A Nyelv-könyvből

TÓTH LÁSZLÓ

Valamikor nagyon prózát…

Valamikor nagyon prózát akartam írni – görcsös erőlködés lett belőle valahányszor. Alter Egon még ma is bele-beleborzong, ha visszagondolok arra a fogcsikorgató akarásra, mindazokra a nekikeseredett stilisztikai-grammatikai erőpróbálgatásokra, amit a prózaírás jelentett számomra. A versen kívül egész egyszerűen más nem simult a kezem alá.

Egy évtizede viszont a verset nem találom sehol magamban. Az utóbbi időben már nem is keresem. Igaz, az sem keres engem. Nem keressük egymást.

A prózám mondatai azonban olykor már kezdenek visszamosolyogni rám a papírról. Jókedvűek, felszabadultak, fütyörésznek, fölérzik magukat a létben. Magukhoz neveltek, az ujjam mozgását irányító agyi központomat hozzá- s ránevelték arra, hogy pontosan azt tegye, amit ők akarnak a saját világrajövetelük érdekében. Tartalmilag lehet bármilyen komor az ujjaim alól kiszabaduló mondat, én, aki belülről ismerem, látom rajta, milyen kiegyensúlyozott, struktúrájában milyen boldog, toposzként mennyire azonos önmagával. Szerencsés esetben a legcsekélyebb diszkrepancia sincs a között, ami lenni akart, s a között, amit s ahogy jelentenie kell, illetve amilyen szerepet el kell látnia.

Egyszerűen jól érzi magát a létében.

A létben.

Helyettem is. S végső soron ez is jelenthet némi vigaszt az embernek vigasztalan létküzdelmében: legalább a mondatainak megadatott az, ami neki nem.

Lösz vögösz, mondta volt valami ilyesmire Tandori.

Las Vegas.

Nehezen kezdhető

„Minden történet nehezen kezdhető el…” – ezek Halápi Yvette, alias Ariadné naplókezdő szavai Grendel Lajos Thészeusz és a fekete özvegy című regényében. A mű narrátorának szerepében is fellépő „fekete özvegy” a mondatot így folytatja: „…mert a kezdet meghatározza a folytatást, s ha rosszul határozzuk meg a kiindulópontot, belegabalyodunk a történetünkbe, amelynek mi minden részletét és zugát egyszerre látjuk, de az idegennek vezérfonalra van szüksége, hogy megértse…” Úgy gondolom azonban, hogy nemcsak a történetmesélés és történetmegértés zökkenőmentességének érdekében kezdhető el minden írásművünk nehezen. Gondjaink legelső fokon abból származnak, hogy előbb munkánkhoz – ha úgy tetszik: történetünkhöz – (megfelelő) nyelvet kell találnunk. Megvan valamiről az elképzelésünk, megvan hozzá a történetünk, de még nincsen hozzá nyelvünk. A műteremtés: nyelvteremtés – alapértelmezésben. De amint a nyelv életre kel, amint elkezdi teremteni és beszélni önmagát, már nemcsak mondani, hanem alakítani, írni, teremteni is fogja a történetünket.

Első pillantásra úgy tűnik: minden mű társas vállalkozás: a szerző mellett a nyelv is társszerzője. Nemcsak az alkotó viszi bele a maga tudatosan megőrzött-feldolgozott vagy csak genetikailag kódolt tapasztalatait, hanem a nyelv tapasztalatai, hagyományai is belekerülnek. S miként minden entitásnak, nemcsak a szerző, hanem a nyelv tapasztalati tartományai is kettős természetűek: egyfelől magukban hordják a világgal kapcsolatos tudásukat, másfelől a nyelv tapasztalatai önmagára is vonatkoznak.

A nyelv nem egyszerűen belekotyog (írás)művünkbe, hanem diktálni kezdi azt. Persze, feleselhetünk, vitába szállhatunk vele, de minden mozdulatunkhoz, megoldásunkhoz el kell nyernünk a jóváhagyását. Ennek híján szétválik egymástól nyelv és mű: olvasunk valamit, de adekvát nyelv híján nem értjük, mit;;szavak halmaza tornyosul előttünk, de mindez csak hablatyolás fülünknek. Előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy bár való igaz: minden mű társas vállalkozás, de a nyelv nem egyszerűen társszerzője, hanem írója, alkotója a műnek, melyhez minket médiumként használ csupán. Magában a műben már nem lehet szétválasztani, hogy abban mi a nyelv által megélt kollektív tapasztalat, s melyek benne a mi személyes tapasztalataink, amelyek a nyelvnek csupán arra voltak jók, hogy hozzátegye őket a maga kollektív tapasztalataihoz, azaz saját magát gazdagítsa velük.

