A nemzet napszámosai?

HUNČÍK PÉTER

A sajtó boldog-boldogtalant megszólít, sok sikeres művész és vállalkozó, tudós és sportoló ismételgeti unos-untalan az ismert mondókát, mely szerint csakis abból a gyerekből lehet értékes ember, aki az alap- és középfokon anyanyelvi oktatásban részesült. A riportalanyok azt javasolják a bizonytalankodó szülőknek, hogy a magyar tannyelvű iskola javára döntsenek, és közben újra és újra elismételik azt az immár szállóigévé vált megállapítást is, mely szerint tanítóink, a nemzet napszámosai már alig várják az új kihívásokat.

Jelen írásomban velük, a nemzet napszámosaival akarok foglalkozni. Először is tisztázni kellene, hogy a pedagógusok akarnak-e napszámosok lenni? Hiszen annyi más, jövedelmezőbb szakma van a világon. Miért volna a pedagógus éppen napszámos? Lehet, hogy némelyikük csak egyszerű lámpás szeretne lenni, ahogyan azt Gárdonyi írta egykoron. De bizonyára akad olyan pedagógus is,

aki még lámpás se

szeretne lenni.

És nincs is abban semmi kivetnivaló, ha a pedagógus visszautasít mindenféle jelzős szerkezetet, mondván, hogy ő egyszerűen csak tanítani szeretne. Azért végezte el a főiskolát/egyetemet, hogy elsajátítsa szakmájának minden csínját-bínját, és miután megkapta a diplomáját, egyetlen feladatának azt tartja, hogy megszerzett tudását minél hatékonyabban átadja a diákjainak. Vagyis letanít napi öt vagy hat órát, aztán punktum. Az a tény, hogy ő éppenséggel egy kisebbségi iskolában tanít, nem érdekli őt, mondván, a matematikát, biológiát, irodalmat és történelmet minden európai iskolában egyformán tanítják.

A baj mindössze az, hogy a kisebbségi létnek és ebből fakadóan a kisebbségi intézményeknek szerte a világon vannak bizonyos specifikus vonásai, melyeket figyelembe kell venni azoknak, akik ezzel a témakörrel foglalkoznak, netán ebből élnek. Ezek közül az egyik legproblematikusabb jelenség az, hogy a kisebbségi sorban élő emberek száma az évek múlásával egyre fogy, a kisebbségi intézményekkel szembeni érdeklődés folyamatosan csökken, mert ahogy javul az életszínvonal, úgy változik a polgárok életfelfogása és úgy

nő kényelemszeretetük.

Viszont ezzel egyenes arányban csökken az ellenálló képességük az asszimilációnak nevezett jelenséggel és az élet egyéb kihívásaival szemben.

Életfelfogás változása és kényelmesedés alatt azt értem, amikor például az ember úgy okoskodik, hogy „mit fogom én terhelni a gyerekemet olyan fölösleges dolgokkal, mint az anyanyelvi oktatás. Én csupán azt akarom, hogy minél jobban elsajátítsa a szakmáját meg az állam nyelvét, és ha ezenkívül még egy világnyelvet is megtanul az iskolában, akkor egész Európában elboldogul.”

Mert ma már a versenyképességen van a hangsúly. Tehát a kisebbségi iskolának arról kell meggyőznie a szülőt, hogy a náluk végzett gyerekek versenyképesebbek lesznek, mint a szlovák iskola végzősei.

Van egy mondás, mely szerint nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Ha ezt levetítem a kisebbségi iskolákra, akkor azt mondom, hogy ahhoz, hogy vonzóak legyenek, nemcsak színvonalasnak kell lenniük, annak is kell látszaniuk.

Vagyis a szülőnek éreznie kell, hogy gyermekét az iskolában olyan

profi pedagógusok

oktatják majd, akik semmiben sem maradnak el szlovák kollégáiktól, hogy az iskola olyan lehetőségeket kínál a diákoknak, melyek a versenyképesség szempontjából elengedhetetlenek, és mindehhez még valami pluszt is kap a gyerek, ami a nemzeti megmaradás formájában mutatkozik meg.

Elismerem, hogy a kisebbségvédelemben a hatékony törvényeké az elsődleges szerep, de azt is hozzáteszem, hogy a törvények önmagukban nem oldanak meg mindent.

Véleményem szerint a hatékony törvények mellett a kisebbség túlélésének van egy másik, speciális eleme is, mégpedig egy pszichoszociális elem, mely biztosítja azt, hogy a kisebbségi nemzethez tartozó állampolgárok tudatosan vállalják a kisebbségi létet, azaz elfogadják azt, hogy

kisebbségiként fogják leélni az életüket.

