában, mind pedig azért, hogy szembenézhessünk az európai uniós csatlakozás kihívásaival.

Melyek ezek a kihívások?

Nyilvánvalóan felértékelődnek majd azok a mozzanatok – mind a kisebbségi, mind pedig az egyetemes magyar közgondolkodáson belül –, amelyek a nyugati értékrendhez kapcsolódnak a magyar nemzeti történelemben, illetve a kisebbségtörténetben. Krammer Jenőnek 1938-ban megjelent egy nagyon értékes írása arról, mekkora hátrányt jelent a szlovákiai magyarság számára, hogy bár két szálon – Nyugat-Szlovákiában Bécsen és Prágán, Kassán pedig Budapesten keresztül –, mégsem közvetlenül kapcsolódott a nyugati értékrendhez. A szlovákiai magyarság önszerveződése felemésztette a belső energiákat, nem volt képes közvetlenül kötődni Európához. Az uniós csatlakozással egykori folyamatok köszönnek viszsza a mába. Borsody István például a két világháború között perifériára sodródott Eperjesről írja, hogy az ottani jogakadémia a 19. és 20. század fordulóján legalább annyira közel állt Nyugathoz, mint ahogyan két nyugat-európai egyetem egymáshoz. Az uniós csatlakozás is azt fogja jelenteni – s ez létfeltétel lesz a kisebbség számára –, hogy a szellemi műhelyeknek, intézményeknek fel kell nőniük a hatalmas szellemi viszonyrendszeren belüli közvetlen kapcsolatteremtéshez. Nem véletlen tehát, hogy a kisebbségi hagyománykör kérdését szeretném vizsgálni. Meg kell ugyanis nézni, hogy kisebbségi szellemiségünk – az egyetemes magyar szálakat is szorosabbra fűzve – képes lesz-e színképet jelenteni az európai szellemi egymásra hatásban. Ez lenne a feltétele, hogy szuverén módon tudjon magába szívni hatásokat, hogy a hatások révén gazdagodjon, ne pedig feloldódjon.

Sokan – nyilvánvalóan leegyszerűsítve – a feloldódást, a megszűnést emlegetik az integrációval kapcsolatban. Erről mi a véleménye?

Megítélésem szerint ez jogos, legitim aggály, s éppen ebből adódik, hogy nem lebecsülendő a szellemi felkészülés szerepe. Fontos kérdés, mennyire tudja majd meghaladni a szlovákiai magyar kisebbség azt, amire már Krammer is figyelmeztetett: ne csak közvetítések révén vegyünk részt az európai szellemi folyamatokban. A másik ugyancsak lényeges kérdés, hogy a szlovákiai magyarság meg tudja-e haladni a tipikusan kisebbségi, de közösségében felettébb eluralkodott reagálásmódot: vagy majmolni kezdünk valamit, azt kizárólagossá téve, vagy pedig utána elfordulunk tőle, megpróbáljuk eldobni, mint egy használt kesztyűt. Ez a szellemi életünk alakulásának egyik tipikus kísérőjelensége, s leginkább az irodalomban érhető tetten. Ha megnézzük a Hétben 1963-ban folyt vitát, meglepetve tapasztalhatjuk, hogy azok, akik akkor teljesen joggal álltak elő sajátos szemlélettel, megpróbálva azt szinte kanonizálni, később úgy fordultak el tőle, mintha mi sem történt volna. Közéletünkben a gondolati kiteljesedéshez hiányzik a szervesség, vagyis a meghaladottnak az organikus feldolgozása, a meghaladva megőrzött folyamatosság. Ez egy olyan elem, amiben – a szellemi közgondolkodásban – történeti látásmódra van szükség.