Mód, módszer, modor

Egy novelláskötetet olvasok. Szép, kerek történetek, gördülékeny mondatok, mondandóorientált cselekményvezetés, érdekes helyzetek, jellemek, konfliktusok, stilisztikailag-nyelvtanilag minden rendben. Ahogy haladok előre a könyvben, úgy kezdődnek viszont velem a bajok. Egyre több mondat fölött siklom át, mind több egyéb, nem a szóban forgó olvasmányom indukálta gondolat tolakszik az agyamba, kíváncsian előrelapozok, hogy mennyi lehet még hátra (lám, egy kósza adalék nyelvünk természetrajzához), viszketni kezdek, pótcselekszem, unatkozom. Pontosabban: minél tovább olvasok, annál erőteljesebben unom a szöveget.

Ennek egyszerű oka van.

A kérdéses, magyarul írt – és magyarul szóló – novelláskötetnek ugyanis nincsen nyelve. Másképpen mondva ugyanezt: ezekből a szövegekből kimaradt a nyelv. A könyvből nem a nyelv beszél hozzám, hanem a szerző. Nem a nyelv mondja benne magát bizonyos történetek meghatározott szavai, mondatai által, hanem az író adomázik, locsog; beszél, de nem beszéltet. Nem bíz semmit a nyelvre, nem figyel rá és nem hallja, lenyűgözik a saját szavai. Jellegzetes esetét adják ezek a novellák annak, amikor a nyelv néma, de fecseg helyette az író. Megtudjuk a kérdéses írásokból, hogy mit gondol történeteiről, szereplőiről, s a világ egyes dolgairól a szerző, de homályban marad előttünk, hogy mint vélekedik ugyanezekről a nyelv. Ha az író jobban bízik saját magában, mint a nyelvben, ha nagyképűen csupán eszközként használja a nyelv szavait, s lealacsonyítónak tartja mintegy médiumként átadni magát, történeteit, élettapasztalatait, világát, mondandóját, szókincsét a nyelvnek, mi más történhetne, mint hogy fecsegni kezd a felszín s hallgatni a mély.

A kifogásolt novellákban a szavak egymáshoz való viszonyából hiányzik a feszültség, a konfliktust a mondatok nem hordozzák, hanem csupán elmesélik, a nyelv dimenziójában elsikkad a dráma. Egyre erőteljesebb meggyőződésem, hogy a szerző orkesztrális zenének hallja saját szavait, amitől a nyelv szenved, s ökonómiáért, csendért kiált. Írónk minél többet járatja a száját, annál kevesebbet mond. A mód szerepébe a modor lép. Bővebben: ha nem a nyelvünk adja ki beszédmódunkat, hanem egy bizonyos beszédmódot módszerré avatunk, az abban a pillanatban modorrá válhat. Ugye, milyen szép? – kérdezi tőlünk szemét ránk meresztve a szerző, ám szépelgő cikornyáitól a hátunkon végigfut a hideg. Ugye, milyen igaz? – néz ránk önmagától eltelten, s mi nem tudjuk, mire gondol, mert a szavak, mondatok jelentése és a jelentett közti megfelelésnek az égvilágon semmi köze nincs a nyelvi igazsághoz.

A legnagyobb igazmondó mindig is a nyelv volt, s marad is. De a legnagyobb formaművész és nyelvzseni is ő. Tizedét nem tudjuk a nyelvről, mint amennyit ő tud saját magáról. A legnagyobb írók mindig is tisztában voltak ezzel az egyszerű igazsággal, és sohasem érezték magukhoz méltatlannak, hogy halhatatlan műveiket a nyelvvel írassák meg. Hogy rá figyelmezve ők csak lejegyezzék, amit az diktál – igaz, olykor csak sugalmaz – nekik.

A szó, a mondat még nem nyelv. A szavak és a mondatok összessége sem nyelv. A nyelvet a szavak, mondatok közti csend is adja, a nyelvet az is adja, hogy mit hallgatunk el, sőt, miről nincs is tudomásunk, mi több, a nyelvnek van egy nyelv fölötti és nyelv alatti része (mert nyelvünkben az is benne van, amit nyelvünkkel még, illetve már nem tudunk érzékeltethetővé tenni. Persze, megfelelő nyelven s adekvát nyelvi közegben az ily módon érzékelhetetlen is értelmezhető lesz). Ha az író jól – s jókor – hallgat, írásműve egyszeriben beszédes lesz. Ilyen esetekben tévedés azt hirdetnünk, hogy művét ilyen és ilyen nyelven írta meg, mert a valósághoz sokkal közelebb áll ez: ezt és ezt íratta vele ez vagy az a nyelv. Az inkriminált novellák írója csupán fel(ki-?) használta a szavakat, ahelyett hogy a szolgálatába szegődött volt – hasznára vált volt a nyelvnek. Így mi sem természetesebb, hogy a nyelv sem válhatott az ő hasznára.

