A kritikai gondolkodás válsága

MÁRIUS KOPCSAY

Napjaink talán leggyakrabban használt szava: a válság. De milyen válság? Gazdasági? Az egész világot sakkban tartja. Energetikai? Az év elején Közép-Európát sokkolta, Szlovákiát különösen. Van még ötletválság, a gondolatok válsága, középkorúak válsága. A nagymamám pedig, nem is tudom, miért, a kását is krízisből készítette. Főzök kríziskását, mondogatta.

Mindenki a válságról beszél. Még azok is, akiket nem sújt, tudják, hogy itt van. A munkaadók lelkiismeret-furdalás nélkül bocsáthatnak el bárkit. Hisz válság van. Csökkenthetik a dolgozók bérét, közölhetik velük, hogy elérkezett a takarékoskodás ideje, hogy nem lesz nyári és téli jutalom.

Ez egy éjszakai sétám során jutott eszembe, a rossz idő ellenére muszáj volt megtennem a hosszú utat az éjjel-nappal nyitva tartó boltba, mely a város szélén van, pontosabban a városka szélén. Fekvése azoknak megfelelő, akik gépkocsin közlekednek, csak megállnak, odaállnak, leállítják a járművüket, vesznek valami harapni- vagy innivalót, frissítőt vagy bódítót, s húznak tovább. A gyalogosoknak azonban nem esik útjukba.

Bent a boltban nem győztem csodálkozni az üres polcokon. Akár egy hetvenes évekbeli önkiszolgáló: pár üveg bor, kétféle ásványvíz, kóla, csomagolt kifli a hűtőben, sör. A pult előtt néhány szomorú és árva csokoládé, mögötte ugyanolyan szomorú eladó. Kérdem, mi történt a bolttal. Vállát vonogatja.

– Napjában egy autó, ha megáll itt. Válság van, az emberek nem vásárolnak.

Tán azért nem, mert nincs mit. Másfelől, alig pár méterre az ismert sárga táskás szupermarket-hálózat új épülete, vele szemben az ismert kék táskásé. Vagyis a kis nonstop-bolt hasznossága alaposan megkérdőjeleződött. Alaposabban, mint a krízis által, hiszen az ember válság idején is vesz lisztet, cukrot, kiflit. Munkából hazafelé, az esti órákban.

Az eladó még megjegyzi, hogy így, éjnek idején nem lehet otthon, a gyerekei mellett. S hogy a holnapi éjszakát is itt tölti. De legalább örülhet, hogy van munkája. Így, válság idején is.

Szomorú boltlátogatás volt. Mert bár a válság általános, nem mindenkinek kell egész éjjel üres polcok előtt álldogálnia pár száz euróért, tűrni a részegek molesztálását, vagy várni, hogy egy őrült kirabolja vagy megkéselje. Sokan mások úgy szegényedtek el, hogy tízmilliárdos vagyonkájuk hétmilliárdosra apadt. (Ami érthetően maga után vonja néhány száz vagy ezer alkalmazott elbocsátását.) Megint mások pedig meggazdagodtak a válságon, ilyen is van.

Most a válság sújtotta országok intenzíven segítik a vállalatokat és tulajdonosaikat. Támogatásokkal, kölcsönökkel, roncsprémiummal, engedményekkel, megbocsátó cédulákkal. Vagyis a gazdagok megkapják a különféle formájú segélyeket, amiket a tevékenységük föllendítésére fordíthatnak, mely föllendülés munkahelyek megőrzését eredményezi, meg a pénzforgalomét. Világos, hogy nem volna értelme egyenest a szegényeknek vagy a középrétegnek folyósítani a pénzt, hiszen azok felélnék: elinnák, megennék. Kocsmákban, szupermarketokban, éjjel-nappali boltokban. Semmiféle gazdasági haszna nem volna. A pénzt egyszerűen annak kell adni, aki további pénzt termel belőle. Nem vagyok közgazdász, érvek helyett csak abból a laikus elképzelésből indulhatok ki, hogy aki pénzből pénzt csinál, azé a legnagyobb felelősség, ezért joga van a magasabb életszínvonalra is.

Másrészt van még egy laikus elképzelésem, mely szerint a válság okán alapjaiban kellene átértékelnünk az élethez való viszonyunkat is. Például a mértéktartást illetően. Mert sokan, akik ma az ennivalón spórolnak, ugyanolyan sokat költenek italra vagy cigarettára, mint eddig. Sokan, akik elestek valamilyen prémiumtól vagy egyenest a keresetüktől, s a pénztárcájukban eurók helyett centek csörögnek, órákat képesek telefonálgatni vagy üzeneteket küldözgetni. Nem beszélve a fogadóirodák előtt kanyargó sorokról: állnak az emberek ceruzával a kezükben, legtöbbjük úgy néz ki, mint aki ingyen kabátért vagy kifliért sorakozik, tényleg nem fizetőképes embernek tűnnek. Mégis pénzt költenek, tippelnek, nyerőgépbe nyomkodják a pénzt.

Persze, ha erről a függőségükről leszoknának, a mobiltelefon-szolgáltató bevételét csökkentenék, a szeszes italt és cigarettát előállító és forgalmazó cégekét, a játéktermek fenntartóiét, a szerencsejáték-társaságokét. Vagyis tulajdonosokat rövidítenének meg, azok meg alkalmazottakat bocsátanának el. Mégis, így talán a fogyasztás súlypontja kissé más irányba mozdulna (ideális esetben még olvasnának vagy színházba is járnának az emberek), vagyis más ágazatok lendülhetnének föl. Végül is az olajválság bírta rá az embert arra, hogy ne csak az autó teljesítményét, hanem a fogyasztását is megnézze, a ritkuló ózonréteg pedig a végtelen és védtelen napozástól vette el az ember kedvét. De legfőképp véget vetett a freongázhasználatnak.

A klímaváltozás vélhetően további ésszerűségekre veszi rá az embert, s fokozatosan a környezetbarát energiaforrásokra is áttérünk. Egyre kevesebb az olyan ostoba ember, aki nem hallott még a káros anyagok kibocsátásának negatív hatásáról. Igaz, a káros anyagok kibocsátása jó üzlet, ezért a nemzetközi egyezmények nehezen születnek. De minden korlátozásnak jótékony hatása van szétzilált éghajlatunkra, az olvadó jéghegyekre, a tengerek növekvő szintjére, az átlaghőmérséklet emelkedésére, az egyre gyakoribb szélsőséges időjárásra.

A gazdasági válságnak az lehetne a haszna, hogy belássuk például, nem kell kölcsönt felvennünk csak azért, mert ezt ajánlják vagy egyenest ránk kényszerítik. Hogy nincs szükségünk új telefonra, csak azért, mert előnyösen kínálják. Vagy új autóra, mert most megéri.

S végül, a gazdasági válság megváltoztathatja az átlagfogyasztó kulturális géntérképét is. Ellenállóbbá teheti a növekvő szükségérzettel és fogyasztási kényszerrel szemben. Csakhogy, másfelől, a gazdasági válság bomlasztóan hat a kritikai gondolkodásra. Vagyis a kultúrát is válságba sodorja. Ennek sem a közélet, sem a média nem szentel nagy figyelmet, senki nem kongat vészharangot. Pedig sokkal mélyebb és sokkal nagyobb károkat okoz, mint a gazdasági válság.

(Márius Kopcsay 1968-ban születet; író, újságíró. A szöveg forrása: Romboid, 2009/3., Cs. G. fordítása)