A komor tények tapintatlanok

Őrnagy úr, ha most beüt egy riasztás, azonnal fut ön, a szolgálatvezető is?

Sőt, akkor bizony magát is faképnél hagyva rohanok! A riasztósziréna megszólalásától egy percünk van arra, hogy a teljes felszereltséggel kitörjünk a megadott helyszínre.

Szokványkérdés, mégis indokolt: miért lett profi tűzoltó? Ez a pálya nem éppen szívderítő örömökkel kecsegtet...

Őszintén szólva, nem az volt a gyerekkori álmom, hogy József Attila sorait idézve tűzoltó legyek és katona, vadat terelő juhász; de túllépve a harmincon végül is így hozta a sors. Abban pedig, hogy a tűzoltóság annak idején nem tartozott a vágyaim közé, határozottan közrejátszott, hogy nyolcvankilenc előtt az akkori rendszer ezt a testületet tömegoszlatásra is használta, és az ilyesmiben nem kívántam részt venni. Azóta viszont törvény garantálja, hogy a tűzoltó apolitikus köztisztviselő, így becsülettel és nyugodt lelkiismerettel végezhetem a munkámat.

Csupán egy laikus föltételezi, vagy bizonyíthatóan javította a tűzoltalmat, hogy manapság már jóval keményebbek a vonatkozó előírások?

Annyit a laikus is lát, hogy az utóbbi években mind a magán-, mind a közületi épületek tűzvédelmi szempontból valóban sokkal biztonságosabbak lettek. Persze, nincs az a szigorú szabvány, amely elejét vehetné az emberi mulasztásnak. Az is kétségtelenül segíti a tűzvédelem ügyét, hogy a lakossági gázhálózat széles körű elterjedésével jelentősen csökkent a korábbi fa- és széntüzelésű kazánok használata. Ezért számottevően ritkább például az öngyulladásos pincetüzek vagy a ki-kipattanó szikrák gyújtotta lakástüzek száma. További pozitívum, hogy járásonként tűzvédelmi főosztályok létesültek. Az ő szakmai jóváhagyásuk az egyik szigorú feltétele annak, hogy az új épületek használatbavételi engedélyt kapjanak.

Tetszik, nem tetszik, de tagadhatatlanul nyakunkon a klímakrízis. Az időjárás mind kiszámíthatatlanabb, és ha támad a természet, akkor egyre vadabb is. Erre is fölkészült a tűzoltóság?

Hogy mi a helyzet az ország távolabbi régióiban, nem az én tisztem értékelni. De a megye, elsősorban azonban a mi laktanyánk felszereltségét nézve az utóbbi nyolc-tíz évben javult és korszerűsödött a készenlétben álló berendezéseink száma, műszaki színvonala. És használjuk is őket, hiszen ezen a vidéken szintén egyre több az olyan bevetés, amikor a hosszú aszályok után özönvízszerűen lezúduló hirtelen csapadék elárasztja a pincéket és más alagsori helyiségeket, vagy a váratlanul lecsapó, néha orkánerejű szélvihar vészhelyzeteket teremt, amikor gyorsan szabaddá kell tenni az eltorlaszolt közutakat.

A hosszabb távú előrejelzések szerint az idei nyár még a tavalyinál is forróbb, szárazabb, hosszadalmasabb lesz. Az ilyen rekkenő hőségben csak a mezőgazdászok vagy a tűzoltók is aggodalmaskodva kémlelgetik az eget?

Rajtunk aligha segítene bármi aggodalmaskodás. Ahány riasztás, nekünk rögvest vonulnunk kell. És hogyha a prognózisok beválnak, az mifelénk főleg a bozót-, a tarló- és erdőtüzek akut veszélyét fogja jelenteni.

Ilyenkor idézhető Arany János, tehát hogy „ég a napmelegtől a kopár szik sarja”? Az ország bármely pontján könnyen kiüthet a forróság gerjesztette tűz?

Lényegében igen. Elegendő hozzá egy száguldó autóból kipöccintett vagy hanyagul a földre dobott égő cigarettavég, máris percek alatt nagy terület borulhat lángokba, ami futótűzként terjedhet tovább. Ha elharapódzik, esetleg már lakhelyeket veszélyeztet vagy természeti katasztrófával is fenyeget, akkor a tűzoltóság összevont, nagy erőkkel igyekszik úrrá lenni a lángokon. Ilyen kockázat esetén bennünket is hívhatnak kisegítésre például a Kis-Kárpátokba, így előfordulhat, hogy elindulunk és csak két nap múlva térünk vissza a hazai bázisra.

Gondolom, fizikailag eltörődve és lélekben kimerülten...

Bevetés közben az ember nem lehet tekintettel a pillanatnyi érzelmeire. Ott, a bajok színhelyén a tűzoltók gondolatait leköti a gyors helyzetfelismerés kihívása, a kötelességtudat és a szakszerű mentés ügye. Viszont egy-egy rövid pihenő közben vagy már az akció után, a szélvihar által kiborított egészséges fák látványa is szomorú, a fekete csonkká üszkösödött erdőség képe azonban felejthetetlenül lehangoló. Természeti csapást vagy emberi katasztrófát látni tartós fájdalom. És mert a komor tények mindig tapintatlanok, voltak bevetések, amelyek most is velem vannak, mondhatni, számomra sohasem fejeződtek be.

Minden bevetésre emlékszik?

Tulajdonképpen igen. A komolyabbakra biztosan. De talán azért is rakódik le bennünk a megélt esetek emléke, mert visszajövet ide a tűzoltólaktanyába – a még meglevő stressz levezetéseképpen – általában megbeszéljük a történteket.

Megtörténhet, hogy a vészjósló tűzvész vagy a dermesztő közlekedési baleset helyszínén a hosszas tűzoltói praxis ellenére lebénul valaki?

Valószínűtlennek tartom. Lehet a feladat bármennyire komplikált, de amíg esély van az oltásra, a mentésre, hajtóerőként a jó adrenalin ott dolgozik az emberben. A bevetés részünkre sohasem a megdöbbenés, hanem a cselekvés terepe. Már a riasztás percében tudom, hová és mi okból vonulunk. Azután útközben, gondolatban, készülünk a várható szituációra. A sokéves tapasztalat alapján általában sejtem, ott mi várhat rám. Ahogy gyarapszik a bevetések száma, az ember fokozatosan megedződik és megszokja, hogy olyan helyekre hívja a kötelesség, ahol nagy baj történhetett. Persze, ez a tapasztalat nem azonos a lelki és gondolati kiégéshez vezető rutinnal. Mert ha mentés közben naponta kikapcsolom is önmagamban a látottak érzelmi oldalát, arra ügyelni kell, hogy az egyébként személytelen hidegvérrel intézkedő tűzoltó a magánéletében, a társadalmi életben nehogy közönyössé, emberileg érzéketlenné váljon.

Őrnagy úr, az esetek zömében ön komoly, jobbára drámai helyzeteket él meg. Kérdezhetek egészen személyest is?

Szerintem ezért beszélgetünk.

Tűzoltóként nehéz beletörődni, hogy a tragikus baleseteknél gyakran holttesteket kell kiemelni a járművek alól, az összezúzott gépkocsikból?

Aki azt mondja, hogy nem nehéz, az valószínűleg nem mond igazat. Az első időkben pedig egyenesen emberpróbáló feladat. A tűzoltóságnál ezért is hat hónapos a próbaidő, ami a gyakorlatban már inkább alkalmassági vizsgálat. Utóvégre azt szokás mondani, hogy aki ezt a hat hónapot becsülettel kibírja, az bizony – ha egészsége engedi – egészen a nyugdíjaztatásáig itt marad. Persze, a dolgok legelején végig kell menni egy pályaalkalmassági felvételi folyamaton. Egyebek mellett a többórás pszichológiai teszten is, amelyből alapvetően kiderül az illető rátermettsége, helyzetmegoldó képessége. Az éles bevetések azután már nehezebbnél nehezebb helyzetek elé állítják a tűzoltókat. Ha például öngyilkossággal fenyegetőző, esetleg már annak kísérletét is megtett személlyel; vagy baleseti riasztás helyszínén roncsolt felnőttel, még küzdelmesebb szituációban halott gyermekkel szembesül az ember. És ha ilyenkor bármilyen nyomasztó is szavakat találni, a szükséges intézkedésnek zavartalanul és rendben kell mennie.

Lehet ilyenkor személytelennek maradni, már-már lelketlennek tűnni?

Tévedésbe esik, aki kőszívűnek tartja a tűzoltót, hiszen a feladat hibátlan elvégzése sohasem jelent részvétlenséget. Mi is családos emberek, akár többszörös családapák vagyunk, ezért óhatatlanul egy picit beleéljük magunkat a tűzesetek érintettjeinek, a baleseti áldozatok hozzátartozóik lelkületébe. Nyilván az sem véletlen, hogy az igazán súlyos vagy a tragikus esetek kapcsán az állandó szolgálati ügyelet pszichológusai megkérdezik: nincs-e szükségünk segítségre, képesek vagyunk-e saját erőből feldolgozni a kényes bevetés összes mozzanatát?

És ha hamarosan újra megcsörren a telefon, ismét megszólal a sziréna?

Rohanvást tesszük a dolgunkat. Bár első pillanatban minden tűzoltó fejében ott motoszkál, hogy most nem saját hozzátartozót ért-e baj...

Van, ami keserves ebben a munkában?

Ezt így nem mondanám. Aki egyszer beállt tűzoltónak és itt maradt, az hivatásként végzi a dolgát. Minden helyzetben állja a sarat.

A felesége mivel engedi el otthonról? Hogy siessen haza?

Azt tudja, hogy nem siethetek. Inkább azt kéri, hogy egészben érjek haza. Velünk is történhetnek kisebb balesetek. Megesett már, hogy bevetés után a kollégák mankóval segítettek haza.

Jó így élni, vagy csak izgalmas?

Hogy mennyire jó, nem tudom. De ami hajt, hogy ez a munka egy segítő kezet nyújtó, szolgálatkész hivatás; a negatívumai pedig eltörpülnek.

Tűzoltóautóban száguldani gyönyörű?

Ha tagadnám, nem mondanék igazat.

Miért gyönyörű?

Mert az ember tudja, hogy valaki segítségére siet. És ilyenkor nem létezik semmi más.