A NATO és a kelet-európai rendszerváltások 1988‒1991

„Nem könnyű megjósolni az események jövőbeli alakulását, amelyek erősen függenek a Szovjetunió általános politikai helyzetétől” – olvashatjuk az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) Tanácsa számára 1989. októberben készített bizalmas szakértői jelentés óvatos értékelését. 1988‒1991-ben az Egyesült Államok által vezetett nyugati szövetségi rendszer és a Szovjetunió által dominált kelet-európai szocialista blokk viszonya ugyanis alapvetően megváltozott. A korábbi évtizedek hidegháborúnak nevezett katonai, politikai, kulturális és ideológiai szembenállása – Moszkva meggyengülésével majd birodalmának összeomlásával – hónapok alatt átadta a helyét a korábban vasfüggönnyel elválasztott felek új típusú együttműködésének.

Előzmények

A NATO az Észak-atlanti Szerződés (más néven washingtoni szerződés) 1949. április 4-i aláírásával alakult politikai és katonai szövetség, amely ellensúlyt kívánt képezni a második világháború után Közép- és Kelet-Európában állomásozó szovjet hadseregnek. Elsődleges célja a hidegháború időszakában az volt, hogy egyesítse és erősítse a nyugati szövetség katonai válaszát, ha Nyugat-Európát támadás fenyegetné a Szovjetunió és szövetségesei részéről. Az alapdokumentumok szerint a NATO-t szuverén országok alkotják, amelyek minden téren megőrzik függetlenségüket, a külpolitikát is beleértve. A döntések nem többségi szavazással, hanem konszenzussal születnek. Ez azt jelenti, hogy a meghozott döntéseket minden tagállam támogatja, és azok minden szuverén tagország közös döntését fejezik ki. A washingtoni szerződés 9. cikkelye értelmében a tagállamok kormányai létrehozták az Észak-atlanti Tanácsot, amelyben mindnyájuknak van képviselete. Ez a szervezet legfőbb politikai döntéshozó fóruma, amelyben egyaránt ülésezhetnek az állandó képviselők, a külügy- és védelmi miniszterek, valamint az állam- és kormányfők. Az üléseket a NATO főtitkára elnököli, mely hivatalt 1988‒1994-ben a német Manfred Wörner töltötte be. Általános értelemben a NATO központjában dolgozó Nemzetközi Titkárság egésze, szintén a főtitkár irányításával, a Tanács munkáját segíti.

Kihívások az 1980-as évek végén

Az 1989-ben már fennállásának 40. évfordulóját ünneplő szövetség számos kihívással volt kénytelen szembenézni. Régóta húzódó problémának számított a szovjet blokk fölénye a hagyományos fegyverzetek terén. Továbbá a védelem terheinek aránytalan megoszlása a nyugati szövetségen belül. Amerikai kormánykörökben már az 1960-as évektől erős feszültséget okozott, hogy a közös védelem terheinek túlnyomó része az Egyesült Államokra hárult. A szövetség kohézióját szintén több évtizede gyengítették az európai önállósági törekvések az USA-val szemben.

Az 1980-as évek végén jelentkező új kihívások közül jelentőségében kiemelkedik Kelet-Európa és általában a kelet–nyugati kapcsolatok viharos gyorsaságú átalakulása. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió által dominált kétpólusú világrend a maga európai érdekszféra rendszerével 1990-re megszűnt. A Szovjetunió politikailag, majd katonailag fokozatosan visszahúzódott, a kelet-közép-európai kommunista rendszerek összeomlottak, és létrejött a német egység. Ebből következett, hogy az Észak-atlanti Szövetség keleti biztonsági környezete radikálisan átalakult. A rivális katonai szövetség, a Varsói Szerződés fokozatosan erodálódott, 1991 júliusában megszűnt. Év végére pedig maga a Szovjetunió is felbomlott. A NATO stratégái azonban a számukra kedvező változások mellett új veszélyforrásokat is feltűnni véltek. Attól tartottak, hogy az évtizedek óta mozdulatlan kelet-európai térség destabilizálódik: a szovjet uralom által eddig lefojtott nacionalizmusok felélednek, a társadalmi megrázkódtatások nyomán tömegmozgalmak bontakoznak ki, és a térség egyes államai között éles konfliktusok lesznek. Ilyen potenciális háborús tűzfészeknek látták például a Magyarország és Románia közt az 1970-es évek óta megfigyelhető ellentéteket, vagy Magyarország és Csehszlovákia vitáját a Bős-Nagymarosi vízlépcső kapcsán.

