„A kisebbségi gondok nem pusztán »etnikai« problémák” – beszélgetés A. Nagy Lászlóval

Már egy jó ideje visszavonult a közélettől. Nem hiányzik időnként a szerepvállalás, s minden, ami ezzel jár?

Eleinte szokatlan volt, hogy nem találkozom emberekkel, nem kell utaznom vagy korán kelnem, és sokszor éjjelig kimaradnom. Viszont megtaláltam a „pótlékot”. Ez egyrészt a család, az unokák, ill. van egy kertes hétvégi házunk, oda járok ki kertészkedni, gyümölcsfákat gondozni. Rendezgetem a korábban megélt dolgokat: ezek lehetnek materiális iratok, fényképek vagy pedig a gondolataim. A közélet ebben a formában, ahogyan ma zajlik, nem igazán hiányzik. Ebből és ilyenből bőven kijutott az elmúlt 30 év alatt.

Menjünk is vissza az időben. Ön is tagja volt „A Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma” c. dokumentumot kidolgozó csoportnak. Az azóta eltelt 35 évben sok minden történt a szlovákiai magyarokkal is. Kétségtelen, hogy az 1988-ban lefestett állapotokhoz képest sok mindenben előreléptünk – más téren azonban mintha nem történt volna semmi... Milyen érzésekkel tekint vissza a '88-as kéréseikre és azok utóéletére?

Erre a 35 évre úgy tekintek, hogy a szlovákiai magyarok élete, fejlődése attól függött, hogy – elsősorban Szlovákiában – mennyire sikerült együttműködni a létező demokratikus erőkkel. A másik pedig, hogy mennyire sikerült az EU-csatlakozás előtt és után az Európai Unió segítségével rákényszeríti a szlovákiai – korábban csehszlovákiai – politikai erőket arra, hogy kiegyenlítődjenek azok a különbségek, amelyek Dél-Szlovákia és a többi országrész között léteztek.

Magyarán, ha volt Szlovákiában olyan magyar politikai szervezet, amely rá tudta kényszeríteni az elképzeléseit vagy akaratát a többségi nemzet politikai erőire, akkor volt előrehaladás, ill. nem volt romlás. Ilyen magyar erő volt 1989 előtt a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság, majd a kialakuló illegális ellenállás, elsősorban az iskolaügy területén. Ilyen volt 1989-től a kezdeti időszakban a Független Magyar Kezdeményezés, majd 1998-tól a Magyar Koalíció Pártja. Ez azt jelenti, hogy 1989 után azt az időszakot tekintem sikeresnek a korábban megfogalmazott célkitűzések elérésében, amikor tevőlegesen is részt vettünk az ország kormányzásában. Ez 1990 és 1992 között teljesült, majd 1998-tól nyolc éven keresztül. Legutoljára pedig akkor, amikor a Híd a szlovák kormányok tagja volt. Ez arra utal, hogy gólt akkor lehet rúgni, amikor az ember bemegy a pályára és focizik, nem pedig a lelátókról kiabál be. A legnagyobb hiba ebben a pillanatban és azokban az időszakokban, amikor nem volt képviseletünk a parlamentben és a kormányban, hogy nem tudtunk igazán, tevőlegesen úgy focizni, hogy gólt is rúgjunk.

Most nemcsak, hogy nincs a kormánykoalícióban magyar, ill. magyar kötődésű párt, de egyáltalán nem szerepel ilyen csoportosulás a parlamentben. Ön szerint mi lenne az a stratégiailag fontos lépés, ami ezt mondjuk egy következő választást követően megváltoztatná?

Nehéz ügy. Ha a receptkönyv nálam lenne, akkor már régen közrebocsájtottam volna. Tény az, hogy elsősorban két feltétel teljesülésére van szükség.

Az egyik, hogy folyamatos kapcsolat legyen a demokratikus pártok között a többségi és a kisebbségi pártok között – mint ahogyan ez megvolt az előbb említett időszakokban.

A Mečiar-kormány megbuktatásához is egy ilyen összefogásra volt szükség. Tehát szükség van a folyamatos kapcsolatra és egyeztetésre, valamint a közös célokra.

A másik pedig, hogy a magyar félen létező erők, pártok képesek legyenek egyeztetni politikai céljaikban és eszközeikben, ahogyan ez megtörtént 1998 előtt, majd azután 2006-ig.

