A restaurátor és fotós

Valahogy így jutott el Franta Dezső restaurátor Észak-Amerika érintetlen tájaira. Távoli népet, szavannát, víz és villany nélküli barlanglakásokat figyelve tanult. Szakmájához kapcsolódót, földi röptének részét. Tavalyi tanulmányútjának képeivel ajándékozta meg Esztergomot. Célokat és tanulságokat keresve beszélgettünk a Babits Mihály Általános Iskola Sugár Galériájában nyílt kiállításán.

Nem mindennapi szakmája révén úgy gondolom, szintén nem mindennapi tárgyakkal került kapcsolatba. Milyen munkák kötődnek a nevéhez?

Legutóbb a bakonybéli monostor teljes belső bútorzatát restauráltam, másfél évig tartott. Túlnyomórészt festett fával foglalkozom, egy-egy régi bútort a ráfestett rétegekből kihámozva rajzolódik elém a múlt, az akkor használatos szerszámok és egy kicsit a régmúlt ideológiája is. Ez benne a szép, a kihívás, hogy lehetőleg minél kevesebb tévedéssel tudjam visszaadni, rekonstruálni a tárgyakat. Esztergomból származom, de már tíz éve elköltöztem. A Balassa Bálint Múzeumban dolgoztam, s a 80-as években egyik kollégámmal restauráltuk a bazilika makettjét. Az 1800 körül készült hét méteres „miniatűr” akkor darabokban volt. A festékek aprólékos eltávolítása és az elemek újbóli összerakása után látható ma is a főszékesegyház makett-termében. Nagyobb munkáim közé tarozik még a Petőfi Irodalmi Múzeum összes bútorának restaurálása. Jókai, Móricz, Babits és Mikszáth tárgyait hozhattam nagy irodalmáraink korának megfelelő állapotba.

Nézem a kiállítás képeit, és nem látom a lépcsőt a restaurátorasztaltól Észak-Amerikáig.

Munkám folytán ismerkedtem meg a székesfehérvári Los Andinos együttessel. Húsz éve játszanak latin-amerikai zenét, s engem bíztak meg hangszereik restaurálásával. A munkakapcsolatból barátság lett, majd pár évvel ezelőtt én is velük tartottam egyik gyűjtőútjukon. Három hónapot töltöttünk Equadorban, két hónapot Peruban és egyet Bolíviában. Részben pályázati, részben pedig saját zsebből származó pénz fedezte az út költségei; népzenét, néptáncot, a textilkészítés hagyományát és kerámiákat gyűjtöttünk. Én főleg fotóztam és videóztam. Nagyon nagy hatással volt rám az ottani lét, például Peru, ahol az emberek úgy közlekednek hárfával a vállukon, mint más a ridiküllel. Maguk készítik el a nemes hangszert, aztán hordozzák magukkal mindennapjaikban.

Más az életszemlélet, más a tempó?

A különbség óriási. Egyelőre, mert a turisták és a XXI. század kultúraromboló hatásai ott is kezdenek érvényesülni. De tavalyi utunkon Észak-Amerikában, Mexikóban és Chihuahua országban még viszonylag háborítatlan közegben élő taraumara indián népcsoporttal találkozhattunk. Bár ott is előfordul, hogy a jellegzetes mexikói kelmékbe öltöztetett csöppség chipses zacskóval jön-megy a faluban, s tömi magába az új világ táplálékát, mint azt az egyik fotó is mutatja. A taraumara törzs az egyetlen egységes népcsoport. A Réz-kanyonban élnek, természet vájta barlangokban. Nincs villany, a vizet pedig a 3-4 óra járásra levő forrásból hozzák.

Mit tanult tőlük mint az úgynevezett új világ embere?

Nagyon egyszerű és elcsépelt lesz, amit mondok, de fölösleges és nem is lehet cifrázni. Együtt élnek a természettel. Részei annak, amit mi csak előre megtervezett és kijelölt turistautakon lépdelve ismerünk meg. Rácsodálkozunk a fákra és madarakra, aztán hazamegyünk tévézni. A másik, hogy nem tesznek semmi föleslegeset. Csak amit a természet és a megélhetés megkövetel. Bár pont a megélhetésük végett kezdik felvenni az amerikai mentalitást, főleg Mexikóban. Buszon, metrón, gyalog eszik a chipset, isszák a kólát és dagadnak, hanyatlanak. Jönnek a turisták, s ők szerencsés esetben még az őseiktől tanult technikákkal készítik a szuveníreket. A szúrós agavé belsejéből vagy hosszú fenyőtűből fonnak kosarakat, edényeket. Színezőt nem használnak, a növények eltérő kora adja a tárgyak színét. A Réz-kanyon is egyre több turistát vonz, a hév források, az extrém sportok lehetősége miatt kezdik felfedezni. Szállodák épülnek, kölcsönzők létesülnek, megkezdődött az kultúrátlanodás.

Mit szólnak ehhez az indiánok?

Nem igen kérdezték őket. A taraumarák még a század elején harcoltak Spanyolország ellen függetlenségükért. Sok könyv, tanulmány készült róluk, s lehet, hogy a turizmus betörése lesz önállóságuk utolsó állomása. Egy olyan népcsoporté, melynek hitvallása teljesen meglepő módon a futás. Ugyanúgy futnak, ahogy mi templomba járunk. Közülük kerülnek ki a világ legeredményesebb hosszútávfutói, képesek 90-100 kilométert futni 10 kilométeres átlagsebességgel. Talán alkatuk teszi és az a tény, hogy 2300-2500 méterrel a tengerszint felett élnek. De főleg a hitük és a rengeteg verseny, amit maguk között rendeznek.

Mint restaurátor mit hasznosított a látottakból?

A fa mellett érdekel a kerámia, ezeket gyűjtöm mindenhol. Túlnyomórészt fotón, mert nem tudtam tárgyat beszerezni, nincs régiségkereskedés. Viszont fotóztam hatalmas terrakotta, engób mázas kerámia füstölőt, amit egy letűnt kultúrában használtak a piramisok tetején épült naptemplomokban, már az I-II. század körül. Érdekes, hogy a mexikói piramisok tetején mindig van templom. Az összegyűjtött képeket a székesfehérvári Sárvár Művészeti Alapiskolában hasznosítom, ahol faművességet és kerámiát tanítok. Belevontuk a tananyagba, hogy a fiatalok Európa tárgyi emlékei, korunk beton és műanyag beállítottsága mellett egy ma is élő ősi kultúrát is megismerhessenek.