A hallgatás tragédiája – a tragédia hallgatása

CSEHY ZOLTÁN

Luigi Nono Prometeo című operája lényegében antiopera, vagy még az sem, igazi „azione scenica”, egy olyan metanarratív darab, mely önnön műfaját, létét kérdőjelezi meg: nemcsak az egységes elbeszélés hiányát felváltó villogó, elszabadult kulturális emlékezet megnyilvánulásainak ad teret, hanem egyenesen az előadhatóságot is megkérdőjelezi (Nono gyakorlatilag minden képi megjelenítést megtiltott!). A hallgatás tragédiája és a tragédia hallgatása így hozható közös nevezőre. A szövegkönyv görög, olasz, német (Hölderlin egy sajátosan zenei topográfiájú nyelvszigetet kap az Ió-mítosz zenei újraértelmezésével megosztva) idézetek montázsa, a mozgó hangzás elve szerint szerveződő, mellékzörejeket is magába engedő, az élő hangot elektronikus transzformáció után önmagával szembesítő zene pedig részint az antik előadó-művészet eszköztárának (prológus, sztaszimonok) felhasználásával, részint a szigetesítés technikájával (öt ilyen hangsziget szerepel a kompozícióban) szerveződik átlátható rendszerré. Hogy a darab mozgatórugóit megpillanthassuk, célszerű aprólékosabban megvizsgálni az opera prológusát.

A darab ógörög nyelven Gaia földanya nevének emlegetésével, boncolásával, darabokra szedésével indul, majd Nono fokozatosan Hésziodosz Istenek születése című eposzának két kisebb részletét idézi fel. Az első részlet a világ keletkezésének egy szakaszát mondja el: a „szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja” az opera kiindulási pontja is egyben. Gaia először párját szülte meg, Uránoszt, az Eget. Nono a Káosz utáni antik világgenezis egy újabb fázisát jeleníti meg. A zeneszerző alighanem az archetipikus jelleg megtalálására is itt tesz kísérletet, hogy részint a mítoszok alaptermészetére világítson rá, részint hogy a később variánsok őslényegét az emlékezetünkbe vésse. Gaia szülései a világ benépesedését és a föld alakjának kialakulását eredményezik. Nono szándékosan nem a Káosznál kezdte, s így mellőzte Erósz tevékenységének lényegét, mely a világ szélsőségeinek egybeillesztésére irányul. Mnémoszüné születését kifejezetten hangsúlyossá teszi a zeneszerző, lévén, hogy vele születik meg a földre az emlékezés képessége, mely mindennemű kultúra kialakításának lényege és bázisa. A titánok megszületésével a hatalmi pozíciók bizonytalansága is megmutatkozik: Kronosz, az Idő, már születésétől fogva gyűlölte apját, az Eget. A prológusban a gyűlölet megszületése az egyik kulcsmotívum: a gyűlölet az időtlen Ég ellen irányul. A másik részlet a világ keletkezése után Prométheusz antik leszármazástanát mondja el: „Íapetosz feleségül vette az Ókeanosznak / széplábú lányát, Klümenét, s a közös nyoszolyán hált. / És szült is Klümené hőslelkű gyermeket, Atlaszt, / szülte Menoitiosz órjást és ő szülte Prométheuszt, / tarkaeszű títánt, meg a kurtaeszű Epimétheuszt.” Figyelemre méltó, hogy Nono csak a genealógiát felvonultató részt idézi, a mítosz ősvariánsának hésziodoszi elbeszélését mellőzi. Már, mint sejthető, a prológus is meglehetősen sűrű szövetű zene, Hésziodosz szövegébe belekombinálódik néhány más, ógörög nyelvű töredék is, egy szó Hészükhiosz szótárából (Ithax), egy Aiszkhülosz-morzsa A leláncolt Prométheusz című tragédiából (a 137. sor: „sokgyermekű Thétisznek a lányai”) és egy Szophoklész-törmelék a Trakhiszi nőkből.... mindehhez csatlakozik szótagokra bontva Massimo Cacciari librettójának néhány mozzanata is. Különösen fontos Cacciari jelenléte az első közjátékban, mely a hallás, a hallhatóság, a hallgathatóság, a hallgathatatlanság kérdéseit boncolgatja metaforikus magaslatokba emelve, s ezáltal a mű központi zenei gondolatainak hordozójává avatódik.

Prométheusz, a lázadó titán alakjában minden kor látott valami egészen emblematikus heroizmust: de pl. Goethe vagy Walter Benjamin szenvedélyes hangja mára hallhatatlanná (és porosan halhatatlanná) vált, a modern Prométheusz tapasztalata az, hogy minden prométheuszi győzelem gyakorlatilag kudarcba fullad, mégpedig a nemes célok konformizmussá válásának következtében. Ami egy nemzedéknek életadó vívmány vagy tapasztalat, a másiknak élettelen hagyomány, maga a közhely. Nono a belső színház igazságát kísérli meg megjeleníteni: a kultúrtörténeti Prométheusz-képek mitológiai igazságát teszi tapasztalattá. Ez a leginkább politikamentes, ideológiai ballasztoktól tehermentesített Nono-darab lényegében a modern kísérleti zene hatalmas szintézise, mely úgy fogadja magába a legkülönfélébb technikai megoldásokat, hogy azok koherens egészként reprezentálják az emberi tudás fenségesen gyönyörű, tragikus erőfeszítéseit és a transzcendenciával való szembesülés mindenkori esetlenségét. A zene sem más, mint egy új hangzástopográfia megteremtése: egy ismeretlen, hatalmas térben mozgó lény, szimultán hangzásokból, zaj- és dallammódosulatokból képződött emlékezet-szigeteket helyez el a gömbfelületet formázó tudattengeren. Elképesztően súlyos kézzel.

A cédé Klaus Paulernek köszönhetően tartalmaz egy hallgatási útmutatót is, mely jelentős mértékben megkönnyíti a befogadást.

(Luigi Nono, Prometeo. Tragedia dell’ascolto, Col Legno, 2007.)