A lírikus, aki mindent tudott a versről…

Meghalt Somlyó György. És mert meghalt, ezekben a napokban újabb távolságba süppedt a klasszikus magyar irodalom, és hirtelen a világirodalom is. Kevésbé időzik közöttünk Kosztolányi, kissé megsápadt Somlyó Zoltán arcképe, nem beszél úgy hozzánk Füst Milán, mint Somlyó György életében… Megszakadt szava a külföldi költőknek, a térséges hispán kontinensnek, a francia maiaknak és az évszázadoknak; de megtört hangja a szonett-formának is, mert Somlyó György után csak másféle szonettdallamok jöhetnek, nem az a fémesen kidolgozott, csiszolt, összetett alakzat, amely Somlyó vízjele volt a magyar szonett fejlődéstörténetében. És annyi minden ért véget, hogy hosszú időre lesz szükségünk, mire ez a vég is boldog véget ér.

Somlyó György 1920-ban született Balatonbogláron, Somlyó Zoltán fiaként. Anyja és nagyapja nevelte, apjával alkalmanként találkozott. Pályáját a Nyugat nagyjainak szellemföldrajzi környezetében korán kezdte, versekkel, esszékkel, Valéry-fordításokkal. Munkaszolgálatosként vészelte át a háborút, a negyvenes évek második felében rokonszenvezett az Újhold törekvéseivel; majd korán Párizsba szakadt, s mélyet, egész életre szóló mélyet lélegzett a francia világból. Az ötvenes években – a zsarnokság sötét buktatói közt – sokszor megbotlott, azt tette, ami ellenkezik a lelkiismerettel. Erről csupán idős korában volt képes megbánással beszélni. (…) Az évek folyamán roppant tárgyi igyekezettel próbálta megújítani írói össz-arcképét, helyesbíteni pályaívét: ontotta a verseket, műfordításokat, költészetelméleti dolgozatokat.

Költészete a Nyugat egyik nyúlványa. Fiatalkori és középső korszakának művei közelítik a népi szürrealizmus és az Újhold felső égövét, de igazán a nyolcvanas évektől kezdve érik el a magyar költészet öregkori csúcsteljesítményeit. A letisztult, mesterkéletlen beszédmód észrevétlen illeszkedik az újabb vadak koncertjébe, s költészetünk egyik egyedi, összetett hangját szikráztatja fel. Somlyó fáradhatatlanul ír, napról napra lép tovább, nem ölti magára a „nagy öreg” maskaráit, ellenkezőleg: szinte élete végéig egy örökifjú faun könnyed varázsát árasztotta. Művészete egyfajta mérlegszerepet tölt be; kétségtelen, hogy az elmúlt tizenöt évben az ő versei kínálták az egyik legmélyebb létértelmezést. Utolsó versei – a klasszikus költői formavilág tükrében – egy minden újat megismerni mohó szellem belátásait, örömeit és fájdalmait rögzítik. (…)

Somlyó György költészetelméleti gondolkodásunk egyik legnagyobb, francia fénytörések révén legműveltebb alakja volt. Verset elemezni, esszéstílusban tüzetesen elemezni mások is magas fokon tudtak (a Babits-, Füst-, Nemes Nagy Ágnes-ágon), de Somlyó irodalomtudományi céllal, a szakirodalom átfogó ismeretében, a költői mű teljességére kiterjeszkedve írt. Elméleti tudása egybeforrott óriási nyelv- és formaismeretével, tágas nézőpontjaival, ókortól a modernekig ívelő érdeklődésével, habzsoló alkatával.

Az olvasó úgy érezte: Somlyó mindent tud a versről, a konkrétról, a szomszédos darabokról, s a távolabbi teljesítményekről. Öszszefüggéseket tudott meglátni, érzékeltetni, megvilágítani. Nem volt „önálló” esztétikája: olyan sokat tudott a költői művészetről, hogy a végén eljutott az elméleti beszéd nagy feltételes módjaihoz, az általános óvatosság stílusához. Belátta: végső soron csak egyéni költői hangzatformák léteznek, s az általánosat többnyire csak a nagy művek konkrét páráin át pillanthatjuk meg.

Tetemes tudását Somlyó – s ebben is különbözik elmélettől elméletig tapogatózó, a művektől irtózó újkori esztétáinktól – több évtizedes költői és műfordítói gyakorlatban szerezte. Egyre gazdagodó lírai termése mellett a világirodalom nagy, ismeretlen területeit hódította meg a magyar olvasónak: ő ismertette meg itthon (Vas Istvánnal közösen) Kavafiszt, ő magyarította a nagy spanyol nyelvűeket (Neruda, Borges, Octavio Paz), ő fedezte fel számunkra a portugál Fernando Pessoa művészetét (…).

Milyen ember volt? Nem fogyaték híján való, semmi kétség. Hiúság, politikai ingatagságok, érdes modor, magánéleti kitérők, és más, más, egyebek: mindez gyöngítette, sőt néha egyenesen veszélyeztette azt a respektust, amelyet Somlyó György – ha csupán a dolgot magát mérlegeljük – mindenkor megérdemelt. Sokan nem szerették, mégis sokan hálásak lehettünk neki. Mindenkinek hiányozni fog. Bizonyos vagyok abban, hogy nagy halottunk kései éveiben elvégezte magában a lelkiismereti számadást, hiszen ez mélyen méltányos, egyetemes öregkori lírai hangjának belső feltétele. Nem kétséges, egyszer helyet talál majd az elmúlt kor esendő kiválóságai közt… (litera.hu)