A nyelv mint személyiség

„A nyelv képtelen leírni a valóságot” – figyelmeztet Dean R. Koontz nyomán egyik kis esszéjében Fekete J. József (Karámban. Forrás, 2004. június, 6. sz., 3. old.). Szavait a magam részéről helyben is hagynám, ha bizonyos lehetnék abban, hogy valóság mint olyan – létezik. De nem lehetek, nem vagyok. Valóságok vannak, s mivel ezek néző- és nézőpont-, tehát: pillanatfüggőek, egyetlen valóságként egyikük sem ragadható meg. Nem a nyelvben, hanem magában a valóságban, a valóság megragadhatatlanságában rejlik tehát megragadhatatlanságának, leírhatatlanságának – egyik korábbi versem címe szerint: le(b)írhatatlanságának – magyarázata. Főképpen ha abban sem vagyok, lehetek bizonyos, hogy a nyelv szerepe a leírás, valaminek a minél pontosabb megragadása, vagyishogy abban merülne ki a lényege. Meggyőződésem: a nyelv nem eszközünk, hanem társunk. Tőlünk ugyan nem teljesen független, de: entitás – miként a gyermek teljes függetlenségét is balgaság lenne hangoztatni szüleitől –; nem használjuk, hanem élünk vele – még inkább: vele élünk –, alakítjuk, de alakulunk is általa. Diktálunk neki, de ő is sugalmaz, mond, előír nekünk ezt-azt. Az úgynevezett valóság leírására – mely mint mondottam: amúgy sem létezik – azért sem lehet alkalmas, mert maga is valóságot generál. Az a „barna számítógépasztal”, mely idézőjeleim között e pillanatban a nyelvtől kölcsönzött magának testet, megjelenési formát, nem feltétlenül megfelelője – s nem is akar feltétlenül az lenni – annak a barna számítógépasztalnak, melynél ezeket a sorokat pötyögtetem a képernyőre (elvégre mégsem írhatom azt, hogy rovom papírra), sokkal inkább egy nyelvi, illetőleg a nyelv által teremtett valóság, környezet része, semmint közönséges lakberendezési tárgy.

Egyetemes

Mit tud a szó? Természetesen a szó nem tud mindent. De mindazt tudja, amit az ember nem. Amit az ember még nem, mert a szó tapasztaltabb nála, s amit az ember már nem, mert a szó ősibb, tehát személytelenebb nála. Ha valamivel kapcsolatban elbizonytalanodnánk, figyelmezzünk csak a nyelvre (a nyelvünkre), s ez majd útbaigazít. A nyelv(ünk)ben akkor is benne vagyunk, ha a szavakat s a nyelvet magunkon kívül levőnek érezzük. A nyelv az az egyetemes individuum, melyben mindenki fellelheti magát; ha bizonyos helyzetekben úgy érezzük is: sehogyan sem találunk magunkra – a legváratlanabb pillanatban ránk köszönnek a szavaink.

Mit is akartam?

Mit is akartam mondani? Konkrétan semmit. Illetve a szó megszokott jelentése értelmében. Nem egyszerűen valaminek a mondása az, amiről most szó van. A nyelv akart ugyanis általam mondatni valamit. A nyelv használ – s használ fel – most engem. A nyelv szándékozik használni – s felhasználni – most engem. De ha nem bízom benne eléggé, vagy nem gondoltam megtanulni valónak, máris rátelepszem, s magamat mutogatom a nyelv egyszerű felmutatása helyett, magamról állítok ki bizonyítványt, nem róla.

Nyelv és beszéd

Amikor megérkezünk a világba, még nem érkezünk meg egészen. Megérkezésünk a nyelv segítségével teljesedik be s teljesedik ki. Akkor vagyunk itt teljesen, ha már a nyelvünk által is itt vagyunk. A világ megszólít bennünket, felkínálja nekünk a nyelvet, s mi visszaszólunk neki. A világ nemcsak a nyelvet adja nekünk, hanem a nyelv segítségével személyiségünkkel is megajándékoz; nemcsak beszélni tanít meg bennünket – a nyelvvel is felruház. A nyelv mindig múlt idejű, a beszéd jelen idő. A nyelvet a közösség adja nekünk, a beszédben az individuális nyilvánul meg. A nyelvben a történelem lélegzik, a beszéd történetet mond. A nyelv tanítja a beszédet, a beszéd hozzáteszi a nyelvhez, amit tőle vett el.