A különb jövőről van szó

Kereken három éve, a legelső nyilatkozatában kijelentette, hogy nem tesz hangzatos ígéreteket, mert súlyos realista, és tudja, mit vállalt. Optimistább lett azóta, vagy a realizmusa inkább pesszimizmusba hajlik? 

Realista vagyok, bár az optimizmusomat ez sem tompítja. Tisztán látom, ezen a területen a törekvések hosszú távú perspektívája a legfontosabb, jó volna hát ezen az úton maradni. 

Sikerült olyan lépéseket megtenni és döntéseket hozni, amelyek egy következő kormányzat számára visszafordíthatatlanok? 

Az életben semmi sem visszafordíthatatlan, de tény, hogy az utóbbi három évben, az elhanyagolhatatlan pénzügyi tervezetek mellett, már több olyan intézkedés született, amit őrültség volna felrúgni. Ilyen például az a harmincesztendei késedelemmel 2017-ben hozott jogszabály, amely a roma telepek alatti telkek ügyének rendezését teszi lehetővé. Az állami segélyekből élőkre bevezettük a hazárdjátékok tiltását megszabó törvényt, illetve jogszabályi garanciával megváltoztak a terepmunkásokra vonatkozó végzettségi követelmények. Az iskolaügyben szintén több komolyabb reformlépés történt, ha nem is elegendő. És a törvénykezési folyamatok egészére is tanácsos figyelnünk, nehogy – szándéktalanul – a roma közösségre nézve hátrányos törvények szülessenek, ami csak súlyosbítana az amúgy sem könnyű helyzeten. 

Aki tagadja, hogy a romákat nálunk a társadalom általában tehertételnek tartja, az füllent? 

Biztosan nem. Belejátszik ebbe, hogy a többségi lakosság a romák felzárkóztatásának esélyében sem bízik. Ráadásul a médiát is a negatív hírek teszik jobban eladhatóvá. Az emberek így ritkán látják a pozitív példákat, az egyéni mintaképeket, és azt, hogy az eredményes integráció nemcsak egy-egy kivétel, hanem több településen napi gyakorlat. A társadalom egészében mégis több az előítélet, mint a felzárkóztatás iránti jóindulat. Ezt kár volna tagadni. A legkomolyabb gond azonban, hogy ha a roma ember rengeteg vesződséggel megpróbálja magát kihúzni a sokak számára elképzelhetetlen szutyokból, akkor fölülről és lenézően elkezdik őt visszanyomni. 

Darázsfészekbe nyúlok, ha hozzáfűzöm: a közvélemény a romákat gyakran nem is nézi a társadalom teljes értékű tagjainak?! 

Tisztelet viszont a kivételeknek, ahol helyben már felfogták, hogy a romák az egész helyi közösség része, ezért ha nem tudják őket aktívan bevonni a település életébe, abból mindenkinek hátránya származik. Így a jó hír, hogy például Gömörben a roma közösségek már régen és természetszerűen bent élnek a falvakban. Ellenben a rossz hír, hogy ugyanezt több régióban is ignorálják, és abban a tévhitben élnek, hogy a helyi társadalom peremére szorult romák problémái önmaguktól megszűnnek. Hát nem szűnnek meg! 

Az immár bő tíz éve működő Roma Intézet egyik aktivistája szerint a társadalom zömének fogalma sincs a roma lét valós gondjairól, a köznapi életben pedig akár keresztülnéz az egyetemi diplomát is szerzett romákon. 

A szlovákiai roma közösség tényleges szituációját és társadalmi körülményeit tekintve csakugyan kevés az objektív információ, ahogy valóban létezik romaellenesség. Vegyes környezetben nemzetiségi súrlódások is előfordulhatnak, de helyben minden lakos békés életéért felelősek vagyunk. És amit az integrációban eredményesen sikerül megtenni, azzal nemcsak a romákat segítjük. Ez utóbbit jól példázza a széles körű kormányzati óvodaépítési program. Azokon a településeken, ahol nem csak romák élnek, ott a helyi közösség egészét segítve a nem roma gyerekek is járhatnak a 110 új óvoda valamelyikébe. Még az sem szabály, hogy a többség roma legyen. 

A szülők, félretéve előítéleteiket, engedik majd a gyermekeiket ezekbe az integrált óvodákba? 

Az a tapasztalat, hogy a szülőknek óvodai szinten ezzel sokkal kevésbé akad problémájuk, mint már később az alapiskolákban. Az óvodában még nincs teljesítménykényszer, ott jobban áthidalhatók a kisebbnagyobb különbségek. És hát a gyerekek is még nyitottabbak, természetesebbek egymással szemben. Ők még nem tanulták meg, hogy a „másik” milyen „rossz”! 

Az iskolai végzettség, a műveltség lehet az a palló, amely a két világ közötti árok fölött kivezet(het) a roma telepekből? 

Okvetlenül. Ezért komoly mulasztás, hogy a romák iskolázottságának dolgában a környező országok közül akár Csehországhoz vagy Magyarországhoz viszonyítva 15–20 évet késünk. Ez nem behozhatatlan hátrány, de sok-sok nehézség forrása. Nálunk a roma gyerekek zöme az első három évben semmi támogató segítséget nem kap. Háromévesen jelenleg még csak minden harmadik kerül közülük óvodába, többnyire a viskótelepeknél jobb környezetből. Hatévesen egy jelentős részük aztán nem a normális alapiskolába, hanem az úgynevezett speciális, régebbi szóhasználattal kisegítő iskolába jut. Így sokszor el sem végzik az általános iskolát. Következésképpen a roma gyerekek alig tizede lép tovább a másodfokú oktatás irányába, az egyetemig pedig tényleg kevesen jutnak el. Világos hát, hogy ez az oktatási modell egyelőre nem segíti a felzárkóztatásukat.