A kortársak meglepetése

Az átalakulás jellege és időbeli lefolyása meglepetés volt a kortársak számára. Fontos hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államok és nyugat-európai szövetségesei az 1989-ben Kelet-Európában végbement demokratikus átalakulást, a Szovjetunió térség feletti kontrolljának gyengülését a több évtizedes viszonylagos egyensúlyi helyzet megbomlásától való félelem miatt erőteljes aggodalommal szemlélték. A liberális értékrendjükből fakadóan üdvözlendő változásokat csak fokozatosan, hosszabb folyamat eredményeként, az addig uralkodó kommunista elitek reformerőinek hatalmon maradásával, Moszkva biztonsági igényeinek maximális figyelembe vételével tartották kívánatosnak. Óvatosságra, lassításra felhívó nagyszámú üzenetet juttattak el az átformálódó egykori szovjet tömb államainak kormányzati és ellenzéki erőihez. Az európai nagyhatalmi politizálás hagyományait követve az európai stabilitás igényét a térség népei emancipációs törekvéseinek támogatása elé helyezték. Henning Wegener, a NATO főtitkárhelyettese 1989 őszén egy nyilvános felszólalásában arról beszélt, hogy „a Varsói Szerződés az európai stabilitás támasza, és a jövőben is fontos szerepet tölthet be, ha demokratikus alapokra épül”.

Szintén az újabb kihívások közé tartozott a NATO vezetői számára az európai integráció további megerősödése és mélyülése. Az 1991 decemberében aláírt Maastrichti szerződéssel létrejött az Európai Unió. Az önálló európai kül- és védelmi politika megfogalmazására irányuló törekvésekben sokak az Egyesült Államokkal, esetleg a NATO-val szembeni önállósodás igényét is beleértették. Ugyancsak választ követelt a tagországok kőolajellátását fenyegető „öbölválság”, amely 1990. augusztus 2-án az iraki csapatok Kuvait elleni támadásával kezdődött.

Szükség van még a NATO-ra?

E fejlemények jelentős hatással voltak az Észak-atlanti Szövetségre. A NATO Tanács 1990. júliusi csúcstalálkozója formálisan is megállapította, hogy a Szovjetuniónak a szövetség országai ellen irányuló katonai képességei, és az ebből fakadó fenyegetés jelentős mértékben csökkent. Ennek nyomán az USA európai katonai jelenlétének jelentősége megkérdőjeleződött a szövetséges országok közvéleményének és a belpolitikai élet szereplőinek egy része számára. Választ kívánt a kérdés: a szovjet veszély elmúltával mi biztosítja a szövetség kohézióját? A NATO továbbélésének szükségessége mellett érvelők szerint Kelet-Európa gyors politikai és ideológiai átalakulása nem változtatta meg azonnal a stratégiai környezetet, és újabb veszélyek jelentek meg a térségben. Az új helyzet három főszereplője – az USA és a nyugat-európai, valamint az átalakult kelet-közép-európai országok kormányai – egyaránt ezt kívánta. Az amerikai vezetés és az atlanti körök kitartóan hangsúlyozták a szövetség politikai stabilizáló szerepét, szemben az immár kisebb jelentőségű katonai funkcióval. Manfred Wörner NATO-főtitkár intenzíven bekapcsolódott a szervezet jövőjével kapcsolatos korabeli diskurzusba. Sajtótájékoztatóin, beszédeiben és a NATO Review-ba írt számos cikkében a szövetség politikai szerepét hangsúlyozta, amely „motorja a békés változásoknak” Kelet-Európában, és támogatja a demokratikus politikai kultúrát és a piacgazdaságot a térségben. Wörner vezénylete alatt a NATO aktívan részt vett a sorsáról folytatott vitákban, önálló aktornak tekintve magát. Azzal érveltek, hogy ennek révén biztosítható az Egyesült Államok és Kanada további részvétele az európai biztonság megteremtésében.