Az ezt követő időszakban ez sajnos nem teljesült, s így történhetett, hogy a szlovákiai magyar erők többsége, elsősorban az MKP, legutóbb pedig a Szövetség nem jutott be a parlamentbe. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, ahogyan ez több alkalommal megtörtént az elmúlt 15 évben, akkor láthatjuk a következményeket. Ennek a kárát nem csupán a politikai szervezetek látják, hanem elsősorban a szlovákiai magyarok. Elmarad mindaz, ami a feladat teljesítése volna: akár a gazdaság, a társadalom fejlődése, kultúra, egészségügy, községek, régiók fejlesztése és így tovább.

A Srholec-díj odaítélésének egyik kulcsfogalma az emberi jogok volt. Nemrég Bárdi Nándortól hallhattuk, hogy ma már egyáltalán nem emberi jogi diskurzusként, hanem a biztonságpolitikai keretben jelenik meg az etnikai kisebbségek kérdése. Ezzel párhuzamosan a környékbeli országok „egy múló migrációs és demográfiai problémaként tekintenek” ezekre a társadalmi csoportokra. Mit gondol ezekről a megállapításokról?

Csúszós talajnak tartom, ha a kisebbségekre biztonságpolitikai tényezőként fogunk tekinteni. Óhatatlanul az jut az eszembe, amikor akár Orbán Viktor vagy más külföldi politikai vezető meggondolatlanul tesz nyilatkozatokat a határon túl élő magyarok sorsáról, és kétségeket ébreszt a szomszédos országokban, hogy mire is gondol. Ilyen értelemben Szlovákiában vagy épp Ukrajnában biztonságpolitikai tényezőnek fogják tekinteni a kisebbségeket, mintha létezne valamiféle olyan célkitűzés vagy szerveződés, amelyik kétségbe vonná a környező országok politikai, földrajzi egységét és jövőjét – ami nem igaz, ahogy egyébként nem is volt az az elmúlt évtizedekben.

Ha az adott országokban biztosítják a kisebbségek számára a teljes körű fejlődést, akkor fel sem merülhet, hogy ők biztonságpolitikai tényezők lehetnek.

Ilyen téren azt gondolja-e esetleg, hogy az emberi jogok alkalmazása oldaná meg a kisebbségi kérdéseket?

Nem. Sosem egyszerűsítettem le, és ma sem látom ezt így. Az emberi jogokat szélesebb értelemben fogom fel. A kisebbségi, nemzetiségi jogok csak egyik kategóriájukat képezik. Kezdve az egészségkárosultaktól, a más nemű, politikai beállítottságú és szexuális orientációjú személyek jogai is mind alapvető emberi jogok, de ide tartoznak a szociális jogok is. A másik dolog pedig az, hogy a kisebbségek éppen olyan társadalmi csoport, mint a többségi nemzet, amelyiknek van gazdasági, kulturális élete, egészség- és szociális ügye.

Tehát a kisebbségi gondokat nem pusztán „etnikai” problémáknak tekintettem, hanem átfogóan, komplex problémának kezdve az alapoktól a felépítményig. Az élet minden terére kiterjedő feladatok vannak itt, amelyeket ugyanúgy kell kezelni a kisebbségi magyaroknál, mint a többségi nemzetnél.

Ekkor beszélhetünk a kisebbségi kérdés megfelelő megoldásáról.

Végül térjünk rá egy aktuális kérdésre is. 2012–13-ban ön is betöltötte a kisebbségi kormánybiztosi posztot. Jelenleg, Bukovszky László hivatalosan meg nem indokolt leváltása óta, egyfajta függő helyzetben van a pozíció. Hogy látja a poszt jövőjét?

Az, hogy most Bukovszky Lászlót indokolatlanul menesztette a kormány, úgy látom illeszkedik mindahoz a hatalmi praktikákhoz, amelyek jellemzik a kormány és a hatalom átvételét Fico részéről.

Tehát sem többről, sem kevesebbről nincs szó, mint arról, hogy átfogóan, az élet egész területét kézben akarja tartani, így a kisebbségi ügyeket is. Szerintem a felmentés nem személy szerint Bukovszkynak szólt, hanem annak, hogy ez a kormányzat átfogó teljhatalmat kíván gyakorolni az élet minden területén: a gazdaság, az egészségügy, a kultúra, az iskolaügy terén és így tovább. Utóbbi napokban elhangzott, hogy a Szlovák Nemzeti Pártnak is érdeke volt Bukovszky leváltása, ill. az ő emberük odahelyezése. El tudom képzelni ezt is, de fontosabbnak tartom, hogy Fico semmit sem hagy a véletlenre, így a kisebbségi ügyek kezelését sem.