A múzeumi teremőr, avagy a szöveg szívhangjai

A hermeneutika mint filológiai vagy teológiai (exegetika) diszciplína az „írásban áthagyományozódott szövegek értelmezésének tana”-ként (163.), művészeteként alakult ki az ókorban. A XX. századra viszont kitágulnak a határai, mégpedig a (lét)filozófia irányába, s főként Heideggernek köszönhető, hogy ezáltal a megértés a létbölcselet egyik kulcsfogalmává válik. A kezdetben interpretációs módszerként művelt hermeneutika már nemcsak az irodalmi, jogi vagy teológiai kérdések tisztázásában, megvilágításában lesz érdekelt, hanem a létre irányuló kérdés megértő artikulálásában is. A hermeneutika fejlődésének ehhez a szakaszához kapcsolódik Fehér M. István könyve is. A Heidegger és Gadamer értelmezőjeként-monográfusaként ismert magyar filozófiatörténész legújabb munkájában József Attila esztétikai írásainak hermeneutikai szempontú megvilágítását végzi el. Elsőként röviden ismerteti a hermeneutika, s főként a gadameri filozófiai hermeneutika alaptéziseit, jellegzetes problémaköreit, különös tekintettel a művészetről alkotott elképzelésekre, a további fejezetekben pedig rámutat a magyar költő és a német filozófus művei közt tapasztalható egyező és az eltérő vonásokra, illetve értelmezi is azokat. Az utolsó két fejezetben a filozófiai és az irodalmi szöveg státusa, nyelvisége közti különbségeket tárgyalja.

Ahogy a könyvének motivációit, keletkezéstörténeti vonatkozásait tárgyaló bevezetőben bejelenti, műve olyan párbeszédkísérlet, melyben József Attila Gadamer és Heidegger egyenrangú beszélgetőpartnerének bizonyul, ami azt jelenti, hogy a dialogikus viszonyba állított szövegek kölcsönösen világítják meg egymást. Fehér M. felettébb óvatosan és árnyaltan fogalmaz a hatás kérdésében, nem arra törekszik, hogy bármi ilyet is bizonyítson, inkább a közös vagy hasonló gondolkodásmóddal, beállítottsággal, az elsajátított bölcseleti tradíció átfedéseivel magyarázza az egyezéseket, gondolati analógiákat. Alapvetően tehát szövegekből indul ki, párhuzamos szöveghelyekre, közös kapcsolódási pontokra mutat rá, szembesíti-értelmezi azokat; nem merészkedik a közvetlen hatás körülményeit firtató kutatás ingoványos területére, a spekulatív értelmezések helyett inkább filológiai és filozófiai szempontból egyaránt alapos, magas színvonalú szoros olvasatokat nyújt. (Egy helyen ezt olvassuk: „Ha a szöveget nagyon közelről követjük..., a korai Heidegger felfogása irányába mutató »szívhangféleségeket« is kihallhatunk.” 70.) Mint írja, József Attila egy-egy töredéke a hermeneutikai gondolatkör „egyes elemeit megelőlegezi, annak irányába mutat, vele harmonizál vagy kényszeredettség nélkül illeszkedik hozzá, vagy valamilyen más értelemben párhuzamba, összefüggésbe állítható vele.” (90.) Heidegger és József Attila írásait olvasva azt tapasztaljuk, hogy „nem csupán a kérdések hasonló jellegűek, mindkettőjük válasza is ugyanabba az irányba mutat” (76.), olykor pedig a költő egyes gondolatai nem csupán egybevágnak azzal, amit Gadamer állít, hanem azt más oldalról világítják meg — kiegészítik, gazdagítják (188.) Az analógiák és eltérések kibontását helyenként fiktív szólamok kísérik, ami Fehér M. István kommentárjának párbeszédjellegéről, a reflektált együtt-olvasás dialogikus természetéről árulkodik: „ezt az állítást Heidegger kitörő örömmel fogadhatta volna” (81.), „Gadamer nemcsak egyetértett volna azzal, hogy” (18.), „Heideggernek sem esett volna nehezére elismerni” (109.), „s akkor a válasz valahogy így fejeződne be.” (103.)

