A hagyomány ore

„lróink és napilapjaink gyakorlatba vették a pajtáskritikát, és a közönséget bizalmatlanná tették jó és rossz irodalom iránt egyaránt” — idézi Simándy Pált legújabb kötete címadó tanulmányában Filep Tamás Gusztáv. Én minden „pajtáskritika” nélkül szeretném az olvasó bizalmát megnyerni a szerzo remek kötetének. Az esszék és tanulmányok egy része másutt már korábban megjelent, s most kisebb módosításokkal, pontosításokkal kerül az olvasók elé, más részük pedig e kötetben lát eloször napvilágot.

Tanácstalan vagyok. Bizalmat: olvasót szeretnék szerezni ennek a gyujteményes munkának, mégis tanácstalanul teszem, mert a szerzo rengeteg változást, újonnan megvilágított múltbeli valóságelemet jelöl be a (cseh)szlovákiai magyarság két világháború közötti szellemi életérol foként 1945 és 1989 közt rajzolt, számos pontján félrevezeto, torz, nagy léptéku térképen, de egy rövid ismertetésben ezeknek csak töredéke villantható fel valamelyest.

Filep Tamás Gusztáv lendületes esszéstílusba oltott tényszeruséggel, (mikro)filológiai és bibliográfiai apparátus, valamint életrajzi adalékok végképp nem öncélú, hanem nagyon is helyénvaló felvonultatásával, egy végig következetesen okadatolt megközelítéssel olyan múltképet szorgalmaz, melybol — ha van erre kello befogadói közeg — egy lehetoleg torzulásoktól mentes önkép bontakozhat ki, amely viszont a közösségi jövokép formálódásához tunik elengedhetetlennek.

Az Erdélyi Pálról, Maléter Istvánról, Gömöry Jánosról, Peéry Rezsorol, Esterházy Jánosról, Szvatkó Pálról és Borsody Istvánról készült pályaképeket, illetve a kor- és eszmetársaikról festett kisebb portrékat, a (cseh)szlovákiai magyarság 1918—1938 közötti és második világháború alatti kulturális, politikai és közéletérol szóló összegzéseket itt nem kivonatolhatom, s azokat különben is el kell olvasni.

Sokkal fontosabbnak tartom e helyt hevenyészett csokorba gyujteni azokat a megállapításokat, amelyeket Filep Tamás Gusztáv az 1918 és 1945 közti (cseh)szlovákiai magyar szellemi élettel kapcsolatos eddigi kutatások eredményeirol, azok módszertanáról (roszszabb esetben csak módszereirol) és szemléletmódjáról közöl. Ugyanilyen lényegesek a szerzo egy-egy arc- vagy korkép alapján levont, általánosítható következtetései is.

Ami a vizsgálódási alapkoncepciót illeti, Filep Tamás Gusztáv szerint „a két világháború közötti csehszlovákiai magyar eszmetörténet kutatását a régió századfordulójának feltérképezésével kell kezdeni, mert a szálak oda vezetnek vissza, s a húszas-harmincas évek magyar kisebbségi politikusai akkor járták ki a közéletiség iskoláját”. S bár a századfordulót érinto eszmetörténeti alapkutatások (eredményei) egyelore hiányoznak, a tanulmányok és esszék írója részkutatások alapján is világosan látja egyes megközelítésmódok téves, tendenciózus vagy kifejezetten ferdíto voltát.

Például a két legnagyobb magyar ellenzéki pártot retrográd kövületként feltünteto és elkönyvelo korábbi, (vulgár)marxista fogantatású, egyoldalú és eloítéletes történetírással szemben úgy látja, hogy a keresztényszocialisták és a kisgazdák tömörülése egyaránt „magában hordozta az októberi forradalomban szerepet vivo szervezodések örökségét is”, hiszen a polgárság és az értelmiség nagy része a Károlyi-kormány híve lett annak megalakulása után. „A felföldi városok megszállásának idején… a radikális polgár, a modernitás híve és a monarchista, konzervatív elit — egy nemzedékkel korábban közösen vívták meg harcukat a vármegye ellen — együtt nézett szembe a legionisták puskacsöveivel” — írja Filep Tamás Gusztáv érzékletesen.

