A Kalligram, márciusban

CSANDA GÁBOR

Egyes vers- és prózabarátok rám cáfolhatnak, számomra azonban a lap e számának legfőbb hozadékát mindenekelőtt az elméleti része jelenti. Ezt az érzésemet egyrészt az irodalomtudomány tárgykörébe sorolható szövegek száma is igazolhatja, másrészt a címoldalra is kiemelt téma, a Tájékozódás a történésben. Mely téma köré tekintélyes összeállítás szerveződött, ez a lapnak mintegy egyharmadát teszi ki. A blokkot öt tanulmány alkotja, s mint azt a szerkesztői eligazító közli, e tanulmányok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett azonos című konferencián hangzottak el.

Az összeállítást erős kritikai traktus követi, ebben Quintilianus magyarul tavaly első ízben megjelentetett (kalligramos) Szónoklattanát Kibédi Varga Áron méltatja, Nagy Csilla a Bolondok tornya című „verses elbeszélés”-t (Schein Gábor jelenkoros könyvét), Harmath Artemisz a Nárcisz készül című Marno János-verseskötetet (Parnasszus), Fábián Emese Viktor Pelevin Empire V. című regényét (Európa, Goretity József fordítása), Csőke Zoltán Todd Strasser regényét (A hullám; Athenaeum, Láng András fordítása). Csőke Zoltán már a februári Kalligramban is kitűnt azzal, hogy a folyóirat jobbára műközpontú olvasataitól eltérően a véleményalkotó szerzői hangnak biztosít nagy teret, s ezzel együtt kritikái élményszerűségének, humorának is.

A kritikai fertályt és a Történés-összeállítást előzi meg Takáts József és Schein Gábor kiváló esszéje; mindketten a Bán Zoltán András-pamfletre reagálnak: BZA-nak a folyóirat tavalyi novemberi számában jelent meg a Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ! című, vitát generáló (a Szalonban is ismertetett) szövege. A mostani hozzászólások megerősítenek abban az indokolt feltevésemben, hogy a lap és a kiadó műhelye, ha nem is korszakos, de meghatározó irányban befolyásolhatja az elmúlt fél évszázadról alkotott kritikaképünket.

A számos szépirodalmi alkotás közül Gődény Balázséra hívom fel nagyon szívesen a figyelmet; az Egy fejedelem halálára ugyanis olyan próza, melyre az irodalom ínyencei is élvezettel csettinthetnek, ha ugyan az olvasása közben fel-feltörő harsány nevetéstől marad még egy csettintésnyi gesztusra erejük. Egy irodalomban avatott társaság, Petőfi Sándor, József Attila, Kosztolányi Dezső és Berzsenyi Dániel (a kissé földhözragadtnak rajzolt Dani) az elhunyt (névtelen) mester utolsó versét hallgatja meg és kommentálja abból a célból, vajon eleget tesz-e a vers a szerzője utolsó kívánságának, annak, hogy temetésén felolvastassék. Sem a történet kimeneteléről, sem a versről nem árulható el több, de nemcsak az érdeklődés fenntartása végett, hanem mert ezek csak részei a nagyobb élménynek, a felsorolt alkotók-ítészek elképesztő kommentjeinek és magának a légkörnek, melyet megteremtenek.