A helyes szó keresése

SEBŐK SZILÁRD

Az viszont, hogy ki is az a nyelvész, illetve tényleg nyelvész-e, aki nyelvi tanácsot ad, általában nem világos. Nyelvész a közbeszédben bárki lehet, aki nyelvi kérdésekkel többé-kevésbé rendszeresen foglalkozik. Ez persze érthető, hiszen a nyelvtudományon belül sokféle irányzatot találunk, a nyelvtudósokon kívül pedig még ennél is többféle csoportot, amelynek tagjai más és más módon vélekednek ugyanarról a nyelvi kérdésről.

Mikor a kutyánk lebetegedett...

Nézzünk meg egy példát, amikor nyelvi tanácsra van szükségünk, és el szeretnénk igazodni a számunkra hasznos és nem éppen hasznos nyelvi tanácsok között. Mondjuk, azt írjuk egy újság kisállattartó rovatába, hogy „mikor a kutyánk lebetegedett, úgy tűnt, hogy a macskánk megpróbálja átvenni az ő szerepét”. Egy pillanatra megállunk a lebetegszik szó fölött. A le igekötő manapság elég gyakran előfordul ezzel az igével, és érződik is a szó jelentésén, hogy van benne valami új, valami plusz a megbetegszikhez képest. Azt, hogy mi is ez a plusz, és hogy a szó beleillik-e a szövegbe, most megpróbáljuk kideríteni.

Induljunk ki a nyelvművelő irodalomból. Itt most arra a nyelvművelésre gondolok, amelyet már az iskolából mindenki jól ismer, azaz arra a hagyományra, amely az ún. helyes nyelvhasználatra nevel. A Nyelvművelő kézikönyv alapmű, ezért próbáljuk meg először ebben megkeresni a szavunkat. A le igekötőről írottaknál meg is találjuk, hogy ez az elem újszerű jelentésárnyalatot ad a lebetegsziknek, sőt hasznos értelemsűrítést tesz lehetővé. De mivel a könyv ugyanerről a szóról máshol azt is írja, hogy abban az igekötő „bonyolult, és sokszor nem is magától értődő jelentést idéz fel”, úgy tűnik, egy másik, újabb kiadványt is érdemes lesz fellapoznunk – a szintén nagyon népszerű Nyelvművelő kéziszótárt.

Ebben külön szócikk foglalkozik a lebetegszikkel, így bővebb magyarázathoz jutunk. Talán nem csak engem lep meg, amit megtudok: a szó csak terhes nőre mondható, mikor az a szülés megindultakor ágyba fekszik. (Én meg a kutyámról írtam, „aki” nemhogy vemhes nem volt, de még csak szuka se...) A továbbiakban szerencsére kiderül, hogy rajtam kívül vannak még, akik a kifejezést beteggé válikʼ értelemben használják, ráadásul férfira vonatkoztatva is, amit viszont – tetszik, nem tetszik – a szótár írói egyelőre bizalmas szóhasználatnak minősítenek, és ezért inkább a megbetegsziket ajánlják. Ugyanakkor jelzik: ha majd kialakul a két alak között valamilyen jelentéskülönbség, akkor a lebetegszik akár még köznyelvivé is válhat, és akkor talán én is leírhatom anélkül, hogy bizalmas stílusban fogalmaznék. De azért azt mégsem várhatom ki, míg ez a nyelvi változás lezajlik, és az eredmény a szótár következő kiadásába bekerül. Úgyhogy az lesz a legegyszerűbb, ha a szótár szerint járok el. Elvégre három betű átírásáról van csak szó, a dilemmázásra meg már így is túl sok időm ment el.

A kutya csak feküdt

a sarokban

De amikor át akarom írni az igekötőt, megint eszembe jut a kutyám, ahogy betegen ott fekszik a sarokban, és bár máskor is volt már beteg, most tényleg benne van a korban, és nem biztos, hogy ezt a betegséget átvészeli. Bizalmas nyelvhasználat ide, bizalmas nyelvhasználat oda, mégiscsak azt mondanám, hogy a kutyám lebetegedett. Hiszen látom, hogy ez most más gyengeség. De ha tényleg ennyire más, akkor talán megérné megnézni a szót a Magyar értelmező kéziszótárban is, hátha ír róla valamit. Ebben meg is találjuk, hogy a lebetegsziknek van egy bizalmas jellegű, 'fekvő beteg lesz'ʼ jelentése. Ez az értelmezés már elég közel jár ahhoz, amire eleve gondoltunk. Ezek szerint mégsem kell várnunk semmilyen jelentéskülönbség kialakulására. Itt van fehéren-feketén megfogalmazva a különbség: a kutya úgy volt beteg, hogy csak feküdni tudott a sarokban.

