A megelőzés a leggyengébb láncszem

Főorvos asszony, az ön álláspontja szerint közölni kell a beteggel, hogy mi a baja? És főként azt, hogy mi vár rá? Vagy inkább, legalábbis eleinte, jobb eltussolni a valóságot?Ha értelmes és az orvosától segítséget váró, az orvosában támaszt kereső felnőttről van szó, akkor tanácsos közölni a diagnózist, de lehetőleg perspektívát is adni neki. Aki ezt elfelejti, az hibázik. Mert sok, főként időben orvoshoz forduló páciens gyógyítható. A betegeknek egy másik kategóriájába azt az állapotot szokás sorolni, amikor a közvetlen gyógyulás valószínűtlen. Ugyanakkor együtt lehet élni a kórral, és bár a betegség tűzfészke ott van a szervezetben, azt a folyamat kedvező befolyásolásával akár hosszú esztendőkre is tünetmentessé lehet tenni. Az ilyen komoly betegség az emberek zömét akár az évekig tartó tünetmentesség időszakában is megtanítja az alázatra, saját életük értékeire. Mi történik, ha sem gyógyulás, sem tünetmentesség nem érhető el?Náluk a tüneteket kell és lehet enyhíteni. Szlovákiában éppen a daganatos megbetegedések kapcsán gyakori vélekedés, hogy a betegekkel jobb nem közölni, mi a bajuk. Gondolom, éppen ez okozhat misztikus ködöt a rák körül, meg hogy az csakis végzetes lehet. A rákellenes küzdelem leggyengébb láncszeme nyilván ezért is mind a mai napig a megelőzés!Ennek talán egyik oka, hogy a daganatok egy jelentős hányada viszonylag lassan fejlődik, sokáig tünet- és panaszmentes a beteg. A korai felkutatás ezért az orvos dolga, de hát a magát egészségesnek érző ember nemigen megy orvoshoz, aki a diagnosztika mai fejlettségének köszönhetően a még észlelhetetlen bajt nemcsak megtalálná, hanem gyógyítaná is. Az igazán komoly baj ott kezdődik, ha a rákos betegség jobbára előrehaladott állapotban van, sőt már helyi vagy távoli áttétet adott. A rákos megbetegedések kifejlődésének hátterében, egyebek mellett, a folyamatosan szenynyeződő életkörnyezet, a helytelen táplálkozás, a többnyire már serdülőkorban elkezdett dohányzás és alkoholfogyasztás és hát a szociális problémákból adódó egyéni gondok szintén bajforrásként tartandók számon. Mindezt csak tetőzi, hogy komiszak az egymás közötti viszonyaink, örökösen stresszben élünk, a közvetlen emberi kapcsolataink jó esetben is csak felületesek. Hajszolt világunkban nincs elég időnk meghallgatni a másikat, nincsenek barátaink, így bizalommal is csupán ritkán tudunk fordulni valakihez. Állandó, már-már kóros feszültségben élünk, közben a megelőző szűrővizsgálatok helyett elhessegetjük magunktól a rosszindulatúnak bélyegzett betegségnek már a nevében is mágikus erejű gondolatát. Mindennek következménye, hogy például a tüdőrák úgy húsz éve nálunk még az idősebb korosztály betegsége és a negyvenéveseknél inkább ritkaság volt, manapság viszont a fiatalabbak nemzedékénél is jóval gyakrabban fordul elő. Ezt jelzik a statisztikai mutatók is. De emelkedőben van az emlőrák, a vastag- és végbélrák gyakorisága is. Szlovákia déli régióiban feltűnően magas a daganatos megbetegedések előfordulása. Ez mivel indokolható?Felelősségteljesen csak azokról a páciensekről beszélhetek, akikkel a rendelőmben vagy a klinikai osztályon személyesen találkozom. Közöttük pedig vannak pozsonyi, besztercebányai, kassai, korponai, turócszentmártoni, liptószentmiklósi betegeink is. Az összesített adatokat központilag a Nemzeti Egészségügyi Statisztikai Intézet gyűjti, hiszen az onkológusoknak minden egyes rákos megbetegedést bizonyító mintavételről jelentést kell küldeniük. Például a 2012-es adatok elsősorban a tüdő- és mellrákbetegségek számának emelkedését mutatták. Természetesen, a különböző daganatos betegségek általánosan ismert kiváltó okai Közép-Szlovákia