A humanizmus paradoxona

H. NAGY PÉTER

A kanadai szerző bizonyos körökben kultikus, mások által pedig kárhoztatott művének főhősei ifjú titánok, hackerek, akiknek tevékenysége egy olyan hatalom ellen irányul, amely a humanista gondolat deklarálásán és a biztonsági rendszereken alapul. (Bár tudvalevő, hogy mindegyiket fel lehet törni, mégis ott van az ezeken nyugvó szervezetekben az orwelli rendszerré válás csírája.) A Kis Testvér a technokultúra és az ellenkultúra, illetve az újmédiumok korának egyik legelismertebb szövegeként olyan közeljövőt mutat be, melyben a képlet az 1984-hez képest máshogy érvényesül.

Nem valamely politikai nagyhatalom vagy totalitárius rendszer ugyanis az óceániai elem, hanem az amerikai terrorelhárítás. (Nem véletlenül: 9/11 médiavisszhangja arról tanúskodik, hogy a terrorizmus fogalmának átértékelése, és egyáltalán, a terrorelhárítás funkciójának kiterjesztése olyan eseménysorozathoz vezetett, amelynek hatása alól senki sem vonhatja ki magát.) Míg az akció a kriptoanalízisen alapul (kódfeltörés, titkosítás, alternatív internethálózat stb.) és sikeresen zárul, ami a törvényesség helyreállítását helyezi kilátásba, addig az is nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak az egyik oldal lepleződik le potens összeesküvőként, a szabadság korlátozójaként, hanem az eseményekben egy teljes társadalom paranoid jellege nyilvánul meg. A terrorelhárítás működését a megelőző csapás elve határozza meg (lefogjuk, mielőtt a gyanúsított elkövetné a tettet). Andrew „bunnie” Huang kérdésével élve: „Annyira a félelem rabjaivá váltunk, hogy most már művészek, hackerek vagy akár egy csapat Harajuku Fan Madnesst játszó kölyök is minden további nélkül terroristának tekintendő?” Úgy tűnik, valami hiba lehet a mátrixban. Mindjárt látni fogjuk, mi az, előbb azonban ki kell térnünk egy korszakalkotó jelenségre.

Doctorow regényében a Nagy Testvér kijátszását egy kriptográfiai mozzanat teszi lehetővé. Ez az úgynevezett kulcsmegosztás dilemmája: ha valaki kódolt üzenetet küld a partnerének, akkor valahogyan el kell juttatnia neki a kulcsot is, hiszen a nélkül nem fogja tudni elolvasni az üzenetet. Ennek persze számtalan módja van, de tételezzük fel, hogy kettejük érintkezését egy harmadik fél folyamatosan figyeli, és megpróbálja elfogni az üzenetet, következésképp a kulcsot is. Hogyan zárható ki a kommunikációból ez a harmadik fél? A titkosítóknak tényleg meg kell osztaniuk a kulcsot? Vagyis ahhoz, hogy két ember megosszon egymással egy titkot, eleve birtokában kell lenniük egy közös titoknak, a kulcsnak? A válasz erre a kérdésre sokáig egyértelmű igen volt, s ez már-már őrületbe kergette a kriptográfusokat. Elvégezhető azonban egy gondolatkísérlet, amely alapján feloldható a 22-es csapdájának tűnő dilemma. Képzeljünk el egy olyan állapotot, amelyben minden üzenetet elolvasnak az illetéktelenek, ha ahhoz hozzáférnek (Doctorow regényében a terrorelhárítás). A szóban forgó feladó-címzett páros azonban a következőképpen cselekszik. Egyikük a titkos küldeményt berakja egy vasládikába, lezárja a lakatot a saját kulcsával, majd elküldi a címzettnek. Ez utóbbi természetesen – mivel nem rendelkezik a kulccsal – nem fog hozzájutni az üzenethez, de egyelőre nem is ez a célja. Eszébe jut ugyanis egy fölöttébb hasznos megoldás. Ő is fog egy lakatot, szintén lezárja a vasládikát, majd visszaküldi a feladónak. A küldemény tehát visszajut a kiindulópontjához, immár két lakattal biztosítva. Az illető fogja a vasládikát, és a saját eredeti lakatját kinyitja, majd így küldi el ismét a címzetthez. Aki pedig – mivel már csak az a lakat van a ládikán, amelyet ő rakott rá – kinyitja a zárat, és elolvashatja az üzenetet. A mindig figyelő Nagy Testvért ilyen módon sikerül kizárni a kommunikációból. (A Kis Testvérben a titkosítás a nyilvános kulcsú kódolásra épül, de a végeredmény ugyanez.)

Mint említettük, a Nagy Testvér Doctorow regényében a terrorelhárítás. A szituáció megértéséhez forduljunk egy pillanatra „vissza” Orwell művéhez. Az 1984 elemzőinek egy része jogosan figyelt fel arra, hogy a regényhang a történet központi alakzatának, a humanista szubjektumnak a rögzíthetőségét is kikezdi. Winston azzal, hogy vállalja, a Párt elleni küzdelemben – értsd: a humanista ideológia érdekében – gyermekeket is hajlandó feláldozni, embertelenné válik. Orwell műve innen nézve olyan diskurzusként értelmezhető, melynek éppen azért kérdőjelezhető meg a szubjektum belső világát az elnyomó hatalom külső inváziójával szembeállító olvasata, mert megfeledkezik a humanizmus alapvető paradoxonáról. Doctorow regénye egyebek mellett azért fontos vállalkozás, mert tudatosítja ezt a dilemmát. A terrorelhárítás esetében a lakosság védelmének ideológiája szembefordul az egyéni szabadsággal, és mindenki gyanúsítottá válik. Mivel a paradoxon a terrorelhárítás oldalán képződik, az ellenállóknak elég erre rámutatniuk, a rendszerbe – autoimmun elemként – bele van írva önmaga buktatója. A mű tehát egy olyan 1984-olvasat, amelyben nemcsak előáll a paradoxon, hanem önnön logikája mentén le is lepleződik a humanizmus ideológiája. Az orwelli világ toposza itt válik megértett hagyománnyá (az 1984 ezek szerint túlmutat a politikai és a lélektani allegorizálás keretein), de egyben aszimmetrikus tapasztalattá is: minden Nagy Testvér csak Kis Testvér lehet, mert sebezhető (ha néhány tinédzser képes kijátszani az antiterrorista rendszert, akkor az a valódi terroristák ellen sem nyújt védelmet). Ennek a viszonyrendszernek az átláthatósága a jövő társadalma és a titkosítási médiumok összefonódása szempontjából valóban döntőnek bizonyulhat: „A biztonsági rendszerek esetében nem az a fontos, miként működnek, hanem az, hogy miként omlanak össze.”