A szellemi és az anyagi (kultúr-kritika)

HORVÁTH GERGŐ

Egyértelműen és fenntartások nélkül nevezzük és ismerjük meg a kultúra szuverenitását. Pontosan azt, hogy teremtő, formáló, valamivé képező ereje van, tud önmagáról és nem utolsósorban rálát önnön autonomitására.

Mára az ember a kultúrát az anyag tárgyává tette meg, s ezzel együtt túl is értékelte, hogy önmaga létének is új értelmet adjon. A kultúra így már nem is annyira tudás, mint inkább folyamat, amely a már meglevő anyaggal műveltet, s biztosítja az identitást. Nem szándékom a mai kultúrát kicsinyelni, inkább egy olyan korról beszélnék, amelyben nem volt szükséges megnevezni, mert másként létezett. Az őskori emberi szellem természetes állapota volt. Amit azonban ma kultúrának nevezünk, azt mi már nem írjuk és nem éljük. (,,Művelhető a föld, a természet, az anyag, az emberi képesség, a tehetség, a tudás, és csak ez művelhető. A szellem nem művelhető, mert a szellem az, aki művel.”)

Az őskori emberhez képest számunkra ez a kultúra elveszett, kicsúszott a kezeink közül. Személyes identitásunk, önértékelésünk tárgya lett. Írott tételek összességévé vált, s ezt – helyesen – még megpróbáljuk fenntartani, de az írás befejeződött, a szellem fokozatosan kivonja magát a kultúra gyarapításának és megértésének felelőssége alól. Ez a világ így mindenképp sokat vesztett. (,,Az őskorban az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem választották el, és a kettőt nem látták külön. Amikor a természetet művelték, a művelést a szellemi valóságtól tették függővé. A kultúrának mint önálló elvnek semmi értelmét sem látták volna.”)

Az őskori állapot azonban nem ezeken az elveken állt vagy bukott. Végétre is kijelenthető, hogy az ember akkor ismét a bűnbeesést választotta, vagy másképp: ez volt maga a bűnbeesés. Férfiakról és nőkről van szó, a valamilyen értelemben vett elsőkről, akik még a szellemi tudás birtokában voltak. Egészen pontosan és számszerűtlenül: ők jelentették az őskort, a jobbágyok, árusok, férjek és feleségek éppúgy, ahogy a szent könyvek írói is. A köztük tételezett különbség elhanyagolható, mert az egységes szellemi tudás birtoklása adott volt. A kultúrának mint elvnek épp ezért nem lett volna értelme, hiszen szellemi szintet és életvitelt jelentett.

Az új tudás szomjazása az anyagi és szellemi tudás elválasztásához vezetett, ez pedig az írott szövegekre korlátozta a valamikori kultúrát. Az archaikus utáni ember megosztotta a világot. Fogalmakra bontotta, s az ősi tudást az egyéni találgatásokra és magyarázatokra cserélte. Ráadásul szellemünk az elmúlt kétszáz évben szubjektumként félreértelmezi önmagát, és igazolatlanul erős, de hamis igazságérzettel bír, mivel az egoizmus révén az általános és szakrális fogalmak mindenkiben egyedi értelmezést nyertek. A kultúra is úgy értékelődött túl, hogy közben elfelejtettük a jelentését. Mihelyt először képesek voltunk megnevezni, már távolodtunk tőle. (,,Amit az újkori ember kultúrának nevez, nem intenzív művelés, mindössze túlméretezett idealitás.”)

Annak belátása, hogy a világ bármely kultúrája vagy az egész világot átható ősi, szellemi kultúrkör hanyatlik, nem lehet kétséges, mint ahogy az sem, hogy azért van módja fenntartásának. Elsősorban megértésével. Másodsorban művelésével. A szellemi és az anyagi valóságot újra egyesíteni azonban sajnos nem tudjuk.