A filozófiai hermeneutika kérdésirányai és a műalkotások befogadásának, interpretációjának tapasztalatai sok közös vonást mutatnak, egyfajta „benső párhuzam” (146.) fedezhető fel közöttük, sőt, a filozófiai hermeneutika egész horizontja „a művészet előzetes megértésének köszönhetően formálódott ki, lett azzá, ami.” (149.) Ez lehet az oka annak is, hogy amit a filozófia nyelvén a megértés természetéről Gadamer megfogalmazott, azt József Attila az alkotás, a poieszisz szintjén „élte meg”, s adott róla számot bölcseleti érdekeltségű esztétikai töredékeiben. Fehér M. az előzetes megértés, a benső szó, a művészet játék-fogalmának újraértelmezésében, a pszichologizmus elutasításában és az esztétika alapjainak bírálatában látja József Attila gondolatainak legmarkánsabb hermeneutikai vonásait. Minden hasonlóság ellenére azonban a nyelviség tekintetében alapvető különbség van filozófia és irodalom között. Az irodalmi műalkotás nyelve a hangalak és a jelentés (értelem) harmóniáját valósítja meg, miközben fokozottan igyekszik kiaknázni a nyelv érzéki-esztétikai adottságait. Egy költemény értelme adekvát módon nem fordítható le, „tartalma” nem mondható ki és nem fogalmazható újra, tovább nem tömöríthető, nem kivonatolható; egyedi, megbonthatatlan egységet képez. Ebből származik az irodalomtörténet mindenkori gyötrelme is, mivel nyelve szükségképpen „lemarad a műalkotás ama tökéletes és meghaladhatatlan beszéde mögött.” (170.) Az irodalomtörténet szolgálatába állított interpretáció csupán a művek történeti hozzáférésének változásait, a koronként változó olvasatok alakulását képes követni és nyelvileg adekvát módón artikulálni. A filozófiai szöveg nyelviség tekintetében inkább az irodalmi kommentárok nyelvéhez áll közelebb. A szerző szerint „a filozófiának mint olyannak nincs nyelve, mely megfelelő volna saját megbízatásához” (181.), kizárólag a fogalom közegében mozog, aminek viszont nincs adekvát nyelvi formája, ezért a filozófus újra és újra kénytelen nekigyürkőzni, hogy kimondja azt, amit tud (vagy tudni vél). A filozófia ily módon lezárhatatlan, szüntelenül zajló folyamat — természetét tekintve dialógus, egy végtelenbe tartó, nyitott beszélgetés, mely mindig polemikus: „A filozófusok egymást bírálva, egymás fogalmait korrigálva fejtik ki gondolataikat.” (203.) Míg a műalkotás nyelve meghaladhatatlan és egyedülálló, a bölcselet regisztere mindig önmaga meghaladásán, túllépésén munkálkodik. (168.) A filozófiai kommentár elsőrendű funkciója ebből eredően az, hogy „a dolgot” jutassa szóhoz, s ennek érdekében önmagát szét kell törnie, fel kell számolnia — a megért(etet)és végett feleslegessé kell válnia: „Az értelmező beszéd ezért nem szöveg, hanem a szöveg szolgálója” — mondja Gadamer. (210.) Az értelmező, Heidegger frappáns hasonlatát kölcsönvéve, egy múzeumi teremőrhöz hasonlítható, akinek a feladata arra ügyelni, hogy az ablakokon a függönyök „megfelelő módon legyenek szét-, illetve összehúzva”, hogy a „hagyomány csekély számú nagy műve a véletlenszerűen betévedő látogatók számára valamennyire is tisztességes megvilágításban részesüljön.” (211.) Ha ezt megtette, diszkréten a háttérbe kell húzódnia.

Befejezésként e sorok írója sem tesz másként, mint a József Attilát olvasó Fehér M. István, amikor önkényesen kiemel az ismertetett könyvből olyan gondolatokat, amelyek a legjobban megszólították (vállalva ezzel az érintettség hermeneutikai elvét), s amelyek talán felkeltik az érdeklődést a kötet iránt — mert hisz ahogy a szerző is írja, az „elméleti produktum is rászorul a jobbfajta PR-ra.” (20.): „A képzés, művelődés nem valami másnak a kedvéért, hanem nagyon is önmaga kedvéért történik” (67.); „Az olvasás nem puszta passzivitás (...), egyfajta reprodukció és interpretáció” (160.); „megértő módon vagyok” (117.); „A vers nem más, mint »olyan nyelv, amely nem csupán jelent valamit, hanem az, amit jelent.«” (167.); „A hagyomány csak akkor lesz a »miénk«, ha a tanultakat, a hagyomány szavát (...) »saját szavainkkal« adjuk vissza.” (194.) Ahhoz, hogy a kontextusukból kiragadott anonim szövegforgácsok megtalálhassák a helyüket, hogy értelmes alakzatokká álljanak össze, már olvasói erőfeszítés igényeltetik. Nem kell azonban aggódni, Fehér M. személyében avatott teremőrre lelünk. (Kalligram, Pozsony 2003)

Benyovszky Krisztián