déli tájaira is vonatkoznak. Az életkörnyezeti gondok ezen a vidéken sem csekélyebbek, ráadásul az egészségtelen táplálkozás, a dohányzás, a lelki szorongás mifelénk valószínűleg az országos átlagnál is gyakoribb, hiszen ebben a régióban a munkanélküliség huzamosabb ideje 35–37 százalékos. Foglalkoztatottság dolgában mára lényegében hírmondó sem maradt az egykor híres Rimaszombat környéki élelmiszeriparból, annak valaha jó nevű üzemeiből... A rákos megbetegedések számának kedvezőtlen alakulásában az öröklődésnek is szerepe lehet?A rákbetegségek bizonyos típusainál igen, ami akár statisztikailag is igazolt genetikai összefüggésekkel bizonyítható. Az esetek többségében azonban ez csak utólag derül ki. Olyan esetekben, ha új betegként érkezik valaki, és az ilyenkor szokásos genetikai vizsgálódások kimutathatják a valószínűsíthető öröklődési párhuzamokat. Manapság általában széles körben ismertek a rákos megbetegedéseket kiváltó és egyénileg egészségkárosító, illetve országos összefüggésekben tetten érhető ok-okozati kapcsolódások. Ezeket szem előtt tartva miért annyira laza a rákmegelőző szűrővizsgálati hajlandóság? De beszélhetnénk akár fegyelemről is.Említettem már, hogy a magát egészségesnek érző ember nemigen megy orvoshoz. Még a saját érdekében sem. Emellett legalább ennyire elgondolkodtató, hogy nálunk a közbeszédben – sajnos, többnyire a sajtóban is – inkább az orvostársadalom bírálgatása, az egészségügy nívójának szidalmazása dívik, nem a prevenció fontosságának hangsúlyozása. Pedig a rendszeres megelőzési vizsgálatok költségeit az alapellátás szintjén az egészségügyi biztosítók állják. Az ellátó rendszernek máig sincsenek meg az eszközei arra, hogy kötelezővé tegye azt, ami a megelőzés szempontjából előnyös?Önjogú felnőttként kinek-kinek egyéni döntése, hogy él-e az egészségügyi prevenciónak azokkal a lehetőségeivel, amelyekre törvényes joga van. Bár az én, igaz, szigorúan személyes véleményem, hogy aki tudatosan elhanyagolja az egészségét, fütyül a megelőző vizsgálatokra, annak bizony a gyógyítás költségeiből is illenék kivennie a részét. És ez nemcsak az onkológusokat, hanem a szlovákiai egészségügy egészét érintő kérdés. Nyilván minden orvosnak, legyen az illető sebész vagy neurológus, olykor szakmai dilemmái vannak. Az onkológus vajon min töpreng?Főorvosként főként azon, hogy mindig meglegyen a szükséges számú szakápoló személyzet. Külön gond, hogy a végzős medikusok, a fiatal orvosok nem törik magukat szakágazatként az onkológia irányába. Egyéni dilemmáim pedig, érthetően, a pácienseimhez fűződnek. Mondjuk, hogy milyen tónusban, melyik pillanatban, első hallásra mennyire nyíltan megmondani nekik az igazat egészségi állapotukról; de oly módon, hogy megnyerjem őket a gyógyulás esélyéhez, a tünetek enyhítéséhez szükséges együttműködéshez. Mert a ráktól nem rettegni kell, hanem lehetőleg minden esetben felvenni vele a harcot. Ugyanis téved, aki nem akarja elhinni, hogy a rákkal is lehet még élni – ha az illetőben egy azonnali halálfélelem helyett megvan a kellő erő és akarat. És halogatás helyett időben aláveti magát a kezelésnek. Ám hogy őszinte legyek, akkor is el-elfog a rossz közérzet, ha a páciensek szűkös anyagi helyzete nem engedi, hogy a patikákban megfizessék a drága rákellenes gyógyszerekhez fizetendő pótdíjat. Orvos szemmel, járóbeteg-ellátás közben fájó dolog az ilyesmit látni. A gyógyszeres kezelésben vannak bizonyos megkötések is? Hogy X-nek ezt-azt az orvosságot még fölírhatja, Y-nak amazt a gyógyszert már nem?Ilyen korlátozások nincsenek. Az onkológusnak nem megkötései vannak, hanem embersége és felelőssége. Például egy kilencvenéves, netán annál is idősebb, klinikailag már nagyon