A szellem, vagy a butaság királysága?

RUDOLF CHMEL

A társadalom röviddel 1989 utáni, de főként az 1992 utáni patologikus megosztottsága 1998-ra mintha már a múlté lett volna, a nemzeti és nem nemzeti szlovákok közti anakronisztikus „viták”, a szlovákok és a magyarok közti aktuálisak vagy épp a kommunisták és az antikommunisták köztiek látszólag ideiglenesen a spájzba kerültek, hogy aztán alapos érlelést követően megint kicsírázzanak s újra szárba szökkenjenek. Meddőségüknek ugyan sokan tudatában vannak, de a nem csekély maradék számára még mindig hasznot hajtó ipar. Időfölöttisége mindenesetre egyre szembeötlőbb. Már csak ezért is akaródzik keveseknek belekapcsolódniuk az ilyen „nemzeti eszmecserébe”, ezért is olyan egyoldalú és egyirányú, mondhatni: belterjes, és résztvevői mentális képességeit magán viselő.

Mitikus vagy tudományos

A Tátra alatt gyűrűző kulturális-civilizációs körök így szerencsésen nem metszik egymást, a szélesebb nyilvánosság pedig nem kevésbé szerencsésen ignorálja őket, egészen addig, míg az „eszmecsere” el nem éri a kocsma szintjét. De nincs párbeszéd e körökön belül sem, például a szlovák történelmet illetően. E helyzetről Roman Holec történész nemrégiben nagyon pontos – Ľubomír Liptákot idéző szellemű – diagnózist állított fel, mondván, hogy a szlovák történelem két értelmezése (leegyszerűsítve: a mitikus és a tudományos) mintegy párhuzamos műszakban folyik, mindennemű kapcsolat nélkül. Az igazság azonban az, hogy a mitikus szemlélet gyakran a harmadik körben, a politikaiban is megnyilvánul, hiszen ez előszeretettel folyamodik épp a mitikus, vagyis a nem tudományos „érveléshez” – mint azt sok példa mutatja, az alkotmány preambulumától kezdve az Andrej Hlinkáról szóló törvényig. A történelemről, ne adj’ isten a mi történelmünk értelméről kibontakozó igényesebb diskurzus azonban nem csak az említett, teljességgel összeférhetetlen kultúrkörök eldugultsága miatt hiányzik. Az ezek iránt a témák iránt amúgy sem érdeklődő nyilvánosság valójában nem is érzékeli ennek a diskurzusnak a hiányát. Ami a konzum, a kommersz, a tévé-szappanopera és az egyéb giccsek korában nem is olyan meglepő. Ami azonban meglepő: értelmiségi körökben sem tapasztalni igényt annak a kérdésnek a beható megvitatására, vajon a 21. század történelmi ösvényére hol és főként milyen irányban léptünk rá 1989 vagy 1992 után. Amikor az élet értelmévé a fogyasztás és a haszon válik, a történelem értelmének kérdése, úgy tűnik, értelmetlen. Sőt, úgy tűnik, a társadalom kisebb részének vagyonéhsége irányítja a nagyobbik rész szorult hétköznaplétének tudatát, és a butaság szinte korszellemmé tétetik.

Akkor mégis mi a közéleti vagy ne adj’ isten „intellektuális” diskurzus leggyakoribb témája? Hogy valamelyik közpénzből jól fizetett politikus saját kezűleg írta-e alá magát a munkahelye jelenléti ívén; hogy vajon mondott-e valamilyen ostobaságot a szomszéd nemzetre; hogy vizelt-e vagy sem nyilvános helyen… Mivel az elbulvárosodott média ezeket a „témákat” előszeretettel népszerűsíti, a politikusok pedig – mind a kormánypártiak, mind az ellenzékiek – nem utasítják őket vissza határozottan, az emberek abban a tévhitben élnek, hogy a szlovák politikának ez a pincemélye a zsinórmérték, s ha a magyarokról van szó, akkor helyes is, és igazságos. Minek is emésztené magát a műveltség, a tudomány, a kultúra, a történelemkutatás vagy a múlttal, főként a közelmúlttal való szembenézés szomorú állapotával, ha éppenséggel – nemzeti büszkeségét emelendő – kielégíthetik az ószlovákok és a nemzet atyja. Ugyan kit is izgatna a társadalom erkölcsi állapota (legföljebb az euró árfolyama), a demokrácia vagy az emberi jogok helyzete, egyáltalán kit érdekel, éppen mekkora morális tespedtségben élünk? Az értelmiség ilyen témákkal már rég nem szolgál a köznek, megelégelte a napjaink világát problematizáló Don Quijote-i felhívások visszhangtalanságát. A média pedig alkalmazkodott hozzá. A politikusok meg, teljesen természetesen, nem akarják traumatizálni a választókat, akik úgyis csak az általános jólét azonnali elérését követelik tőlük, pontosabban: a földhözragadt materialista célok teljesítését, nem pedig azt, hogy piszkálják ingatag történelmi tudatukat, mely legföljebb a jégkorong-világbajnokság idején ébred föl bennük.