(Vagyis tudomásul veszik, hogy a politikai hazájuk nem azonos a kulturális hátterükkel, miközben ezt a kulturális kötődést semmiképp sem akarják feladni, és a politikai status quót sem akarják megváltoztatni.) Viszont mindenképpen versenyképesek akarnak maradni.

Az említett pszichoszociális elem több olyan, a túléléshez elengedhetetlen összetevőt tartalmaz, melyek összefüggenek egymással. Ezek közül az emotív szférába tartozik pl. a büszkeség, az érzékenység, a kitartás, a bátorság, a rendíthetetlenség, a racionalitás csoportjába pedig az intellektuális felkészültség, az elemzőkészség, a kritikai és döntéshozatali képesség, a tudatosság.

Az emotív és racionális készségek optimális keverékéből születnek meg aztán az olyan precíz megállapítások, mint például a következő definíció: „Azért vagyok büszke a magyarságomra, mert a magyar nyelv zamatát egyetlen más nyelvben sem fedeztem fel (konkrét példa – vers, idézet); mert a magyar nemzet a történelem folyamán komoly szerepet játszott az európai civilizáció védelmében (konkrét példa); mert a magyar kultúra mindig az európai kultúra élvonalába tartozott (példa); mert a magyar tudományosság képviselőit szerte a világon megbecsülik (példa). És azért is, mert a magyar sportolók kiválóan szerepeltek az olimpiákon (példák). És hiszek a magyarság jövőjében, mert a magyar nép történelme során mindig a haladás élenjárója volt (példák).”

Természetesen

alacsonyabb fokú tudatosság

mellett is lehet valaki büszke a nemzetére, de ha a fenti definíciót ütköztetjük például egy olyan meghatározással, hogy: azért vagyok büszke a magyarságomra, mert Pest egy szép város, Győrben meg jól lehet vásárolni, ezenkívül Magyarországon jó diszkók vannak, és a magyar nóta meg bor mellett jobban lehet mulatni, mint a szlovák zene mellett, akkor egyértelmű, hogy melyik definíció áll erősebb lábakon.

Ezzel a két példával a racionális elem fontosságát akartam kihangsúlyozni. Merthogy az „érzelmi magyarságunkkal” általában nincs baj. Két pohár bor és a székely himnusz eléneklése után még a fél-, sőt a negyedmagyar is bőgve üvölti, hogy „mit én tudom, ki hogyan van ezzel, de én lélekben mindig magyar maradok, všakže?”

A racionális elemről tudni kell azt is, hogy tanulással (ergo: oktatással!!!) elsajátítható. De azt is tudni kell, hogy ezt a racionális elemet elsősorban (csakis?) a kisebbségi iskolában fogja elsajátítani a tanuló.

A kisebbségi sorban élő polgár számára elsősorban az anyanyelv, bizonyos történelmi események, az „anyaország” gazdasági/társadalmi helyzete, a sport és a kultúra konkrét alakjai és eredményei azok az elemek, melyekre büszke lehet, amiben hihet, amiért kiállhat és amit védelmezhet.

Vagyis az anyaország gazdasági/társadalmi helyzetén kívül csupa olyan tényező, melynek elsajátítása az iskolai oktatás keretein belül folyik.

Ámde az utóbbi másfél-két évtized felgyorsult tempójának egyik ismert kísérőjelensége, a felszínesedés ezeket a tényezőket is befolyásolja. Ez alatt azt értem, hogy a gyorsuló világban egyre több dologról vannak ugyan értesüléseink, de ezek az információk

egyre felszínesebbek.

És a társadalom rábólint erre a majdnem valódi tudásra, és validizálja. (Vagyis ugyanolyan értékként kezeli, mint a mélyen megalapozott tudást és a lexikálisan pontos információt.)

Így például ma már az anyanyelv elsajátítása alatt a polgárok többsége nem azt érti, hogy a gyermek minél tökéletesebben megtanuljon írni, olvasni és fogalmazni az anyanyelvén, hogy megismerje a nyelvtani szabályokat, hanem azt, hogy egyáltalán – mindegy, hogy jól vagy rosszul – beszéljen az anyanyelvén. Sajnos az utóbbi időben egyre több szülő érvel úgy, hogy kizárólag az anyanyelv miatt nem fogja magyar iskolába adni a gyerekét, mert magyarul otthon is megtanul, a szlovák iskolában viszont sokkal jobban elsajátítja az állam nyelvét és így versenyképesebb lesz.

Hol van már Faludy érvelése, hogy „Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel, / de én itt állok az ikes igékkel”? Marad tehát a kultúra, a történelem és a sport.

