A könyv

De nem jutott eszébe a kedves kötet címe. Csikorgó, elakadó aggyal, mérgesen gondolkozott.

– Micsoda bosszúság! – mondta indulatosan, szégyenkezve. – A vénség, lányom, a vénség! Az ember elfelejti a legkedvesebbet.

– Mégis – mondta a lány – tessék csak emlékezni.

– Kis, barna kötet volt – motyogta. – Mindig itt állott... itt valahol, a kis asztalon. Látod – mondta bosszúsan –, a régi rendetlenségben jobban megtaláltam mindent.

E vádat a következő napokban is hajtogatta. Hogy a régi rendetlenségben minden a helyén volt. S most elrakták valahová a legkedvesebbet, azt a kis, barna kötetet, az aranybetűs címzéssel. Öreges együgyűséggel vissza-visszatért e barna kötetre, melynek címe később, hetek múlva sem jutott eszébe.

– Várj csak – mondta egy reggel fiának, felcsillanó szemekkel. – Most eszembe jutott. Nem is barna volt, hanem vörös. Olyan... – kereste a szót – bíborvörös, mint a bíborosok Rómában – mondta elégedetten.

A fiú figyelmesen hallgatta.

– Milyen könyv volt, édesapám? – kérdezte aztán. – Mi volt a tartalma?

De az öreg nem hallotta a kérdést. Az asztalra ütött, élénken felállott, a munkaszoba felé totyogott. Kereste a könyvet, fél napon át. Aztán megfeledkezett róla. A család szeretettel mosolygott a háta mögött. Öreg már, nagyon öreg, mondták. S vigyáztak reá, óvatosan kényeztették. (...)

Néha heteken át nem beszélt a könyvről, a kis, barna vagy piros kötéses könyvről, a szép aranybetűkkel, élete legkedvesebb könyvéről. Aztán észbe kapott, mérgesen keresni kezdte. Létrára állt, átvizsgálta a legfelsőbb polcokat is. Indulatosan szórta szét a bölcs köteteket, a szépirodalmat, a szakírók és remekírók műveit. A könyvesszobában minduntalan takarítani kellett utána. A család már megbánta, hogy könyvszekrénnyel bolygatták meg élete nyugalmát. A rendetlenség, mely szobájában az évtizedek során kialakult körülötte, rend volt számára, valamilyen poros, réteges rend, melyben elmerült minden emlék. Most felzavarták ezt a rendet. Ebéd közben nyugtalanul pislogott, lefogyott, keveset evett, sokat pipázott és krákogott. Látnivalóan nyugtalanította valami.

A fiú egyszer faggatni kezdte:

– A könyvet keresi még, apám?

Fújtatott, és halkan, gyámoltalanul mondta:

– Keresem, hogyne keresném.

Biztatták, mondjon valami közelebbit a könyvről. Elég, ha a szerző nevét megmondja; rögtön megszerzik összes munkáit. Vagy talán meséljen az elkallódott kötet tartalmából valamit. De az öreg nem állott kötélnek. Vádaskodott, hogy valaki elrakta a könyvet, vagy kölcsönadták, irigy idegeneknek, akik ma is ott őrzik, egy idegen lakás fiókjában. A családtagok szomorúan bizonygatták, hogy az öreg hamarosan hanyatlik, s ügyelni kell már reá. Sétára sem engedték többé. Később aztán ő maga is megfeledkezett a könyvről, a híres, kedves könyvről, melyet olyan nagyon szeretett. Mind ritkábban emlegette. (...)

– Ilus! – mondta csendesen.

A leányt meglepte az öreg hangjának érzelmes élénksége. Melléje ült, megérintette csontos kezét.

– Mi tetszik, apuska?

– Megvan, Ilus – újságolta boldogan. – Eszembe jutott.

– A könyv címe? – kérdezte a leány; mert ők ketten összetanultak ez években, mint a házastársak, s gyorsan és kevés szóból is megértették egymást.

– A címe? – mondta az öreg. – Nem, a címére nem emlékszem. Nem is fontos.

– A szerző neve?

– Arra sem emlékszem – mondta csüggedten.

– Hát, apuskám?... – s a lány mosolygott a homályba.

– A mesére emlékszem – mondta halkan, bizalmasan, boldog sejtetéssel.

– Tessék elmondani – kérte a leány, s közel ült apjához, mintha nagyon érdekelné a mese.

De az öreg hallgatott. Vak mosolylyal hallgatott, befelé nézett, a másik, belső félhomályba, az emlékezés alkonyatába. Nagy sokára szólalt meg:

– Olyan egyszerű történet volt – mondta. – Kis, barna kötet. Azt hiszem, orosz író írta. De lehet, hogy magyar. Igen, igen, magyar volt – erősítgette hirtelen buzgalommal, mintha valami, ami kedves és fontos, nem is lehetne más, csak magyar. – Egy régi író írta. Nem volt híres... Tudod.

– Igen, igen – mondta a lány.

– Ez volt a legszebb, a legbölcsebb történet – mondta az öreg, és nehezen lélegzett.

A lány várta a történetet. De nem következett semmi hasonló. Az öreg némán ült a sötétben, több ezer könyv árnyékában, nehezen lélegzett, majd reszkető kezekkel megtöltötte pipáját és rágyújtott. A szomszéd szobában már vacsorára terítettek, csörömpöltek a tányérokkal. Valaki fütyült az estében a nyitott ablak előtt.

ĺgy ültek, némán. A legszebb történetre gondoltak, mely elkallódott valahol.

Akkor este a lány megértett valamit. Később, esztendők múlva, mikor az öreget már eltemették, így mondta el ezt az estét a családnak:

– Tudjátok, ültünk a könyvek előtt és hallgattunk. Akkor megértettem, hogy talán nem is volt soha, sehol az a kis, barna kötet, a régies aranybetűkkel, a kötet, melyet oly mohón, csüggedten keresett. Nem is élt soha az író, kinek nevét nem tudta megmondani. S a történetet, a legszebb, legbölcsebb történetet, melyet élete végén szeretett volna olvasni, vagy még egyszer elolvasni, nem is vetették papírra soha. De valamire emlékezett, ami hiányzott az életből, hiányzott a sok ezer kötetből, mindenből, amit tanult, gondolt, olvasott. Van egy történet, egy mese, melyet mindig újra szeretnénk elolvasni... Nem gondoljátok?

A könyvesszobában ültek és mosolyogtak.

Elnézően mosolyogtak és tájékozatlanul.

(Részlet Márai Sándor azonos című elbeszéléséből)