A tagállamok döntéshozó központjaiban az az álláspont erősödött meg, hogy – a pozitív kelet-európai változások ellenére – továbbra is szükség van a tagországok közötti katonai és biztonsági együttműködésre, vagyis a NATO-ra. Megindult tehát a szervezet átalakulása. A szovjet veszély csökkenését érzékelő közvélemény számára szükségessé vált új, jól kommunikálható célok megfogalmazása. Új koncepció kristályosodott ki, amelyben a szovjet blokkal szembeni elrettentés helyett a válságmegelőzésre és a válságmenedzselésre helyeződött a hangsúly. A folyamatot elősegítette az 1991. január‒februárban Irak ellen viselt első öbölháború. A NATO számos tagjának részvétele a hadműveletekben jelentős hatást gyakorolt a szövetség fejlődésére. A Szaddám Husszein feletti közös győzelem erőteljesen hozzájárult az Atlanti Paktum egységéhez és jövőben vállalandó hivatásának, a válságkezelésnek a kiformálódásához. Szintén katalizáló tényezőnek számított, hogy az európaiak nem voltak egységesek az európai integráció keretében megvalósítandó közös védelem kérdésében. Továbbá minden érintett európai ország visszarettent az európai stratégiai önállóság pénzügyi terheitől.

Új stratégia születik

Az 1991 novemberében Rómában tartott NATO-csúcstalálkozón megfogalmazódott az új stratégiai koncepció: „A szövetséget fenyegető veszélyek közül a szövetségesek területe elleni előre eltervezett támadás kevésbé valószínű, mint a stabilitás hiányából fakadó káros következmények, amelyek a súlyos gazdasági, társadalmi és politikai nehézségek, így etnikai viszályok és területi viták nyomán léphetnek fel, amelyekkel számos közép- és kelet-európai ország néz szembe.” Megoldásként pedig a válságmenedzselést nevezték meg a még nem stabilizálódott szomszédos területeken.

Az átalakulás első lépéseként a katonai erő alkalmazásának doktrínája és a katonai eszközök radikálisan megváltoztak. A hadműveleti terület mélységének megnövekedésével ugyanis a szövetségnek elegendő ideje lett a potenciális agresszor figyelmeztetésére, így a nukleáris erő alkalmazása csak végső válaszként merülhetett fel. Az új stratégiának megfelelően erősíteni igyekeztek a NATO integrált katonai szervezetének többnemzetiségű jellegét és beavatkozási képességeit. A parancsnokságok hatáskörét átalakították: Európában egyetlen nagy parancsnokság maradt. Az európai főparancsnok addig is jelentős hatalma még tovább növekedett a politikai intézmények rovására. A NATO válságmenedzselő funkciója még inkább erősödött, amikor 1992-ben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) és az ENSZ Biztonsági Tanács fegyveres segítőjének jelentkezett. Az 1991 júliusában kezdődő jugoszláv háború pedig kiváló alkalmat adott a NATO új válságkezelő funkciójának gyakorlati alkalmazására.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a hidegháború lezárulásával a nyugati szövetségben lezajlott mélyreható változások ellenére annak leglényegesebb jellemzői – a konszenzusos döntés, az integrált katonai vezetés és a közös védelemre való elkötelezettség – változatlanok maradtak.