De a leegyszerűsítéseket megelőzendő, Roman Holec említett diagnózisához, mely a két szlovák kulturális-civilizációs kör eldugultságával, párhuzamosságával és összeférhetetlenségével kapcsolatban azt állítja, hogy ez az egyetlen jellemző jegye a mi kölcsönösen eldugult intellektuális, kulturális vagy politikai elitünknek, ismételjük meg: népünket ez őszintén nem érdekli, vagyis a nyilvánosság nem eldugult, vagy ha mégis, nem tud róla.

Az 1989-e utáni társadalmunk ugyanis formálisan sokrétűbb és osztottabb, értékítéletét tekintve tehát legalább szocialistákra és konzervatívokra, bal- és jobboldaliakra kellene osztódnia, s valahol köztük kellene keresnünk a liberálisokat – ha volnának ilyenek. Elméletben, de nem megalapozatlanul viszont inkább keresztényekre és ateistákra (vagy nem keresztényekre) osztódik, katolikusokra és protestánsokra, nemzetiekre (langyosakra és szenvedélyesekre), kelet-szlovákiaiakra, közép-szlovákiaiakra, erdőhátiakra, szepességiekre, pozsonyiakra vagy kassaiakra, romákra és nem romákra, de elsősorban magyarokra és nem magyarokra.

Baloldali ígéretek

Maradjunk egy pillanatra csak az első említetteknél, vagyis a baloldaliaknál, akik most parlamenti úton, tehát demokratikusan próbálják a társadalom életét irányítani, többnyire ígéretekkel, itt-ott cselekedetekkel, pozitívakkal vagy ellenkezőekkel. Főként azoknak az ígéreteiknek van hatásuk, melyek szociális segítséget helyeznek kilátásba, meg szolidaritást vagy a piac mindenhatóságának féken tartását. De azoknak is, melyek a valóságtól elrugaszkodva erős nemzetállamot ígérnek, s az ellenséget a telhetetlen nagyhatalmakban látják. A reális önértékelésnek természetesen semmi esélye győzni az ostobaság fölött, melynek már-már háborítatlan a teljhatalma, bár a modern szociáldemokrácia teoretikusai még szépen fejtegetik, hogy az egyenlőséget gazdasági növekedéssel kell elérni (állítólag a mi gazdasági növekedésünk a leggyorsabb), meg az általános műveltség emelésével (attól tartok, ez nem épp a leggyorsabb) – és mind elégedettek leszünk.

A választó azonban, szerencsére, nem tudja, amit Pert Robejšek cseh politológus oly pontosan kifejtett: hogy a politikában és a gazdaságban szinte lehetetlen egyszerre sikeresnek is meg következetesnek is lenni, hatalmasnak és erkölcsösnek; a választó nem tudja, hogy minél nagyobb a társadalmi jólét, annál több kompromisszumot kellett megtennie. Ezért választ, más választása különben sincs. Lássuk, milyen értékek mentén!

A Nemzetközi Republikánus Intézet legutóbbi, 2007. májusi felmérése alapján (Oľga Gyárfášovának és Martin Slosiariknak az OS folyóirat ez évi első számában közölt tanulmányára támaszkodom) a baloldal és a jobboldal tekintetében a visegrádi térségben meglehetősen kiegyensúlyozottak vagyunk, bár eléggé gyatrán: a baloldal 22%-kal, a jobboldal 25-tel, a közép 30-cal, a besorolhatatlanok pedig 19 százalékot tesznek ki. Egy másik oszlopban, a választókéban azonban a Smer választóinak 48%-a baloldali, és 35% helyezi el magát a középen (összevetésként: a cseh szociáldemokraták 60 százaléka baloldali). Szlovákiában ugyanakkor a baloldal forgatókönyvébe a középen kívül a nemzeti értékek is belefoglaltatnak, melyek másutt inkább a jobboldalt jellemzik. Noha, ha beszélhetünk valamiféle szlovák szociáldemokrata hagyományról, az semmiképp nem volt nemzeti vagy nacionalista, ellenkezőleg: csehszlovák volt, mert az egységes csehszlovák nemzet első köztársaságbeli felfogásából indult ki. Az első szlovák állam ľudákok által képviselt nemzetiszocialista hagyományát természetesen nem vállalhatja.