Mindhárom terület szerves részét képezi az alap- és középiskolai oktatásnak. Csakhogy a tanár kezét az iskolában megkötik a segédeszközök, melyekből oktat, majd vizsgáztat. Érthető, hogy az iskolaügyi kormányzat miért ragaszkodik oly mereven csakis a minisztérium által jóváhagyott könyvekhez és segédanyagokhoz. Hiszen így a nemzet történelme és kultúrája sohasem tárulhat fel teljes egészében a tanuló előtt. Azok a történelmi személyek, események, műalkotások és művészek, akik a nemzeti lét és kultúra meghatározó elemei voltak, sokszor nincsenek is megemlítve a tankönyvekben.

A pedagógus számára tulajdonképpen csak egy lehetőség kínálkozik, hogy megismertesse diákjaival a nemzeti történelem és kultúra legértékesebb eseményeit/alkotásait, ez pedig

az iskolán kívüli foglalkozás.

És itt van a kutya elásva. Mert a pedagógusok nagy része azt mondja, hogy azért a fizetésért, amit kap, ő bizony nem hajlandó egyetlenegy pluszlépést sem megtenni. Ilyen fizetésért nem fognak színházba, koncertre, kiállításra járni, vagy fontos történelmi események megemlékezésein részt venni. És azt se várják el tőlük, hogy délutáni vagy esti előadásokat, beszélgetéseket hallgassanak meg és így bővítsék tovább az ismereteiket, valamint hogy ezen események látogatásába bevonják a diákjaikat és azok szüleit, és így ápolják azt a valamit, amit kultúrának nevezünk. (NB. maga a kultúra szó a latin colere – ápolni, művelni szóból származik.) Hiába jön a nagy színész, a neves zongorista, a híres genetikus, az elismert író vagy tudós.

A pedagógusok nagy részét ez nem érdekli.

Távolmaradásával a pedagógus egyértelműen jelzi a szűkebb közösségének és a szülőknek, hogy ő maga mit gondol a saját nemzetisége művészetéről, kulturális alkotásairól, történelmi eseményeiről. Ne feledjük, hogy a magyar kisebbség jelentős része olyan településeken lakik, ahol a lakosok száma nem haladja meg a tízezret. Ezeken a településeken még ma is érvényes az a meghatározás, hogy a helyi értelmiség tagjai (a pap, az orvos, a polgármester, a vállalkozó és a pedagógus) helyi véleményformáló embereknek számítanak. És ha a helyi véleményformáló számára az adott történelmi megemlékezésnek, kulturális vagy tudományos eseménynek, sportrendezvénynek nincs értéke, akkor a helyi polgár is hasonló véleményt alkot. Ha a helyi pedagógustól negatív jelzést kap, akkor ő maga is közömbös marad a nemzeti kultúra eseményeivel és alkotásaival szemben. És akkor mi oka volna arra, hogy gyermekét olyan iskolába írassa, ahol épp ezt a kultúrát oktatják, mégpedig olyan emberek, akiknek egyébként negatív hozzáállásuk van ehhez a kultúrához?!

Liszt?, Vörösmarty?, Mednyánszky?, ’48-as megemlékezés?, Örkény?, Bartók? És egyáltalán: magyar előadás, színház, zene, festészet, netán sport?

Kit érdekel?

A nemzet napszámosait? Ugyan. A pedagógusok nagy része alig olvas újságot és könyvet, mert őket a kert, a halászat és a televízió jobban érdekli. Nekik csak az a fontos, hogy szeptemberben elegendő gyerek legyen az osztályukban.

De közben elfelejtenek egy másik fontos dolgot, mégpedig azt, hogy távolmaradásukkal nemcsak a nemzeti kultúráról fejezik ki a véleményüket, hanem saját professzionalizmusukról is bizonyítványt állítanak ki.

A passzív, tájékozatlan és közönyös tanítóról ugyanis nehéz elhinni, hogy valódi profi, akire rá lehet bízni a gyereket, aki majd versenyképes embert farag belőle.

A kisebbségi iskolaügy többi rákfenéjéről (infrastruktúra, felszereltség, támogatási rendszer stb.) majd írnak az avatottabb szakemberek. Tudom, ezek a dolgok összefüggenek egymással, de azt is tudom, hogy egy problémahegyet sokkal nehezebb egyszerre elhordani, mint részekre tagolva eltakarítani. S azt se feledjük, hogy az általam tárgyalt rész kimondottan személyfüggő, vagyis külső faktoroktól nem függ, tehát könynyebben megváltoztatható, mint a többi tényező. Ugyanis „csak” akarat és hozzáállás kérdése.