De hát mindegyik említett szótárt nyelvészek írták. Most akkor mi alapján döntsük el, kinek volt igaza? Talán az értelmező szótár egy korábbi kiadásából még kiderülhet, mennyire régi ez a jelentéskülönbség. Amikor megtaláljuk, hogy már 1972-ben is ugyanúgy értelmezték a lebetegsziket, mint a mostani kiadásban, még inkább összekeverednek a dolgok. Legalább a rend kedvéért utánanézünk, mit mond erről az internet.

Kutyánk állapota

az interneten

Jó tanácsokból itt is van bőven. Találunk olyan fórumos bejegyzéseket, amelyek megerősítenek bennünket eredeti hitünkben, de nem tudjuk, kik állítják ezt – értenek-e hozzá, vagy csak rámondják, hogy úgy van. Azok a cikkek pedig, amelyek komolyabban foglalkoznak az igekötő-használattal, inkább megpróbálnak lebeszélni a lebetegszik használatáról. Mert a szó eredetileg mást jelent (lásd: vemhes-e a kutyám), és amúgy is, ezeket az igekötőket most olyan összevissza használja mindenki, hogy ha így folytatódik, lassan már nem fogjuk megérteni egymást.

A legegyszerűbb talán az, ha a szót beírom a Google keresőjébe, hogy lássam, vajon mások is szokták-e úgy használni, mint én, vagy tényleg csak mi mondjuk így otthon. Mert attól kicsit tartok, hogy annak, aki az újságban fogja olvasni, nem pont ugyanaz jut róla eszébe, mint nekem. A kereső találatai közt pedig csupa olyan mondatot olvasok, amelyben súlyos betegekről van szó, ráadásul nem is mindig emberekről. Sőt, úgy látom, hogy ezekben a mondatokban nem is annyira a fekvésen van a hangsúly – mint az értelmező szótárban –, hanem inkább azon, hogy a betegség miatt megváltozik a beteg addigi életvitele. És úgy tűnik, ilyenkor annyira komoly a dolog, hogy még helyettesíteni is kell őt. Tényleg így lehet, mert mi is arról írunk, hogy a macska nálunk elkezdte átvenni a kutya addigi „szerepét”.

Most már meg tudjuk fogalmazni, mi az a plusz, amit épp a lebetegszik igével akartunk elmondani. Azt viszont mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a keresőben elég sok az olyan mondat, amely alapján azt gondolhatjuk, hogy a szó – ahogy a szótárakban is láttuk – tényleg bizalmas stílusértékű. Akkor mégiscsak várjuk meg, míg a lebetegszik köznyelvivé nem válik? Ezzel az a baj, hogy ha erre várunk, a változás sosem fog bekövetkezni.

A helyes felé terelgetés helyett

A lebetegszik semmi mástól nem fog köznyelvivé válni, csakis attól, hogy köznyelvi szövegekben is használni fogjuk. Tehát olyankor is, amikor nem vagyunk róla teljesen meggyőződve, hogy az adott szövegbe beleillik, de érezzük, hogy azt, amit mondani akarunk, pont ezzel a szóval és pont így tudjuk a lehető legjobban, legkifejezőbben elmondani. Ráadásul azt is sejthetjük, hogy a szövegünk nem ettől az egy szótól válik bizalmas stílusúvá.

A fentebb idézett tanácsok afelé terelgetik a beszélőt, hogy bármennyire úgy érzi is, közlésébe a lebetegszik illene, ne úgy mondja. Inkább beszéljen „helyesen”, azaz úgy, ahogy az a nyelvművelő irodalomban meg van írva. Persze nem muszáj ehhez igazodni, de az alapkérdés továbbra is fennáll. Ebben talán leginkább olyan nyelvész segíthet, aki nem arra a kérdésre válaszol, helyes-e a lebetegszik szó, hanem arra kérdez rá, mikor érzik úgy a hétköznapi beszélők, hogy az adott élethelyzetben éppen ezt a szót – és nem egy másikat – kell használniuk. Mert ha a nyelvész ez utóbbi kérdésre válaszol, akkor nem a lebetegszik szóról mond ítéletet, hanem nekünk segít pontosabban megfogalmazni azt, amire akkor éreztünk rá, mikor kapásból beleírtuk a lebetegszik kifejezést a szövegünkbe. Ezenkívül pedig lehetővé teszi, hogy ne előírásokhoz igazodva használjuk a nyelvet, hanem a következmények ismeretében saját magunk döntsünk arról, miként is akarunk valamit elmondani.

A szerző a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének doktorandusza