Nyitás Kelet-Európa felé

Az átalakítás második fontos elemét képezte a nyitás Kelet-Európa felé. Intenzív kapcsolatépítés indult meg a térség irányában katonai és politikai vonatkozásban. A NATO és a Varsói Szerződés katonai vezetői közti kontaktus erősítésével építeni kívánták az egymás iránti bizalmat és közösségi érzést. A célok között szerepelt a civil ellenőrzés elősegítése a Varsói Szerződés haderői felett. Közvetlen viszony létesült az illetékes NATO-szervek és a közép- és kelet-európai országok vezérkarai között. A régió politikai és katonai elitjeinek „euroatlanti” szocializálása érdekében 1991 októberétől tanfolyamokat szerveztek a térség tisztjeinek. 1991. december 20-án létrehozták az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsot (NACC), hogy erősítsék a kooperációt a szovjet blokk korábbi tagállamaival, létrehozva „az érintkezés hálózatait” a védelmi politika minden vonatkozásának megtárgyalására. Ennek hatékony működését azonban behatárolta, hogy kizárólag konzultatív fórum volt döntési jogkör nélkül, magas volt a résztvevők száma, és a szovjet majd orosz részvétel miatt nem lehetett érdemben megvitatni a moszkvai visszarendeződéstől való térségbeli aggodalmakat.

A politikai kapcsolatépítés a NATO és Kelet-Európa között kölcsönös látogatásokkal kezdődött. Ennek első jelentős eseménye volt Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter látogatása a brüsszeli NATO-központban 1989 decemberében. 1990. július 5‒6-án Londonban az Észak-atlanti Tanács csúcsértekezletén a Szovjetunió, valamint Közép- és Kelet-Európa vezetői egyértelmű meghívást kaptak, hogy tartsanak fenn rendszeres diplomáciai kapcsolatokat a NATO-val. Wörner főtitkár 1990. júliusban Moszkvába ment, majd az elkövetkező hónapokban Prágában, Varsóban és Budapesten is járt. A NATO-központ pedig számos magas rangú kelet-európai politikust fogadott előbb általában külügy- és védelmi minisztereket, majd állam- és kormányfőket, így Václav Havelt és Lech Wałęsát. 1990 júniusában Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter, júliusban és 1991. októberben pedig Antall József miniszterelnök, míg 1990. októberben Für Lajos honvédelmi miniszter tett látogatást a NATO főhadiszállásán. A szervezet által 1990. júniusban 1990/1991-re meghirdetett 70 ösztöndíjból 55-öt a tagországok jelöltjei mellett a közép- és kelet-európai országok pályázói is megkaphattak a demokratikus intézmények működésének tanulmányozására. A NATO Információs és Sajtóhivatala számos szemináriumot szervezett az európai biztonság jövőjéről, amelyre meghívást kaptak a közép- és kelet-európai országok döntéshozói és kormánytisztviselői is.

Noha 1989‒1991-ben hivatalos fórumokon nem említették a NATO keleti bővítését, az újabb kutatások arra utalnak, hogy a kulisszák mögött intenzív egyeztetés folyt a kérdésről. A német egyesítéskor a teljes jogú NATO-tagságot megtartó, illetve elnyerő ország egésze a Nyugaton, illetve az NSZK-ban már létező minták és eszközök átvétele alapján épült fel. A folyamat később hasonlóan ment végbe Kelet-Közép-Európa többi államában is. A nyugati struktúrák átplántálását megkönnyítette, hogy a térség népei általában követendő példaként tekintettek a Nyugatra.

Az új geopolitikai helyzet jelei

A hidegháborús európai status quo tehát jelentősen megváltozott. A NATO-nak az egykori szovjet blokk területére vonatkozó növekvő szerepvállalására utal, hogy a szövetség illetékes fórumai több alkalommal erőteljes nyilatkozatokat tettek a szovjet belpolitikát érintő, de nemzetközi következményekkel is járó kérdésekről. Így 1991. augusztus 21-én, a Gorbacsov elleni sikertelen puccskísérlet idején a NATO Tanács külügyminiszteri ülése Brüsszelben világosan értésre adta, hogy saját tagjainak biztonsága „elválaszthatatlan Európa többi államának biztonságától, különös tekintettel a születő demokráciákra. Elvárjuk, hogy a Szovjetunió tartsa tiszteletben Európa összes államának integritását és biztonságát.”

Kecskés D. Gusztáv, az MTA Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa