A költő téli képe

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1923-ban jelent meg Ölvedi László második verseskötete, A bányász éneke. A költő ekkor volt húszesztendős, s mindössze nyolc éve volt még hátra. Összesen három verseskönyve jelent meg, az elsőt — Valakit várunk címmel — Budapesten adták ki 1922-ben, az utolsót szülővárosában, Érsekújvárott, 1928-ban; ez a tíz szabad verset tartalmazó (tíz múzsát megidéző), a kivitelezésében egyszerű, ám sok tekintetben formabontó A múzsák kötet Kalisch Mór könyvnyomdájának terméke.

Ölvedi László a két háború közötti szlovákiai magyar líra egyik letéteményese volt, amenynyiben az új államalakulatba szakadt írástudók közül az elsők közt szólalt meg, s költészetével a történelmi változások tarthatatlanságának meg a kisebbségi sorsra jutott nemzetrész megpróbáltatásainak szószólójává lett. Költői alapállását az erkölcsi, történelmi és szociális igazságért és méltányosságért felvállalt küzdelem jellemzi, verseit pedig erős Ady-hatás. Költészetének jelentősége mára a hagyományőrző emlékápolás csekély alkalmaira zsugorodott. Életművét csak néhány irodalomtörténész tartja számon; legutóbb Zalabai Zsigmond porolta le az Ölvedi-hagyatékot, az 1919. február 12-ike című versének újraközlésével.

A bányász éneke című verseskötetet néhány hangulatos sora és strófája hozhatja a mai olvasóhoz közel. Egyik érsekújvári versében található ez a kis versszak, az elégikus Ölvedire oly jellemző hang: „Telt marokkal szórom a pernyét / S dúdolok halk, ósdi vecsernyét, / Bánatosat és magyart.”

A látomásos-romantikus Barsi hegyekből című versből való a következő öt sor: „Ghymes felett piros az égbolt, / Kisértet jár az ó kövek között. / Csontkarjával int, hogy elég volt. / Szakad a fátyol, a kínból szövött. / Ghymes felett piros az égbolt.”

A könyvnek talán legszebb sorait a Téli kép című szimbolikus verse őrzi, ennek két szimbolikus, zenéjében is nagyon szép sora így hangzik:

„Régi könyvnek romlik a lapja,

És szertehull diribdarabra.” (cs)