A korabeli kulturális élet 1989 elotti történetírói megítélése terén is hasonló egyoldalúságok kiküszöbölésének szükségességére hívja fel a figyelmet. „Egy idoben szokásban volt a két világháború közötti csehszlovákiai magyar muvelodési intézményeket a színvonaltalanság, ódivatúság vádjával illetni” — jegyzi meg Filep Tamás Gusztáv, majd hozzáteszi, hogy „e kritikai szempontok sokszor kritikátlanul [a kiemelés nála — K. Á.] öröklodtek át a kommunista korszakból”, pedig „a kisebbségtörténet kutatásában nem tekinthetünk el e körök és társaságok teljesítményeinek, programjának földolgozásától és elemzésétol; lehet, hogy az összkép nem lesz sokkal [F. T. G. kiemelése — K. Á.] vigasztalóbb, de talán más lesz, mint ma”.

A kötet írója több helyütt int a fogalmi átfedésekbol, s a fogalmak késobbi leegyszerusítésébol és kiterjesztésébol adódó torzításokra-torzulásokra is figyelmeztet. Ilyen a kormánytámogatóként számon tartott „aktivista” és a csehszlovák állam létjogosultságát lépten-nyomon kétségbe vonó „negativista” fogalma. „A [korabeli] kormánypolitika szótárából átvett terminusok már önmagukban sem fedték a valóságot, s még több félreértésre adott okot az a tény, hogy a két meghatározást sokan átfedésben lévonek tartották az emigráns és dilettáns [F. T. G kiemelései — K. Á.] fogalmakkal, melyek közül az elso szintén politikai jelentésu szó, mégis esztétikai értékirányultságot véltek jelölni vele”. lgy már értheto, s éppen ezért teljességgel vitatható is az a leegyszerusíto álláspont, hogy aki (ami) negativista, az dilettáns is egyben, aki (ami) pedig aktivista, az (foként) emigráns. A csehszlovákiai magyar kommunisták propagandája a maga szája íze szerint igazított a fogalmak tartalmán, nagyjából úgy, hogy aki (ami) negativista, az céltalan sérelmi politikát folytató és passzív, aki (ami) pedig aktivista, az — a magyar kisebbségi kérdések szempontból is — teljesen szervilisen viszonyul a prágai kormányzathoz. Persze, a képet még árnyalhatnánk, ez a röpke vázlat itt és most csak azt akarja bemutatni, hogy a maga korában általánosan elterjedt, késobb lényegében a két világháború közti kommunista pártideológia értelmezésébol átvett, de széles köru egykori használata miatt ma is sémaként elfogadott aktivista — negativista besorolás alapvetoen meddo. Hogy ez mennyire így van, azt Filep Tamás Gusztáv maga is érzékelteti, amikor megállapítja, „a napisajtó vizsgálata során a korábban aktivistának tartott személyek tömegérol derül ki, hogy részt vállaltak valamely olyan kulturális vagy közéleti szervezodésben, amely az ellenzéki pártokkal is kapcsolatban állt”. Mindez inkább olyasmire enged következtetni, hogy az „aktivista” és „negativista” csak a korabeli szlovákiai magyar értelmiségiek és közszereplok egy könnyen körülhatárolható részénél jelentett táborba sorolhatóságot, jelentos hányadánál inkább erkölcsi és helyzeti szinten megnyilvánuló magatartásbeli dilemmát.

Természetesen, a fentiek csak a kötetbol kiragadott példái annak a szerzoi törekvésnek, hogy múltunk tárgyilagos értelmezés(eke)t nyerjen. Filep Tamás Gusztáv azt is tudatosítja, hogy a múltról múltban rajzolt, ám mára már alaposan szakadozott eszmetörténeti térkép az általa hozzá fuzött, helyreigazító pótlólagos jelmagyarázat nélkül használhatatlan, azzal viszont már áttekinthetetlen. És nemcsak ezért, hanem a fehér foltok, a „terra incogniták” miatt is szükség van egy új térképre.

Fehér foltok. Szerinte „voltaképpen nem ezek léte okozza a legnagyobb gondot — e hiányok módszeres, aprólékos munkával betölthetok volnának, ha föl lehetne kelteni a fiatalabb kutatók érdeklodését e kérdések iránt — , hanem az, hogy a meglévo ismeretek földuzzadnak, kitöltik az üres tereket, és ezzel hamis értelmezési lehetoséget kínálnak föl”. „Ez az, ami a szintézis megszerkeszthetoségének ígéretével kecsegtet, egyszersmind illuzórikussá tesz minden esetleges szintéziskísérletet” — teszi még hozzá. S én mint olvasó innentol fogva újra tanácstalan vagyok. (Ister, Budapest 2003) Korpás Árpád