rossz állapotban levő, ráadásul szellemi képességei maradandó hanyatlását mutató páciensbe marokszám tömni a gyógyszert éppen úgy lelketlenség, mint nemtörődöm módon esetleg rontani valakinek az élete hátralevő heteiben-hónapjaiban orvosilag még szinten tartható életminőségén. Ahogy azt szintén a legjobb, legtisztább szakmai lelkiismerettel kell eldönteni: hol az a pont, amikor még indokolt, vagy épp fordítva, már nem előnyös a fizikailag is rendkívül megterhelő, az állapotjavulásban bizakodó páciens együttműködő akaratát is igénylő kemoterápia ajánlása. Nyújt ezekben a szakmai-lelkiismereti dilemmákban bizonyos fokú segítséget a főorvosi praxisban szerzett rutin?Rutinról szó sem lehet. Ezek rendre esetről esetre megfontolandó döntések. Engem ezekben a komoly helyzetekben egy régen őrzött orvosprofesszori intelem segít eligazodni. Aszerint: pácienseidet gyógyítva úgy gondolkodj, mintha a szóban forgó beteg a rokonod, mondjuk, a nagymamád lenne – akkor miként cselekednél? Otthon is gyakran töpreng a kórházi ügyeken?Nemegyszer megtörténik, hogy a pácienseim gondja-sorsa „hazakísér”. Különösen, ha egy-egy betegemnél már itt volna a gyógyulás jeleinek ideje, egyelőre azonban nem javul az illető állapota. Aki komolyan veszi az orvostant, annak gyakran és szükségszerűen vannak ilyen önfaggató pillanatai. A szakmájának élő onkológus élete egy kissé a szerzeteséhez hasonlít?A rák nemcsak igényes, hanem sajátos diagnóziscsoport. Türelemre, alázatra tanítja az embert. És ilyen szempontból szinte egyre megy, hogy a páciensről, a szűkebb családjáról, a betegét kezelő orvosról vagy az ápolószemélyzetről van szó. A bajok, a velük járó kellemetlenségek tűrésre intenek, a betegség okozta gondok megértéséhez életkedvre és az ehhez szükséges akaraterőre van szükség. A páciens kórházi vagy otthoni környezetének toleranciájára. Ön oda-odaül kórházi betegei ágyának szélére?Igen. Hiszen az eredményes gyógyításhoz, a tárgyi tudáshoz emberség is szükségeltetik. Elengedhetetlen, hogy az orvos és a kórházi személyzet empátiával is viseltessen a beteg iránt, aki nemcsak a betegségéről, hanem számtalanszor az életéről is sok mindent szeretne elmondani. Ha valaki betegségének sajátos körülményei között az orvosa előtt is képes megnyílni, ezt az óhaját okvetlenül tekintetbe kell venni. Ezt az orvosi szerepvállalást, a beteggel való dialógust nem szabad feladni. Ez az őszinteség a páciens vagy az orvosa számára küzdelmesebb?Embere és esete válogatja. Akadnak páciensek, akiket az ember akarva-akaratlanul örökre megjegyez. Egy onkológus gyakorta érzi magát tehetetlennek, páciensei halála után vesztesnek?Ez az érzés különösen akkor fájó, ha orvosként valóban minden tőlem telhetőt megtettem, de sajnos még csak átmenetileg sem állt be javulás a beteg állapotában. És ezt az érzést nem oktatják az egyetemen, csak a páciensek között az élet iskolája tanítja. Az onkológusnak önmagában kell földolgoznia a saját veszteségeit. Támasza is van ebben a belső dialógusban?Bevallom, az én legkitűnőbb lélektani segítőm a Biblia. Szinte minden lakásban ott van, csak kevesen olvassák. Számomra viszont számos gondolatom legtermészetesebb forrása. Persze, az istenhit nem azt jelenti, hogy valaki sohasem fog megbetegedni, vagy soha nem érheti baj, viszont akkor is támaszt, erőt és reményt ad. Aki először lépi át az ön szakrendelője vagy az onkológiai klinika küszöbét, az az egészségéért, az életéért harcol, vagy csodát remél?Volt már olyan betegem, akinek orvosként, első látásra, két esztendőnyi esélyt adtam. De mert együttműködő páciens volt, sőt, egyik percről a másikra előttem hagyott fel a dohányzással, kereken nyolc évvel sikerült meghosszabbítani az életét.