A romák iskolázottságát tekintve miben mond csütörtököt a hazai oktatásügy? 

Említhetném a problémakör sajátosságainak helytelen értelmezését, pusztán a sztereotípiák használatát és még sok más szempontot. De a legsúlyosabb hibák egyike, hogy a nullaés hatéves kor között – tehát a képesség- és személyiségformálás különösen fogékony szakaszában – nem tudjuk befolyásolni a roma gyerekek fejlődését. Ez az időszak anélkül telik el, hogy megfelelő formában és nívón számottevő támogató segítséget kapnának. Így a hatéves roma gyerek lényegében akkor találkozik igazán az oktatás fogalmával, amikor iskolaköteles lesz, és megcsináltatják vele az iskolaérettségi felmérőt. Ez a hatesztendei mulasztás szinte bűntény. Utána a szegregáció jelent gondot. Az elkülönítésnek az a módja, amikor a roma gyerekeket azért tesszük „félre”, hogy ne kelljen velük különösebben, esetleg duplán foglalkozni. Meg hát az oktatás sem roma nyelven folyik, nincs szó a roma kultúráról, arról, hogyan lehet kitörni a hátrányos közegből. Nincsenek előttük pozitív példák, inkább csak valami melléképületben ülnek, miközben a többi gyerek, túl a kerítésen, jó színvonalú oktatást kap. Ezért nagyra becsülöm, aki manapság képes és hajlandó pedagógusként dolgozni, méghozzá olyan környezetben, ahol a szociális integrációval is foglalkoznia kell. 

A rendszerváltás óta a hazai kormányok mindegyike miért hagyta, hogy a roma közösség – ha úgy tetszik: a cigányság – helyzete ennyire a körmünkre égjen? 

Szerintem a politikusok többsége, számításból, úgy érzi, hogy ez egy hálátlan, bizonyos fokig toxikus téma. Nem ígér népszerűséget, hiszen akik kerülik a romákat, azok jóval nagyobb számban járnak szavazni, mint a nehézkes úton botladozó integrálatlan romák. De éppen így igaz, hogy ha a romák zöme aktívabban élne a szavazati jogával, akkor ebben a kérdésben már előbbre tartanánk, mert úgy fontosabb társadalmi célcsoport lennének. Persze, mint az életben általában, ebben a kérdéskörben sem létezik pusztán egyetlenegy megoldás, holmi csodaszer. Ellenkezőleg, ez a terület nagyon komoly politikai és társadalmi összefogást igényel. Ahhoz, hogy valami igazán előremozduljon, a roma közösséget több ponton kell megérinteni és ösztönözni. Általában azonban a politika, sajnos, csak akkor szokott lépni, ha egy kérdés már nagyon akut. Ezt nem kellett volna megvárni. 

Megoldható a szakképzetlen roma munkaerő lekötése, ami társadalmi szempontból szociális tőkét is teremtene? 

A nem roma többség jószerével lebecsüli, hogy ebben az országban a közvélemény által feltételezettnél jóval több roma dolgozik. A cirka 450 ezer szlovákiai roma mintegy harmada él teljes munkaerőpiaci szerepvállaláshoz köthető integrációban. A középső harmad inkább már látható szegénységben a társadalom peremére szorult, de nem nyomorog, noha a munkavállalása gyengébb, mint a többségi lakosság hasonló rétegének. A harmadik harmad főként a roma telepeken többnyire mélyszegénységben él, de ennek a legnehezebben alkalmazható csoportnak is tavaly minden korábbi évnél magasabb, 24 százalékos volt a munkavállalása. Hogy számarányaiban mindez sok vagy kevés, azt mindenki döntse el egyéni értékítélete szerint. 

Az országot járva, kormánybiztosként, sűrűn találkozik előítéletes és kirekesztő megnyilvánulásokkal? 

A leggyakrabban viszonos frusztrációt tapasztalok. Elsősorban azokon a településeken, ahol nincs meg a kommunikáció. A polgármester azt sem tudja, melyek a helyi roma közösség fő problémái, de a roma telepen élőknek sincs fogalmuk arról, ki is a polgármesterük. Vagy ha tudják is, nem értik, mit akar. A település nem roma lakosai pedig azt nem értik, mi történik a fejük fölött. A terepmunka során az elakadt párbeszédnek ezeket az eldugult csatornáit megnyitni a legnehezebb, de a legfontosabb is, mert nagyon sok ember egyszerűen elkeseredett, és úgy érzi, hogy például a politikusok cserben hagyták őt. Kormánybiztosként megéltem, hogy azzal fogadtak: „De jó, hogy a kormány nevében eljött valaki, mert a legutóbb még Vasil Biľak járt itt...!” Fontos kölcsönösen megérteni, mit akarnak ők, illetve mit szeretnénk mi; mit gondolunk a helyzetükről, mert az extrémisták viszont mindig megjelennek. 

A felzárkózás kérdésében melyik csoportnál a kulcs? Kire kell(ene) az energiát összpontosítani: a gyerekekre, az őket nevelő anyákra vagy a férfiakra, munkát adva nekik?! 

Nézze, hiába adjuk meg az oktatást, ha nincs munkahely, ahová be lehet lépni és becsülettel dolgozni. Létrehozhatjuk a munkahelyet, ha ezek az emberek naponta egy sártengerben fuldokló telepre térnek vissza, mert akkor képtelenek kivergődni onnan. És lehet jó lakása valakinek, ha a gyereke nem jut el a jó iskolába. A roma közösség ügyében ugyan hangsúlyokat kell találni a prioritások között, de majdnem mindent egyszerre kell megoldani.